Ünnepeinkről magunk döntünk

A Magyar Nemzet augusztus 25-i számában (Rontás ellen való írás) Körmendy Zsuzsanna alapos bírálatát adta a Hírszerző egy olyan, az augusztus 20-i állami ünnepet támadó cikkének, amelynek tartalmi elemei engem az 1989 óta folyó szimbolikus háborúra (kulturkampf) emlékeztetnek a következő megfontolásokból.
A kritizált cikk szerzője „modern” és „polgári” példákat hoz fel arra, hogy miért ne azt ünnepeljük, hogy „egy pragmatikus törzsfő”, István, „geopolitikai nyomás hatására tűzzel-vassal bevezette a kereszténységet és a feudalizmust”: „a németek az egyesülés napját ünneplik kiemelten, államilag, nem pedig a Német-római Birodalmat megalapító I. Ottó császárhoz köthető dátumot (…) a jelen idejű németségtudat ünnepileg a demokráciához kötődik”. „A franciák sem Nagy Károlyt ünneplik hivatalosan, elsősorban, hanem az 1789-es polgári forradalmat, az amerikaiak ugyanígy a Függetlenségi Nyilatkozatot. Valamennyi a jogállami modernitás előszobájának tekinthető polgárosodás (vagy annak helyreállítása) előtt tiszteleg.”
Az ilyen típusú érveléssel az a baj, hogy történelmietlen és uniformizáló. Ahogy a Szent Korona sem a királyság szimbóluma, á la Gyurcsány Ferenc, úgy augusztus 20. nem a kereszténység és a feudalizmus bevezetésének, hanem a magyar állam alapításának ünnepe. És akárhogy is nézzük, az egyesülés német ünnepe (a német egység napja: Der Tag der Deutschen Einheit) is inkább az államiság ünnepe: a két német államra osztott Németország egyesítésének ünnepe. A Függetlenségi Nyilatkozat is önmagáért beszél: az államalapításról, az Amerikai Egyesült Államok létrehozásáról. Az igaz, hogy a nyilatkozat tartalmát lehet minősíteni a modernitás és a polgárosodás értékei szerint, de az amerikaiak nem véletlenül csak egyszerűen a függetlenség napja (Independence Day) nevet adták az ünnepnek. Ráadásul a modern és polgári nyilatkozat azzal zárul, hogy aláírói „az isteni gondviselés védelmébe vetett szilárd hittel” járnak el. A szekuláris ünneplők legnagyobb bánatára. Az persze az amerikaiak pechje, hogy ha akarnának, sem tudnának premodern ünnepnapot választani, mert államuk történelmileg sokkal fiatalabb a magyarnál. A politikai korrektség kedvéért még hozzá kell tenni, hogy az indián bennszülöttek és a behurcolt afroamerikaiak leszármazottai sem feltétlenül éreznek magukénak egy olyan ünnepet, amely az őseiket leigázó, kiirtó és rabszolgatartó nációk államalapító aktusához kapcsolódik. A magyar államalapítás ünnepének a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek érzékenységére alapozott kritikája tehát az amerikai példában csorbát szenved. A francia nemzeti ünnep már valóban más lapra tartozik, de miért pont Franciaország lenne szimbolikus etalon? Vegyünk egy ellenpéldát. Svédország igazán modern és polgári, de a polgárosodott svédek nemzeti ünnepe a svéd zászló napja (Svenska flaggans dag), ami egész pontosan I. Gusztáv trónra lépésének (1523), ezáltal pedig az önálló svéd állam megalapításának napja. Az igaz, hogy 1809-ben ugyanezen a napon fogadták el a polgárinak mondható új alkotmányt is, de a svéd zászló inkább az állami szuverenitásra, és nem a polgárosodásra és demokráciára utal: Gustav Vasa királlyá választása véget vetett a Svédország feletti dán uralomnak. De a norvégok is hasonlóan csalafinták, mert bár nemzeti ünnepük az alkotmány napja, igazából azt ünneplik, hogy a svéd uralom alatt élő ország 1814-ben deklarálta függetlenségét. Az ünnepen főszerepet játszó gyermekek eléneklik az Igen, mi szeretjük ezt az országot kezdetű himnuszt, aminek olyan premodern részei vannak, mint hogy a Szent Istvánnal párhuzamba állítható Harald (850–933) egyesítette az országot hősi seregével, és Hakon (920–961) védelmezte… A modernitás hazai rabjait sokkolhatja az is, hogy a svédek és norvégok felvonulásokat és körmeneteket tartanak, nemzeti viseletbe öltözve és nemzeti zászlókat lobogtatva.
Miért legyen hát Franciaország a mintaadó, s nem Norvégia vagy Svédország? Mert Franciaország modernebb és polgárosodottabb? És egyáltalán, miért kellene nekünk mintakövetőnek lennünk? Hiszen a saját történelmét minden nemzet a maga módján értelmezi és értékeli a szimbólumaival. Egy másik, egyébként a rendszerváltás óta jól ismert kifogás augusztus 20. ünnepével szemben, hogy – idézem – katolikus szentkultuszt állami ünnep rangjára emelni szekuláris társadalomban normasértés, mellyel nemcsak a zsidókat, mozlimokat, buddhistákat, krisnásokat, ateistákat fokozzák le másodrendűvé, de a protestánsokat is, minthogy a protestantizmus tagadja Szent István ünneplésének jogosságát.
A gond az, hogy nem általában a protestánsok, hanem konkrétan a magyar reformátusok, evangélikusok és unitáriusok nem tagadják Szent István ünneplésének jogosságát, és nem érzik magukat másodrendűnek. Van bizonyíték az ellenkezőjére? Állásfoglalások, tiltakozások, nyilatkozatok, felhívások, nyílt levelek? A gyakorlat húsz éve az, hogy nem protestánsok, nem keresztények és nem hívők előszeretettel veszik politikai védelmükbe a protestánsokat, a keresztényeket és a hívőket a nemzeti szimbólumok és hagyományok elleni „polgári” és „modern” támadások során. Az ő nevükben szólnak, az ő érzékenységüket védik. Ám ez általában az ateisták és materialisták játszmája, amelyben az istentagadó ateisták képesek azt is deklarálni, hogy a vallás csak és kizárólag az egyén és istene közötti intim lelki kapcsolat. De honnan tudják ezt? Az istenhívők istene elárulja nekik, istentagadóknak?
Az elmaradott magyarok modernizálását és polgárosítását célzó kulturkampfban megesett, hogy „jogvédők” Martin Luther King halála napjának ünnepnappá nyilvánítását javasolták. Amikor pedig a francia nemzeti ünnep ürügyén Demszky Gábor támogatásával szokássá vált a francia forradalom utcabállal és tűzijátékkal megünneplése Budapesten, arról is szó esett, hogy nálunk is ünnepnap legyen a Bastille ostromának napja. A kisebbségek érzékenységét védő modernitás legabszurdabb megnyilvánulása azonban egy olvasói levél volt a Népszavában. Egy bevallása szerint magyar polgártársunk felvetette, hogy nemzeti kisebbségeink érzékenységét sérti, hogy az ország neve Magyarország, ezért a magyarok országának valamilyen semleges nevet kellene adni. Talán Pannóniára gondolt, mert az ilyen történelmi revíziók harcosai szívesen nevezték magukat „belgáknak”, hogy ne kelljen magyar identitásúnak lenniük, ahogy teszik azt Belgiumban azok, akik megtagadják a flamand vagy vallon identitást. A magyarországi belgák kreálták a pannon–hun szimbolikus ellentétet is, aminek legismertebb teoretikusa Lengyel László és Kóka János volt.
A belgákból lett pannonok az önmagukról alkotott übermensch képhez idomították a modernség és a polgárosodás fogalmát. A szövegekben a hunok etnikai magyar identitásúak, akik egyben kulturálisan alacsonyabb rendűek, mert nem polgárosodottak, aminek ékes bizonyítéka, hogy még identitásuk etnikai jellege is premodern, mert törzsi. Ellenben a pannonok kulturálisan magasabb rendűek, mert polgárosodottak, és főleg azért, mert identitásuk nem etnikai, hanem polgári és modern. Így lehetnek a modernség jegyében Magyarországon etnikai identitású kisebbségek, de a többségnek nem lehet etnikai identitása, mert az már nem modern és nem polgári.
A húsz évvel ezelőtti címervitában a korona nélküli Kossuth-címert sem Kossuth elvei miatt erőltették, hanem azért, mert a „belgák” és „pannonok” gondolkodása szerint az ország igazi története a polgárosodással kezdődik, és a megideologizált Kossuth-címer ezt volt hivatva szimbolizálni. A Kossuth-címernek a történelmi (premodern) Magyarországgal leszámoló kultusza azonban egy posztmarxista történelemszemlélet kifejeződése: Marx felfogásában a proletárforradalommal kezdődik az emberiség igazi története, és ami előtte van, az csak előtörténet.
Marxnak van azonban egy magvas gondolata arról, hogy a történelmi harcokban „visszaáll a régi szemét”. S lőn: Demszky Gábor a kozmopolita Budapestet félti Tarlós Istvántól, a Jobbik pedig a magyarok fővárosává kívánja tenni Budapestet.

A szerző politológus