Nyár tábornok győzelme Oroszországban

Tél tábornok. A legrégebbi hivatásos. Régebbi, mint a Mojszejev együttes és ízig-vérig orosz. Majdhogynem kozák, igen. Ő segített Kutuzovnak Napóleont megverni, és Paulus tábornok seregeit is ő zavarta el Sztálingrád elől. Senki se gondolta volna Tél tábornokról, hogy a lelke mélyén csak egy hóember, aki elolvadhat. Persze, ha elolvadhatott a nagy Szovjetunió, Tél tábornok miért is volna örök? Az enyhülés, a politikai légkör enyhülése, ímé, beteljesült és dialektikus módon átcsapott a meteorológiai légkör enyhülésébe.
Amióta hőt mérnek, sohase volt ilyen forró nyár Oroszországban. Tél tábornok megnyerte a háborúkat Oroszországnak, Nyár tábornok viszont legyőzte Oroszországot. Kifejezetten világháborús képek érkeztek a sztyeppék földjéről heteken át. A megszokott görög tüzek és égő kaliforniai erdők helyett ezúttal porig égett orosz pagonyok és falvak képe borzolta boldog-boldogtalan idegzetét világszerte. Nyár tábornok győzelme persze pirruszi győzelem, a második ukrán hidegfront azóta rendet tett Moszkva körül. Most, augusztus végén, mikor e sorok születnek, plusz tíz fokot mutat a hőmérő Moszkvában, de most már mindegy. Koraősz tábornok haditetteire senki se kíváncsi, Nyár tábornok győzelme viszont hosszú ideig lesz hivatkozási alap a globális felmelegedés híveinek. Hívőinek. Lám, az van, amit mi mondunk. Jehova büntet vétkeinkért, a háborgó Föld lesújt ránk a környezetrombolásért.
Ez a legkönnyebb. Apokalipszisben gondolkodni. A klímaváltozás, a klímahisztéria nem egyéb János jelenéseinek modern fordításánál. Nem természettudományos, hanem természetfölötti munka. Miként Jehova tanúi a közelgő világvégét bizonygatják a valóság szelektíven rendezett borzalmaival, a Nemzetközi Klímaváltozási Egyház hívei ugyancsak válogatott katasztrófákkal bizonygatják igazukat. És mivel katasztrófa mindig akad, igazságuk is mindig lesz.
Akik ismernek és nemcsak elgondolnak, azok tudják: elszánt klímaszkeptikus vagyok, avagy inkább klímarealista. Klímarealista, merthogy nem vonom kétségbe: a légkör szén-dioxid-szintje az emberi civilizáció hatásaként enyhén emelkedett az utóbbi százötven év során, és még azt sem tartom kizártnak, hogy bizonyos gyöngécske összefüggés lehet a földi átlaghőmérséklet emelkedése és a szén-dioxid-szint megnövekedése közt. A klimarealizmus ott kezdődik, hogy szerintem ez, ha így van, akkor sem katasztrófa.
Mindenekelőtt tudatosítsuk: a szén-dioxid a természetes légköri gázok egyike. Nem méreg. Emiszsziója nem környezetszennyezés. A klorofill évszázmilliók óta manipulálja oxigénnel a Föld amúgy oxigénszegény légkörét, az állati élet pedig ugyancsak évszázmilliók óta „szennyezi” szén-dioxiddal a Föld légkörét.
Vajon az ember része-e a természetnek? Mennyiben vonatkoznak rá más törvények, mint az élet egyéb szereplőire? Hol és miért kell – önkorlátozni tevékenységeinket? Ha az oxigéntermelő kékmoszatoknak jogukban állt oxigénnel elszennyezni a korábbi környezetet, ilyképp alapvető módon beavatkozni a Föld légköri összetételébe és klímájába, nekünk ugyanez miért tilos? Ki garantálja, hogy az ember csak rossz értelemben avatkozhat be a Föld folyamataiba, mint természeti teremtmény és ki garantálja, hogy a globális felmelegedés, ha szerepe van benne fajunknak, eleve rossz? Amíg e provokatív kérdésekre nincs mély értelmű válasz, csak pánik van és tomboló, aktuális demagógia.
Gondoljunk csak bele: harminc éve, amikor a környezetérzékenység feltámadt, és tömegesen elterjedt, a környezetszennyezés volt a fő veszély – és joggal. Hisz a környezetbe ürített szintetikus anyagokkal, műanyagokkal, mérgekkel a természet képtelen megbirkózni. Ellenségünk a füst, a korom, az ólom, a rossz égéstermékek voltak és a környezettudatosság csimborasszója épp az a kémény volt, amely ma közellenség. A kémény, amelyikből megszűrve csak tiszta szén-dioxid távozik. Se füst, se korom, se kén. Egy ilyen kéményért környezetvédelmi kitüntetés járt húsz éve. Ma fővesztés terhe. Ugyanakkor mintha megfeledkeznénk a környezeti válság eredeti veszélyeiről, a növényvédő szerekről, mérgekről, az erdőirtásról, az élőhelyek pusztításáról, a tengerek túlhalászásáról. Egy téma van: a klímaváltozás. Egy rossz maradt: a szén-dioxid-szint. Másról szólni tilos. Ez már hovatovább egyfajta kollektív tudatzavar, egyfajta módosult tudatállapot, amely nem meteorológiai, hanem pszichológiai megoldásért kiált. Vajon miért és hogyan fajulhatott idáig a helyzet? Ha módosult tudatállapotba kerültünk, akkor keresnünk kell a hatóanyagot, a drogot. A drog pedig nem más, mint a média. Valójában a ránk zúdult váratlan adatbőség áldozatai és játékszerei vagyunk mindannyian.
A történelemkönyvekből nem világlik ki, hogy mennyire adathiányos is a múlt. Hogy mily kevés információ is maradt fenn. De álljon itt egy elgondolkodtató példa. Klimatizált helyiségben őrzik, a Vatikáni Könyvtár legnagyobb kincse a legrégebbi megmaradt Szentírás, Krisztus után 400-ból. Ez annyi, mintha az 1610 és 2010 közti korból egyetlen Biblia se maradt volna fenn. Kitalált történelem. Kitalált középkor. Uwe Topper és Heribert Illig műveinek címei. Lehet, hogy áltudományos művek ezek, az is lehet, hogy a tiszta igazság olvasható bennük, vagy épp a féligazság, de az, hogy létrejöhettek, jelzi, mekkora is az adathiány a múltban. Mily kevéssé is számíthatunk, avagy építhetünk a múltra. Ha egyáltalán elképzelhető, hogy a történelemből évszázadok hiányoznak, akkor csínján kell bánnunk a tendenciákkal. Ma egy perc sem vonható ki az idő huzamából. Immár folyamatosan vagyunk közvetítve. Vetítve. Régen adásszünet volt. Hétfőn se ment. Eleink sem a klímaváltozásokat, sem a környezet pusztulását tudatosan nem dokumentálták. A krónikákban a legnagyobb katasztrófák is maximum egy mondatot érdemeltek: idén nem volt termés, idén nem volt nyár és ehhez hasonlók, de hogy tulajdonképpen mi történt, az már nem visszafejthető, miként a régi nyelven leírt betegségek sem azonosíthatók be mindig. Rendszerezett meteorológiai adatokról az utóbbi százötven év vonatkozásában beszélhetünk, de korszerű műholdas és számítógépes adatbázis csak néhány évtized vonatkozásában áll a rendelkezésünkre. Ezért tűnik úgy, hogy egyre több a hurrikán, a tájfun, a katasztrófa. Mert a Nagy Testvér minden lát és közvetít.
Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: az én időmben még nem voltak szupernóvák, kvazárok, pulzárok és galaxisok. Az én időmben csak csillagok voltak. Mennyit változott az ég! Nos, ami azt illeti, az ég alig változott Mátyás király óta. Pulzárok, kvazárok és aktív galaxismagok Mátyás király idején is léteztek, akárcsak Amerika, de még nem jöttek úgymond képbe. A frissen felfedezett lélektanilag úgy tűnik, mintha most jönne létre, mintha eladdig nem létezett volna. Hát persze, hogy amikor akárki fel tudja tenni a maga házitorna-adóját a kereskedelmi csatorna videomegosztóira vagy a netre, úgy tűnik, több a tornádó, az árvíz, a vész. De hát uraim, volt itt tiszai árvíz 1970-ben, árvíz 1879-ben és a két háború közti legnagyobb sikerfilm címe: Árvíz Indiában.
A hamburgerkvóta az életszínvonalat egyszerűen méri: hány óráig szükséges dolgozni egy hamburger megvételéhez. Ilyen egyszerűen tudósít egy faj veszélyeztetettségéről – avagy sikerességéről – a lélekszám. Addig, amíg az emberiség lélekszáma folyamatosan gyarapodik, aggodalomra nincs ok. Addig az emberiség a járványok, katasztrófák ellenére sincs létében veszélyeztetve, márpedig az átkos XX. század során az emberiség lélekszáma hatmilliárdra gyarapodott, ellentétben a kihalás szélére sodródott főemlős rokonaink lélekszámával. Nemcsak az adatbőség, az emberbőség, a Föld aggasztó túlnépesedése miatt is tűnik az ugyanannyi egyre többnek. Hisz ugyanannyi katasztrófa egyre több lakott övezetet érint, az áldozatok száma így valóban nőhet is akár. Olykor persze megtörténhet, hogy a katasztrófák egy nemzedék szemszögéből tekintve valóban besűrűsödnek.
Bezzeg az én időmben még nem volt annyi földrengés! Avagy épp ellenkezőleg: az én időmben még tudott rengeni a föld. Azok voltak az igazi földrengések! Ti nem is tudjátok, mi az igazi földrengés! A lemeztektonika szerint egy törésvonal mentén a földrengések kipattanása törvényszerű, de hogy San Franciscót vagy Tokiót mikor éri utol a végzet, senki sem tudja. És a statisztikai átlag helyi egyenetlenségei nemzedéki távlatból tekintve akár tendenciának is tűnhetnek, ám ez a tendenciózus mivolt csak látszat. A földrengések gyakoriságából messzemenő geológiai következtetéseket levonni áltudományos önbecsapás. Klímaváltozásról sem beszélhetünk években számolva. Korunk pillanatfelvételét paradox módon épp a környezetvédők ragadják ki a kozmosz és a természet időmértékéből.
A klíma állítólagos változásait ideje volna megtisztítani a médiasalaktól és médiasallangtól, s beilleszteni, ha nem is évmilliós időskálába, de a múló jégkor tízezer éves távlataiba. Miért sírjunk az Alpok olvadó gleccsereiért, amikor az egyiptomiak egy árva könnyet sem ejtettek a Németalföld elolvadt permafrosztjáért? Amúgy pedig azon sem ártana elgondolkodnunk a 2010-es magyar árvizek nyomán, hogy mi is a katasztrófa: ha egy Tescóban derékig ér a víz, vagy netán inkább az, ha egy ártérben derékig ér a Tesco?

A szerző író