Húsz esztendő

Ezt is megértük. Eljött Demszky utolsó napja – így tudatta szinte minden hazai hírforrás, hogy a leköszönő Fővárosi Közgyűlés tegnapra és mára kitűzött utolsó ülésén a főpolgármester is elbúcsúzik a hivatalától. Ennél fontosabb, a főváros életét sokkal mélyebben érintő hír volt, hogy csődgondnokság alá helyezik a Budapesti Közlekedési Vállalatot (BKV), mert a jelenlegi, paralitikus állapotában szeptembertől már nem képes eleget tenni a kötelezettségeinek. A még mindig csaknem kétmilliós város mostani közlekedési helyzetét azzal a világ csodájával jellemezhetjük, hogy a Margit híd lezárása óta – több mint egy éve – a 75 esztendős Árpád híd és a 160 éve épült Lánchíd között, a Duna közel tíz kilométeres szakaszán nincs átkelési lehetőség magánjárművek számára. Azt sem tudjuk, mikor lesz.
2010-et írunk. Húsz éve, az 1990 őszén megtartott helyhatósági választásokon elért liberális siker nyomán jött létre az a történelmi helyzet, hogy az SZDSZ jelöltjéből a magyar főváros vezetője lehetett. „Te sportember vagy, minden versenyt megnyersz” – bátorította Demszkyt Kőszeg ügyvivő, miután Kis pártelnökkel is letelefonálta, hogy az egykori „magán” nyomdászt és taxist kell-e fontos helyre ültetni. Ha már a miniszterelnöki bársonyszéket elfoglalták a nemzetiek, és a szakértők ellenjelöltje, a várostervező Polónyi mérnök annyira nem értett a politikához, hogy világkiállítást tervezgetett. Ilyen „programmal” választotta meg a baloldali túlsúlyú Fővárosi Közgyűlés október 31-én Demszky Gábort főpolgármesterré. Két hónap híján húsz évig kormányozta Budapestet az SZDSZ első számú üdvöskéje. Ezt az 1873 óta létező tisztséget tizenöten töltötték be előtte, a legtöbbjük mindössze három-öt évig, egyedül Ráth Károly előzi meg időtartamra a most távozó főpolgármester utódját, a városegyesítéstől 1897-ig, 24 évig tartó hivatali szolgálatával. (Régen szolgálatnak nevezték az ennél sokkal kisebb felelősséggel járó közfeladatok ellátását is.)
Az utóbbi időben már SZDSZ nélküli szabad demokrata politikus Demszkyt négyszer választották meg újra Budapest első emberének. Hogy miként nyerte meg sorra ezeket a versenyeket a sportember, arról főleg a szocialisták tudnának mesélni. Hogy milyen áron, arról mindannyian tudunk. Húszévi közös városvezetésük alatt mind nagyobb túlsúlyba került ugyan az MSZP, mégis mindig csak egy látszat főpolgármester-jelöltet indított Demszky ellen, megfuttatta kicsit a választási versenyben, aztán a célegyenesben visszafogta, nehogy véletlenül nyerjen. Hogy a sportszerűséget mivel viszonozták a liberálisok, arról is van elképzelésünk, az viszont már tény, sőt súlyos politikai bűn, hogy a magukat „magyar szocialistáknak” nevező közéleti emberek ily módon és ilyen sokáig résztvevői voltak ennek az ultraliberális, Budapestet a tönk szélére juttató, hosszú ámokfutásnak.
Nem ünnepélyes dolog, talán nem is túl elegáns, ha egy politikus elbúcsúzásakor csupa negatív dolgot idézünk vissza a pályájáról. De hát mit ünnepeljünk? És hol van, hol volt elegancia, méltóság Demszky közelében, bármikor is? Talán amikor a 16 évvel ezelőtti március 15-én azt visította a szélbe, Petőfi szobra elől, hogy „El a kezekkel a Magyar Hírlaptól!” (az akkoritól, persze), vagy amikor két éve esernyős testőrök hadának kellett megóvnia a tojásfürdőtől? Mert akkor sem tudott tisztelettel szólni az emberekhez, nem tudott tisztességgel, méltósággal ünnepelni. Soha nem tudott, s főleg március 15-én nem. Évekkel ezelőtt kiköltözött a városból, amit ő vezetett, a budakeszi zöldbe, onnan járt be a hivatalába, lóháton az erdőn át vagy Tuareggel. Finom tanácsadókkal, főtanácsadókkal vette körül magát. Most majd, talán már hétfőtől, végleg otthon maradhat, és elgondolkodhat az eltelt húsz éven. Ahogyan mi is azt tesszük.