Kosova mundi hungarezët – kezdte címlapon indított cikkét a helyi sportnapilap vasárnapi száma, de az Express, a Kosova Sot és a Bota Sot is fényképes anyagban ünnepelte a hazaiak első sikerét a BoxingOne ökölvívó-csapatbajnoki ligában. A Vasas-KSC és a Debrecen elleni múlt hét végi mérkőzéseket élőben közvetítette a világszerte fogható koszovói műholdas televízió, másnap pedig már sorjában futottak be telefonhívások az otthoniak mobiljára Amerikából, Német- vagy Svédországból az emigrált nemzettársaktól, hogy ők is látták a meccset, tetszett nekik a parázs küzdelem, és persze hajrá Koszovó!
Talán a média- és közérdeklődés taglalásából már kiderült, mást, jóval többet jelent errefelé minden sportesemény, így az öt nemzet nyolc csapatát összefogó BoxingOne csatái, mint a szintén érintett Magyarországon, Lengyelországban, Szlovákiában vagy Romániában. Utóbbi helyeken az öt éve létrejött liga „csak” szakmailag pótolta a nemzeti ökölvívó csapatbajnokságokat, s egy nagyszerű régiós megméretést teremtett. Koszovó viszont 2008 februárjában vált le Szerbiától. A világpolitika játékaként azóta az Egyesült Államok, az Európai Unió zöme, összesen hetven állam ismerte el függetlenségét, duplaennyien viszont nem.
Ezek után talán érthető, mit jelent a hivatalosan albán ajkú, egyébként hatnemzetiségű Koszovónak szerepelni egy nemzetközi sporteseményen, ennek megfelelően viszonyultak a BoxingOne keretében múlt hét végén a Balkán „alvégére” buszozó magyarokhoz. Megérkezve a közelmúlt háborús gócainak egyikébe, a kilencvenes évek végi szerb támadásoknak s a 2004-es etnikai alapú zavargásoknak már nem sok nyomát lelni. Az építkezési láz viszont tetten érhető, jellemzően a helyi ökölvívó-szövetség elnöke, Ramadan Selimi is építési vállalkozó, ám, mint mondja, ő inkább biztos állami beruházásokban, út- és hídépítésben utazik. Hozzá indult először a BoxingOne elnöke, Bolla Szilárd vezette magyar küldöttség, persze nem magától, hanem a helyiek segítségével, akik a határ átlépése pillanatától lesték a mieink minden kívánságát.
Az első meccsre nem Pristinában, hanem az ország harmadik legnagyobb városában, a százötvenezres Ferizajban került sor. A kopottas helyi csarnok bejárata fölött büszkén virít a névadó, Bill Clinton neve, belül pedig az egykori amerikai elnök hatalmas képe díszeleg a falon. Országszerte kézzel fogható a hála az Egyesült Államok iránt, amely nélkül nem létezne Koszovó önállósága, a hazai és a „nagy testvér” Albánia nemzeti zászlaja mellett mindenhol ott a csillagos-sávos lobogó is. Ezek mellé kerül az arénában a magyar trikolór is, a derbi kezdete előtt pedig három himnusz csendül fel, az albán, a koszovói és a miénk. Jönnek a beszédek, Bolla Szilárdé és Bajrush Xhemaili ferizaji polgármesteré, amelyek zajos tetszést aratnak a bő ezres közönség soraiban. Síp, dob, nádi hegedű, hangszálak – kezdődhet a csata.
Amely előtt kiderül, Shefki Bogujevci, a hazai szakvezető ért a bunyóhoz, egyrészt jugoszláv színekben bronzérmes volt az 1978-as belgrádi vb-n, s ötödik a moszkvai olimpián, másrészt az idegenbeli BoxingOne-os meccsek kudarcából tanulva három albán válogatott idegenlégióst – ha e kifejezés egyáltalán használható a testvérnemzetek esetén – is bevet a felső súlycsoportokban. Ez, valamint a Vasas-KSC tartalékossága (az idei Európa-bajnok Bacskai Balázs például évek óta halogatott, jól megérdemelt szabadságát töltötte Spanyolországban) és némi szerény bírói segítség meghozta a történelmi első B1-es sikert a Kosovo BC számára. Persze nincs a 9-5, ha a kétszeres Eb-3. Darmos József csak a töredékét nyújtja valós tudásának Kristian Dema ellen. A hazai boldogság ettől még hatalmas, a város legelőkelőbb, amerikai katonákkal telt éttermében elköltött vacsora pohárköszöntői egyikén a polgármester egy új ringet ígér a csapatnak, dolgoznak a kamerák, nyilatkoznak a vezetők, s amikor Bolla Szilárd finoman érdeklődik, nem lesz-e gond a visszaautózásból pár pohár bor után, nagyot nevetnek a potentátok, mondván, csak szóljon, ha baj lenne, ők az illetékesek… Nem lesz baj, aztán este Pristinában még lecsúszik egy helyi Peja sör is, amely mellett Latif Demolli nemzetközi bíró elárulja, nagy vágya, hogy két-három év múlva, amikor akar, bevágódhasson a kocsijába, és elroboghasson magyar sportbarátaihoz. Erre jelenleg nincs esélye, mert a szerbek nem engednek be koszovói rendszámú járművet az országukba…
Másnap reggel jön a már említett lapszemle, amely során a felvetésre, hogy hazai vereség esetén is ilyen nagy terjedelemben foglalkoztak volna-e a bunyóval az újságok, Artan Muhaxhiri, a helyi tévé riportere, a meccsek moderátora bevallja: „Dehogy, rövid hírek, s gyorsan felejtsük el.” De nem kell, ráadásul jön a második összecsapás, a címvédő Debrecennel. Amelynél szintén akadnak hiányzók, például a válogatott Varga Miklós, illetve Móna Imre, a hazaiak meg fáradtabbak, mint az előző nap. Kevesebb a néző is az 1998-as harcok során elhunyt nemzeti hősről, Adem Jashariról elnevezett csarnokban, hiszen a szomszédban éppen bajnoki focimeccset rendeznek. A hangulat azonban – Valton Beqiri kulturális, ifjúsági és sportminiszter, valamint Gárdos Béla magyar konzul jelenlétében – megint kiváló, a mieink persze nem örülnek a 60 kilós Török János lepontozásának, s a végül elszenvedett 8-6-os vereségnek. A helyiek viszont igen, a sportminiszter máris kéthetes magaslati edzőtábort szervez a koszovói bunyósoknak.
Akik egy magyar kezdeményezésű sportesemény, a BoxingOne keretein belül mutatták meg magukat, fiatal nemzetüket – valóban az, a népesség hetven százaléka harminc éven aluli – a világnak.
origo.hu
Orbán Viktor: Kajak-kenu akadémia. Átadva!
