A végtelen dicsérete

Fiume – a régi, gyerekkori?
Elértem s megbocsátottam neki.
Szabó Lőrinc: Utolért csoda

Dékány András tehet az egészről. Vele kezdődött minden. Méltatlanul elfeledett és újrafelfedezésre váró íróink sorában különleges hely illeti meg ezt az általam sohasem látott, mégis állandóan előttem lévő embert. Emlékszem, először Az elveszett szigetet olvastam tőle, valamikor a hatvanas évek legelején, kilenc-tíz éves koromban. Majd – visszafelé haladva idő- és tán megjelenési rendben is – következett a Csempészek, hősök, kikötők, a Matrózok, hajók, kapitányok, a Kalózok, bálnák, tengerek, Az óceán császára és a Jokkó visszatér. Tengerésztörténetek egytől egyig. Szerzőjük a magyar ifjúsági irodalomban alighanem Fekete István mellé állítható. Egyetlen bizonyító erejű példa: egy helyütt a tengerészek italozásáról ír, kifejtve, hogy „ahol annyi a veszély, ahol annyi függ az elemek szeszélyétől, az időjárás kegyetlenségétől, ahol annyira könyörtelen a munka és a szolgálat – ott bizony olykor-olykor inni is kell. Ezt bevallom nektek töredelmesen.” És a tökéletes valóságismeret és -érzék, az igazi pedagógusvéna és a jó ízlés tömör foglalata: „a mi kompániánk nem volt részeges banda, ami nem azt jelenti, hogy jól nevelt intézeti kislányok voltunk”.
Ahogyan Dékány András szerette és érezte a déli, mediterrán univerzumot: elsősorban Fiume (és a közeli Zengg) ábrázolásában tárul elénk igen megragadóan. Az a kevés, ami a régi Fiume óvárosának szegénynegyedéből, a híres-hírhedt, sokak által megénekelt Gomilából megmaradt: a Dékány-regények hangulatait idézi, Daniló bácsi mesebeli lakását a számtalan olajszagú osteria egyike fölött, a két méter széles, fényesre koptatott kövezetű, meredek utcácskák három-négy emeletes, zsalugáteres házainak egyikében. És a Tersatto hegy, amelyre Sottomarina, az óriás tengerész annyi mondása utal („a tersattói Madonna verjen erre a világra!”), a kísértet járta Frangepán-várral, ahol néhány évtizede még a tulajdonos – leszármazottja az 1848-as szabadságharc osztrák ármádiájából ismert Nugent tábornoknak is –, a bolond, idős grófné állította meg a látogatókat, felajánlván, hogy megmutatja a látnivalókat… És odalent, mélyen a várfal alatt maga a város is az övé, az Adriáig kanyargó, betonpartok közé szorított Fiumarával, gyufaskatulya-autókkal, dobozkaházikókkal, szalagutcákkal – előtte pedig a rejtélyek rejtélye, a legbelső vágyak terepe: a hatalmasan elnyúló, mélykék izzás. Éppúgy telt háza van, mint nemzedékekkel ezelőtt, Kosztolányi idején: sűrű, tolongó, feszült csendben kémlelő sorok a vonat folyosóján, a lenti távolba meredve: jön-e már? Mikor jön végre? Az ünnepelt, a várva várt pedig igazi nagy szereplőként nyugodt fenséggel várat magára. Teheti. Pontosabban: csakis ő teheti meg.

n

Megmagyarázhatatlan vágyakozás él a magyarságban a tenger iránt. Mindez akkor vált igazán láthatóvá és köztudottá, miután a Hetilap 1846. évi 8. számában napvilágot látott a magyarokra az újkorban alighanem legnagyobb hatást gyakorolt embernek, bizonyos Kossuth Lajosnak a vezércikke. Ez volt a címe: Tengerhez magyar, el a tengerhez! Kossuth ebben az írásában tengerészeti pályára buzdítja az ifjúságot, felhívását azzal indokolva, hogy ez az útja-módja a nagyvilággal kialakítandó erősebb, jövedelmezőbb, a nemzetet gazdagító kapcsolatoknak – az igazi gazdasági fejlődés nem nélkülözheti a tengeri kikötőt. Az írás címe rövidesen szállóigévé lett, sokszor idézték és idézik (gyakran helytelenül, pontatlanul: „Tengerre, magyar!”), következményei pedig megdöbbentőek voltak: a XIX. század második felétől áradtak a magyar fiatalok az Adriához és a tengerészethez, százak álltak hajósnak, a Monarchia kereskedelmi és haditengerészetében egyaránt számos kitűnő, hírneves honfitársunk szolgált, jó néhányan vezető pozícióban, hivatásuk legjobbjai közé emelkedve. Dékány András kis hősei a Matrózok, hajók, kapitányokban 1918 augusztusában ennek a már jó fél évszázados hagyománynak a szellemében érkeznek meg Gyékényes felől egy nyári hajnalon a Via Corsia Deákra, a fiumei vasútállomás előtti kis térre, ahol Dénes bácsi, az idős kalauz veszi pártfogásába a Kecskemétről, Kassáról, Esztergomból és Keszthelyről útnak indult legénykéket. A legendás Nautica, a tengerészeti akadémia az állomástól kőhajításnyira lévő erődszerű épülete kis magyar menedékhelynek is számított az olasz, német, délszláv nyelvű hallgatók bábelinek tűnő nyelvzavarában.
A „magyar tengerész” szinte magától értetődő jelzős szerkezet az első világháború előtti évtizedekben. Kotán Dezső, Kompolthy Jób, Györök Leó, Garády-Gauss Viktor, Gáspár Ferenc, Leidenfrost Gyula – csak néhány név a korukban legragyogóbbak közül. A „tengeri” magyarok alig néhány évtized leforgása alatt a hagyományosan tengerésznemzet britekkel vagy hollandusokkal csaknem egyenrangú, elismert és megbecsült szaktekintélyek lettek, magabiztosan mozogtak, dolgoztak, irányítottak, kitartóan és becsületesen szolgáltak vitorlás kereskedelmi hajókon és hadi gőzösökön, a földet nagy kalandok közepette körülhajózó kutatóhajókon és part menti őrszolgálatot teljesítő naszádokon. A hullámok, viharok, kikötők világa, úgy tűnt, sohasem volt idegen számunkra. Miért? Hiszen Magyarországnak, ha némi illúziótlan távolságtartással szemléljük, mint például Ablonczy Balázs teszi, „a nemzeti ébredés időszaka óta három részletben talán száz évig volt tengerpartja (1776–1809, 1822–1848, 1868–1918), s birtokolta Fiume városát”, és a magyarokat bemutató írások mindenről szóltak inkább, mint a tengerrel bárminemű kapcsolatban lévő nációról. Említett szerző mindennek ellenére kegyesen elismeri, hogy „a történeti irodalom, csakúgy, mint a publicisztika, bővelkedik a magyarság és a tenger kapcsolatát […] (az álom megtestesülését) taglaló művekben”.
Álom? Igen. Ősi keleti álom ez, táltosok és regösök rovással rögzített világának álma – azé a világé, amelyet isteni sugallat révén íróink közül talán egyedül Gárdonyi Géza érzett meg A láthatatlan emberben meg Kodolányi János A vas fiaiban. Ez az univerzum kizárólagosan sztyeppi, nomád. A magyarságot hagyományosan és közhelyesen „szárazföldi”, pusztai, alföldi népnek vagy legföljebb dimbes-dombos vidékek lakójának ismerik, hiszen az ország ezerévesnél is hosszabb históriájának egésze alapvetően szárazföldi jellegű, tengeri csaták, gyarmati háborúk, admirális személyiségek nélkül. Kolmár József az 1848–49-es szabadságharc előtt írja, hogy a magyar „csak azért állapodott meg a tengernél, mert tovább menni s lándzsáit és kardját evezővel fölcserélni semmi kedve nem volt”. Népünk karaktere kétségkívül földművelő, állattenyésztő, az újabb korokban ipari-kézműves karakterrel kiegészülő, de – nagyszámú régi pákászunk, vízi emberünk dacára – alapjaiban egyáltalán nem „vízen járó”, nem tengeri, nem part menti, nem hajózó. Prohászka Lajos kiváló nemzetkarakterológiájának kifejezését kölcsönvéve: nem „telepes”, mint például az angol vagy a holland. „A tenger számomra, aki az Alföldről jöttem, idegen és fenséges, titokzatos, de unalmas is tud lenni”, mondja találóan a bácskai Herceg János.
„Ez a pusztai nép, egyfelől szüntelenül gyürkőzve, másfelől biztos, védett zugról álmodozva, a rokon népek nyomása elől idemenekül a latin-germán kultúra gyűrűje mellé” – írja Prohászka. „Ez a tény sok tekintetben ki is vetkőzteti magával hozott jelleméből […], kezdődik a tragikus párharc […], a végtelenség és a határoltság párharca.” Ebben a léthelyzetben kap rendkívüli fontosságot az a bizonyos „álom”, amelyet hányaveti fensőbbséggel próbál elintézni Ablonczy Balázs.
Tálcán kínálkozik a tetszetős párhuzam a puszták, a nagy kiterjedésű sztyeppek végtelenje és a tenger között – csakhogy ez felszínes, álanalógia. Az okok jóval mélyebben találhatók. Prohászka a karakterében alapvetően bujdosónak nevezett magyarságról azt írja: a magunkkal hozott szilaj portyázó kedv, a mozgékonyság az idők folyamán a gyakran drasztikus külső hatások következtében kénytelen-kelletlen megbontotta a Kárpátok övével szinte eltorlaszolt, a gyepűelve (szintúgy ázsiai eredetű) alkalmazásával kialakított elzárkózást – amely lelkünk másik felének sugallata volt. Amikor Kossuth szavára a magyar éppúgy özönleni kezdett a tenger felé, mint két évvel később fegyveresen a zászlók alá – nem tett egyebet, mint engedelmeskedett ösztönének. A tenger végtelenje: kaland, a legnagyobbak egyike. Túl a horizonton az Óperencia pereme, ahol lelógathatod a lábad a világ végén a mélységbe. Kit ne izgatna ez, legalább annyira bizsergetőn, mint hogy „vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél”? Ahol megint csak kaland, férfias erőpróba, küzdelem, netán gazdagság-dicsőség, sok izgalom és meg nem sejtett szépség várhat. A tenger, a végtelen dicsérete a végek dicsérete. E kései vízi kalandozás régi-régi históriák feltámasztása lehetett. Feljegyezték, hogy midőn a tatárok elől Trau szigetére, Klissza tűhegyen álló várába menekült IV. Béla királyunk, és már az Adria partján várakozó gályákat is lőtték a mongolok, az őrt álló dalmát fegyvereseknek a királyi testőrök nem akarták megengedni, hogy vízre bocsássák az indulásra kész hajókat – meg akartak küzdeni a támadókkal. Ott, a tenger partján. És Horthy Miklósnak élete végéig egyik legnagyobb fájdalma volt, hogy 1918 őszén a parancsnoksága alatt álló flottát – a flottát! – át kellett adnia a délszlávoknak…
Heltai Jenő nevezi Fiumét „régi magyar iparkodások kihűlt fészkének”. Merthogy nagyjában-egészében erről volna szó. Vagyis jóval többről, mint a tengerrel mélyebb históriai értelemben sohasem rendelkező nép fura vonzalmáról a világ legkékebb, földrajzi és lelki aspektusból legközelebbi tengere iránt. Ősi magyar igyekezetek, iparkodások fészkénél vagyunk a tengerparton, valóban: a régi magyar univerzum iparkodik, törekszik arra, hogy meglelje, néven nevezze és meghatározza önmagát. És mivel ez az a csoda, amely történelme során mindig el- meg elillan előle, hát űzőbe veszi, akár a csodaszarvast. És alighanem itt, a tengernél éri utol. Erre érzett rá, erre a végpontra invitálta népét Kossuth, és ezért engedett oly könnyen és könnyű szívvel sok-sok magyarja. Fiumei módra. „Fiumano” módra. Ami azt jelenti, hogy sem olaszul, sem horvátul, sem magyarul, hanem „fiumeiül”. Valaha ennek a városnak a lakói ezt pontosan értették. És büszkék lehetünk arra, hogy tengeri embereink révén ez számunkra is napnál világosabb volt. Dékány András leírja: Anton úrnak, a Nautica portásának nem kellett magyarázni, mi és hogyan fontos magyarnak, délszlávnak, olasznak. A minden nyelven egyformán jól és szívesen beszélő Anton úr ugyanaz volt, mint tengerészkabint utánzó gomilai legénylakásában Daniló bácsi. Vagy maga az író – aki nélkül sohasem vállalkoztam volna arra, hogy Fiume városszociográfiájának megírásába belefogjak. Annál kevésbé, mert erről a városról már különösen sokat írtak, és nem csak a múltban. Már jó fél évtizede bontakozóban van örvendetes legújabb kori reneszánsza: jó néhány könyvtől idős kollégám és barátom, a Szabad Európa Rádió egykori kiválósága, Skultéty Csaba 2009-es kiállításáig – amely azóta Debrecent, sőt magát Fiumét is megjárta…