Az elmúlt évtizedek brit történelmében Shakespeare is helyet kapott. A III. Richard első sorában szereplő „rosszkedvünk tele” 1978–79 tele volt. A közszolgálati dolgozók sztrájkja megbuktatta a munkáspárti Callaghan-kormányt, és lehetővé tette a radikális konzervatív Margaret Thatcher számára, hogy egy emberöltőre kiragadja a politikai hatalmat a szakszervezetek kezéből, a közvélemény teljes beleegyezésével. „Rosszkedvünk tele” azóta is rémálma minden ingatag kormánynak.
Bár azóta felére csökkent a szakszervezeti tagság, és a korábbihoz képest parányira zsugorodott a sztrájk által elvesztett munkanapok száma, David Cameron koalíciós kormányának nagyon is komolyan kell vennie a szakszervezeti kongresszus ezen a héten folyó tanácskozását, amely gyakorlatilag hadat üzent a kormánynak. Nemcsak sztrájkhullámot, hanem tüntetéseket, utcai zavargást is kilátásba helyeztek, ha a kormány nekilát radikális takarékossági, adósságtörlesztési tervei kivitelezésének.
Elsősorban a közalkalmazottak szakszervezetei háborognak. A kormány szorult helyzetben van: mint az ország legnagyobb munkáltatója kénytelen dacolni a szakszervezetek haragjával, különben politikája romba dől, mielőtt hozzákezdene gyakorlatba ültetéséhez. Az sem segít, hogy a két koalíciós partner között elvi eltérések vannak, amelyek bármelyik nehéz pillanatban lemondásokhoz, szakadáshoz vezethetnek. A legborúlátóbb megítélés szerint a közalkalmazottak sorozatos és egybehangolt sztrájkjai megbéníthatják az országot, mint 31 éve és újabb választást erőszakolhatnak ki, mint akkor. Ha pedig ez a választás parányi többségű vagy kisebbségi konzervatív kormányt eredményez, Nick Clegg aligha tud megint a toryk segítségére sietni.

Szijjártó Péter: Nem az ukrán elnök, hanem a magyar emberek döntik el, hogy Ukrajna csatlakozhat-e az EU-hoz