Recsegő-ropogó szabályrendszer

Semmi értelme sincs annak, hogy továbbra is fennmaradjon az a konstrukció, amelyet az állampárt és a demokratikus ellenzék képviselői kölcsönös félelmektől vezérelve 1988–89-ben kitaláltak s az alaptörvénybe iktattak. A mindenki mindenki ellen politikáját fel kell számolni

Nagyon sok jel utal most már arra, hogy lejárt a szavatosságuk azoknak az alapvető jogszabályoknak, amelyek a rendszerváltozás után meghatározták az államszervezet és a vezetők jogait, feladatkörét. Az egész szabály- és szervezeti rendszer recseg-ropog, jóformán csődöt mondott. A húsz évvel ezelőtt létrehozott konstrukció kifulladt.
Elég, ha most csupán a köztársasági elnök jogkörét és a bíróságok igazgatási rendszerét vizsgáljuk meg, mégpedig azon a ponton, ahol a kettő összekapcsolódik. Előbbit az 1989-es alkotmányszöveg, utóbbit az igazságszolgáltatási tanácsról szóló 1997. évi törvény szabályozza. A köztársasági elnököt megilleti az a lehetőség, hogy jelölteket állítson a legmagasabb vezetői pozíciókra. Legfőbb ügyész, ombudsman és főbíró csak az lehet, akit az államfő javaslatára az Országgyűlés megválaszt. Göncz Árpád és Mádl Ferenc elnöki tevékenysége idején, tizenöt esztendőn át a mechanizmus úgy-ahogy működött, bár Göncz többször az Alkotmánybírósághoz fordult jogkörének tisztázásáért. Az elnökök a jelölés előtt konzultáltak a parlamenti frakciók vezetőivel, s a tisztségeket mindenkor sikerült betölteni. A szabályok tarthatatlansága akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Sólyom László szakított elődeinek gyakorlatával, és egyeztetés nélkül nevezte meg a jelölteket. Ezt azzal indokolta: jobb, ha a pártok nem vesznek részt a folyamatban. Nehéz lenne megmondani, miért gondolta így. Az Országgyűlés ugyanis – a választók voksai szerint – pártok képviselőiből áll, a döntés joga végül is az övék. Az alkotmány emellett tartalmazza az egymástól független állami fórumok együttműködési kötelezettségét.
Nem csodálható, hogy az elmúlt öt évben az összhang nem jött létre: a legfőbb ügyészt, az állampolgári jogok országgyűlési biztosait és a Legfelsőbb Bíróság elnökét csak hosszú és kellemetlen politikai közjátékok után, többszöri nekirugaszkodásra sikerült megválasztani. Függetlenül az államfő személyétől, ez a metódus nem életképes. A továbbiakban nem érdemes vele kísérletezni. Amennyiben ugyanis a pártfrakciók szó nélkül megszavazzák az elnök által javasolt személyt, az államszervezetben kialakul egy olyan vezetői kör, amely elsősorban az államfőhöz lesz lojális. A köztársasági elnök nem önálló hatalmi ág, s nagyon furcsa lenne, ha a legfontosabb tisztségviselők egy csoportja kizárólag az ő embereiből, hajdani munkatársaiból, tanítványaiból állna. Ez az élet különböző területein beláthatatlan, továbbgyűrűző hatásokat váltana ki. Tényleg létrejönne egy informális, kiszámíthatatlan hatalmi rendszer. A másik lehetőség természetesen az, hogy a parlamenti képviselőcsoportok nem fogadják el automatikusan és szó nélkül a jelöltet, ehelyett nemmel voksolnak. Ez megtépázza a parlament és az államfő tekintélyét, s a jelöltet is nehéz helyzetbe hozza, akkor is, ha az ajánlott személynek mindenkor számolnia kell az Országgyűlés elutasító döntésével.
Az egyoldalú jelöltállítás az elmúlt évek tapasztalatai szerint általában olyan viszontagságos körülmények között zajlik le, hogy elmondható: előnyei nincsenek arányban a hátrányokkal. A Legfelsőbb Bíróság elnöki posztjára az előző államfő egy év alatt öt alkalommal állított jelöltet. Az Országgyűlés Havasiné Orbán Máriát kétszer szavazta le, Baka Andrást pedig csak a harmadik kísérletre választotta meg főbírónak. Közben különféle konspirációk zajlottak le. Működési rendjének megfelelően a sajtó természetesen újra és újra latolgatta az eshetőségeket. Lapunk például tavaly májusban megpendítette: elképzelhető, hogy egy év után Sólyom László ismét Baka Andrást ajánlja a képviselőknek. Az elnöki hivatal tisztségviselője ezután telefonon számon kérte: van-e fogalmunk arról, milyen kárt okoztunk a cikkünkkel. Ő utólag megadta volna a tájékoztatást az elnök döntéséről – közölte. Azt javasolta, a lap jelöljön ki másik munkatársat, ha az államfői hivataltól információt kíván szerezni. Egy éven át sem ő, sem sajtós beosztottja nem vette fel a telefont. A köztársasági elnök természetesen a cikk után néhány nappal ismételten Baka Andrást jelölte főbírónak.
A bíróságok igazgatási rendszere is távol áll az ideálistól. Ezt az Országgyűlés 1997-ben, Vastagh Pál miniszteri működése idején erőből szabályozta. A T. Ház úgy döntött, hogy az ítélkezés technikai, pénzügyi feltételeit ezután ne az igazságügyi tárca teremtse meg, hanem az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) néven megalakuló új szervezet. Ennek élén a főbíró áll. A bírósági elnököket és kollégiumvezetőket az OIT nevezi ki, s dönt a képzésről, a fejlesztésekről is. Az adminisztrációt az OIT hivatala látja el, ez jelenleg 180 munkavállalót foglalkoztat. Amikor 13 évvel ezelőtt a parlament az MSZP és az SZDSZ kétharmados többségével ezt a törvényt elfogadta, már túl voltunk a Bokros-csomagon, és folyt a nyomozás a Tocsik-ügyben. A Horn-kormány igazságügyi vezetői a kudarcos helyzetben, az új országgyűlési választás előtt valami látványosat szerettek volna produkálni. Így találták ki és erőltették rá az országra az igazságügyi reformot. Az előzetes felmérések elkészítésében liberális elméleti emberek vettek részt Soros György Nyílt Társadalom Alapítványának támogatásával. A bírói önigazgatás modelljét dél-amerikai országok gyakorlatából vették át, amely eredetileg amerikai liberális elképzelések nyomán alakult ki. Felhasználták az akkori olasz példát is, bár ezen messze túltettek. Egyedül Magyarországon állt elő az a helyzet – az 1997-es törvény nyomán –, hogy a bírák maguk igazgatják önmagukat. Belterjes szervezet jött létre, amely Baka András tavaly júniusi hivatalba lépése előtt már támadások kereszttüzében állt. A konstrukció kudarcot vallott. Baka átvilágító bizottságok segítségével hosszú távú tervet, úgynevezett stratégiát dolgoztatott ki, ám nyilvánvaló, hogy ez sem oldja meg a helyzetet. Az ítélkezés feltételeit ilyen módon nem lehet javítani. Függetlenül attól, hogy ki a főbíró, a konstrukció alkalmatlan, használhatatlan. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökének jelölése, kiválasztása ilyen ellentmondásos körülmények között zajlik, csak azt mondhatjuk: a javítgatással fölösleges tovább kísérletezni. Werbőczi-utódok hiába toldoznák-foldoznák ezt a szisztémát. A helyzet csak romlana.
Az új alkotmányban érdemes lenne ismét szabályozni, ki és miként jelölhesse az állami főtisztviselőket. A köztársasági elnök helyett akár valamelyik parlamenti bizottságot is megillethetné ez a jog, az alkotmánybírákat is hasonló formában választják ki. Ebből a szempontból is igaz: semmi értelme sincs annak, hogy továbbra is fennmaradjon az a konstrukció, amelyet az állampárt és a demokratikus ellenzék képviselői kölcsönös félelmektől vezérelve 1988–89-ben kitaláltak s az alaptörvénybe iktattak. A mindenki mindenki ellen politikáját fel kell számolni. Az államszervezetet és a jogrendet nem lehet egymással szemben álló ezer apró részre szabdalni, mert az ország működésképtelen lesz, és végeredményben maga a jogállam kerül veszélybe.
Az igazságszolgáltatással is feltétlenül kezdeni kell valamit, hatékonysága és függetlensége csak így garantálható. A bírák hiába dolgoznának szakszerűen és lelkiismeretesen, ha ehhez nincsenek meg a feltételek. Az ügyek halmozódni fognak, a belső feszültség és elkeseredettség csak nő. Ha sokáig fennmarad a jelölés, a választás és a működtetés körüli huzavona, nemhogy igazságszolgáltatásunk, de még érdemleges jogszolgáltatásunk sem lesz.