Hullámok

Claude Chabrol, aki 1958-ban beindította a gőzhengert, A szép Serge című játékfilmjével kezdetét vette a francia új hullámként ismert jelenség, nyolcvanéves korában elhunyt. Elképesztően termékeny rendező volt, a Cahiers du cinéma folyóirat kritikusaként megkerülhetetlen teoretikus. A lapnál dolgozott még Éric Rohmer, Francois Truffaut és természetesen Jean-Luc Godard is, aki aztán nem sokkal később rögtön elment a falig. Első mozifilmje, a Kifulladásig 1960-ban került közönség elé. Godard harmincéves ekkor. Túl van számtalan íráson és négy rövidfilmen, az első egy gát építéséről szólt, a pénzt úgy lapátolta össze, hogy maga is dolgozott az építkezésen, és nyilván nem vonzott tömegeket. A Kifulladásig viszont díjat nyer a Berlini Filmfesztiválon és utat talál a nagyközönséghez is, amit Godard későbbi korszakainak műveiről nem mindig lehet elmondani. De a Kifulladásig azonnal kultfilm lett, és ezt a státusát azóta is tartja, még amerikai remake is készült belőle, jóval kevesebb művészi értékkel. Mindezt több dolognak is köszönhette egyszerre. Adott volt a társadalmi közeg, a Vietnamba, Algériába belefásult, generációs bomba elé néző társadalom mint vevő és egy pimaszul tehetséges adó, aki olyan vágásokkal örvendeztette meg a nézőt, hogy azt hihette, kint ül egy bisztró teraszán, és amit lát, az maga a valóság. Olyan párbeszédeket alkalmaz, amilyenek előtte senkinek nem jutottak eszébe, és olyan lózungokat ereszt el – „Sohasem szabad fékezni” –, amilyeneket majd a Stones, Jim Morrison és Janis Joplin használ évekkel később. Godard megelőlegezte a hatvanas éveket. A mindent vagy semmit attitűdjét. A film főhőse, Michel autótolvaj, rendőrgyilkos, lop és rabol, tökéletesen gátlástalan. De mindez olyan magától értetődően, néha szinte a háttérben zajlik, hogy a figura zavarbaejtően nem ellenszenves. Egy a végletekig amorális sarmőrt látunk, aki még így is szimpatikusabb, mint a közeg, amelyben mozog. Ezt persze így, ahogy megtörtént, senki más nem játszhatta volna el, mint a fiatal Jean-Paul Belmondo. A hősnőt pedig, aki végül feladja szerelmét, a fiatalon elhunyt tüneményes színésznő, Jean Seberg. Egyszerűen káprázatosak együtt, gyönyörűek, decensek és felelőtlenek. A Kifulladásig a fiatalság és a függetlenség himnusza is, belecsapás a világba. Patricia megkérdezi Michelt az ágyban: Ismered William Faulknert? Mire a válasz: Nem. Miért, lefeküdtél vele? Majd még hozzáteszi, a semmi nem jobb, de a bánat az egy kompromisszum. A Kifulladásig nem előzmények nélküli, mint ahogy semmi sem az. Belmondo egész végig Humphrey Bogartot hozza, a mozijelenetben pedig áhítattal nézi a színész fényképét az előcsarnokban, Oh, Bogey, mondja, de ezzel el is tűnik a gengszterromantika. Ez már egy másik film.