Kis gyilkosok

Két hajdúnánási iskolás fiú – az egyikük tizennégy, a másik tizenhat éves – két héten át azt tervezgette, hogyan fognak végezni a barátjukkal. Az áldozatnak kiszemelt srác szintén csak tizenhat éves volt. A fiúk végre is hajtották az általuk meghozott halálos ítéletet, megölték a társukat. Elmentek hármasban fürödni a város szélén húzódó Keleti-főcsatornába, egy ideig úszkáltak, ugráltak a vízbe, majd az egyikük orvul, hátulról közelítve elvágta az áldozat torkát. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, a hátába döfték a 32 centis kést, markolatig. Azután szépen hazamentek.
Az esetet vizsgáló rendőrtiszt elmondta a sajtótájékoztatón, hogy szerinte és a nyomozásban részt vevő munkatársai szerint a fiúk egyáltalán nem fogják fel a tettük súlyát. Ugyanezt lehetett hallani egy pár éve történt, kísértetiesen hasonló eset kapcsán, amikor – 2008 májusában – szintén két 16 éves iskolás fiú végzett a harmadik társukkal. Őt bottal, vasrúddal verték agyon, betondarabot kötöttek a lábára, és bedobták a Kaposvár melletti tóba. A gyilkosságot ők is megtervezték, a kötözéshez használt ragasztószalagot az áldozatukkal vásároltatták meg. Az ügyüket tárgyaló bírák azt mondták, nem találkoztak még ilyen kegyetlenséggel végrehajtott emberöléssel, pedig láttak már egy s mást a pályájukon.
Azt a két fiút már elítélték. Csak az egyikük mondott valamit az utolsó szó jogán. A kedvezményekkel kilenc és fél év után szabadulhatnak, 27 évesek lesznek akkor. Ezúttal is hasonló időtartamú szabadságvesztésre lehet számítani, amikor kijönnek a börtönből, még előttük lesz az élet…
Most sokan azt hiszik, jön a dörgedelem a halálbüntetés visszaállításáról. Nem jön. Régebben, az újságírással történt találkozásom elején még dühödten írtam mellette, az évenkénti emberölések száma azonban azóta csökkent. Már elegendőnek tartom a megátalkodott, veszedelmes gyilkosok tényleges életfogytig való elzárását, örökre szóló, biztonságos kiiktatását a társadalomból. Kerül, amibe kerül. Most is inkább az foglalkoztat, mi történhetett ezekkel a 14–16 éves gyerekekkel, amíg egyszer csak arra a gondolatra jutottak, hogy kivégzik a társukat. A velük egyidős fiúbarátjukat, akivel addig vagy korábban együtt játszottak, egy iskolába jártak, egymás szomszédjában, közelében laktak, ismerhették egymás apját, anyját, testvéreit – ha voltak. Mi történt? Vajon mi történhetett velük?
Eszembe jutnak a Witman fiúk, Csáth Géza vérfagyasztó elbeszélésének iskolás testvérpárja, akik hidegvérrel megölik az édesanyjukat, hogy aztán az ékszereit a kedves cselédlánynak ajándékozhassák. Csakhogy az kitalált történet, egy beteg lélek próbálkozása valami megértésére, laboratóriumi kísérlet az önmagában lakó démon kiirtására. A Móricz Zsigmond által elemi erővel megrajzolt gyilkos barbárok pedig nem gyerekek; fiatal felnőttek, akiket olyan szörnyeteggé tett a végigharcolt háború, mint a mai gyilkosokat, a Veszprémbe ölni ment enyingi sereget a tartós béke.
Itt tehát valami másról lehet, másról van szó. Talán arról a bel- és külvilágról, amit az elektronikus-digitális technika színessé, hangossá és bódítóvá bűvöl, a hétköznapi valóság azonban sötétben, süketségben és boldogtalanságban felejt? Ahol nincs is különösebb tennivaló, nincs sikerélmény és öröm, mert nincsenek igazi célok, feladatok, sem jövőkép, egyéni és közös életprogram. Csakhogy előbb-utóbb kiderül, az ilyen világban minden csak hazugság, becsapás, lopás, rablás és erőszak. És gyilkosság. Amit még a gyerek is tud.