Az ideiglenes kormány debreceni korszakától Nagy Imre 1953-as reformjáig volt érvényben Magyarországon az internálás intézménye. A második világháború utáni internálás jogilag az első világháború előtti és 1920-as rendeleteken, valamint a honvédelemről szóló 1939-es törvényen alapult. Ezzel az a bizarr politikai helyzet állt elő, hogy az 1945-ben ideiglenes rendeletekkel, majd törvénnyel körülhatárolt „rendőrhatósági őrzés” olyan jogszabályok alapján kívánta üldözni a „reakció” képviselőit, amelyek maguk is a dualizmus és a Horthy-kor törvényhozásának termékei voltak. A koalíciós korszak képlékeny belpolitikai viszonyaiból a diktatúrába való átmenet során úgy keményedett és brutalizálódott az internálás intézménye, ahogyan a kommunisták teret nyertek a demokratikus erők rovására. A Rákosi-korszak egyik emblematikus intézményévé válva az internálás egyre inkább a kényszermunkatáborokból álló magyar gulágvilág címkéjévé vált. A forradalom későbbi miniszterelnöke végül 1956 előtt három évvel oszlatta fel a csaknem félszázezer ember tragédiáját jelentő kommunista lágerbirodalmat.
Lakóhelytől távoli, táborban történő őrzött elkülönítést jelentett az 1945 utáni internálás, más néven „rendőrhatósági őrzés”. Az ideiglenes kormány 1945 elejétől tette lehetővé az internálás elrendelését az igazolóbizottságok és népbíróságok számára. „A kisebb nyilas őrizetesekkel kapcsolatban tervbe vettük a kistarcsai internálótábor újrafelállítását” – idézi Kádár János budapesti rendőrfőkapitány-helyettes 1945. februári levelét Kozáry Andrea történész (Rendőrtiszti Főiskola). 1945 tavaszán elrendelték a Magyarországon tartózkodó német állampolgárok internálását, és büntetésként bevezették a kényszermunkát. Hamarosan az a furcsa helyzet állt elő – mondja Pál Zoltán történészhallgató (Eötvös-kollégium) –, hogy 1945 áprilisától kezdve a budapesti rendőrség internálhatta azokat is, akiket a népbíróság felmentett. S míg az internálás kezdetben valóban a háborús bűnösök összegyűjtését jelentette, 1945 nyarára már a „vélelmezhetően” veszélyes elemeket és azokat is elzárták, akikre csak a gyanú árnyéka vetült. Ekkor a főváros környéki 15 internálótárborban már nagyjából 23 ezer személyt különítettek el. Az internálás széles körűvé tételének folyamatára az tette fel a koronát, amikor Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. júniusi rendelete a hatóságoknak korlátlan lehetőséget biztosított az internálásra, előírva, hogy „rendőri felügyelet alá helyezendők a fasiszta beállítottságúnak ismert személyek […], internálandók, akik magatartásukkal a reakciós cél eléréséhez segítséget nyújtottak”.
Mindkét kutató megállapítja, hogy a visszaélés csíráit kezdettől fogva magában hordozó kényszerlakhelyre telepítés pár év alatt a diktatúra kiépítésének egyik eszköze lett. Ezt Bibó István nagyon korán érzékelte, amikor így írt 1945-ben: „az internálási apparátus természeténél fogva bizonytalan garanciák mellett működik, egyéni önkényeskedésektől meg nem óvható”. Magát az intézményt pedig úgy minősítette, hogy „sivár, embergyűlölő nagyüzem, népi igazságtételnek túl közvetett, jogászi értékű igazságszolgáltatásnak pedig nagyon is rendőri”. 1946 tavaszán Budapesten és környékén már 18 ezer internáltat tartottak nyilván. Majd a köztársaság védelméről szóló 1946-os törvény kiterjesztette az internálhatóak körét a tiltott határátlépőkre és a szervezkedésben gyanúsakra is. Az év őszén koncentrációs célokból létrehozták Dél-Budán a központi internálótábort, ahová egészen 1949-ig minden internáltat szállítottak.
Az 1948 őszén felállított ÁVH és a politika centrumának erősen szélsőbalra tolódása együttesen oda hatott, hogy az internálás egyre inkább az ellenfelekkel való leszámolás és a társadalom megfélemlítésének eszköze lett. Ahogyan a kommunista diktatúra irányába haladtak a politikai események, úgy centralizálták az internálótáborokat – állapítja meg Kozáry Andrea. Majd ugyanígy válik a kezdetben a népbíróságok által kiszabott időleges közmunkából meghatározatlan ideig tartó kényszermunka az ÁVH valamelyik táborában – teszi hozzá Pál Zoltán. 1949–50-től a recski, kazincbarcikai, kistarcsai és tiszalöki tábor már nem a rendőrség és az igazságügy, hanem közvetlenül az államvédelmi hatóság felügyelete alá tartozott. Az ÁVH ekkortól kezdve építette ki saját internáló- és kényszermunkatáborának hálózatát, amelynek központja Kistarcsa lett. Ezenkívül – olvasható Pál Zoltán idén a Kommentárban közölt tanulmányában – azonban még számos kisebb tábor volt, például Oroszlányban, Tatán, Ajkán, Miskolcon, Sajóbábonyban és Csolnokon. 1950-től ugyanolyan állapotok uralkodtak az ÁVH magyar táborbirodalmában, mint a szovjet gulágon – állapítja meg Kozáry Andrea. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a kényszermunkát országosan felügyelő szerv, a Közérdekű Munkák Igazgatóságának a vezetője, Garasin Rudolf a Szovjetunióban tanulta ki a „szakmát”. A recski rabok kőbányában, a tiszalökiek a helyi vízi erőmű építkezésén végeztek kényszermunkát, az 1951–53 között működő kazincbarcikai tábor több mint ezer foglyával pedig a Borsodi Vegyi Kombinátot építtette fel.
A Belügyminisztérium kimutatása szerint hazánkban 1953. június elsején a letartóztatottak és internáltak száma 41 639 fő volt. Ez már a Sztálin halála utáni pártvezetésnek is sok volt: az 1953. júniusi moszkvai pártközi értekezleten a belügyminiszteri tárcát átvevő Gerő Ernőt a törvénytelenségek felülvizsgálatára utasították. Az internálás megszüntetésére vonatkozó magyar döntés hűen leképezte a posztsztálini idők szovjet lépéseit: 1953. július 4-én hangzott el az Országházban A kormány programja címmel Nagy Imre beszéde, amelyben a miniszterelnök kijelentette: „Hatóságaink gyakran nem tartották be az alkotmányos szabályokat, amelyek védik az állampolgárok jogait, személyes szabadságát.” Ezen belül „maga az internálás intézménye is hozzájárult ahhoz, hogy a törvényességen csorba essék”. Majd hozzátette: „szabadon kell bocsátani azokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát veszélyezteti”, így „a kormány megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat pedig feloszlatja”. 1953. július 26-án határozat rendelkezett az internálás, kitelepítés és a kényszermunkatáborok megszüntetéséről. Az internálótáborok foglyait több hullámban helyezték szabadlábra 1953. augusztus 2. és október 31. között.
Az 1945 és 1953 között működő internálás intézményével foglalkozik hétfőn az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
origo.hu
Holtan került elő a kilenc éve nyomtalanul eltűnt szegedi egyetemista
