A hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) természetesen azt állítja, hogy a demokrácia diadala lesz az alkotmánymódosítási csomag elfogadása. A legnagyobb hozadéka az, mondta Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, hogy egyszer s mindenkorra elhárítja az ország feje fölül a katonai hatalomátvétel veszélyét, amire a II. világháború után többször is sor került: 1960-ban, 1971-ben, 1981-ben, de puccsnak – jóllehet nem katonai, hanem „posztmodern” – szokás nevezni az első iszlám gyökerű párt, a Necmettin Erbakan vezette Jólét Pártja kormányának megbuktatását is (1997). Az alkotmány módosításáról népszavazáson döntenek majd a török polgárok. Az időpont megválasztása szimbolikus: szeptember 12-e éppen az 1980-as puccs évfordulója. Az ellenzék azt hangoztatja, hogy az alkotmánybíróságot és a Legfelső Igazságszolgáltatási Tanácsot (HYSK) érintő változások nem a deklarált célt szolgálják, hanem azt, hogy a hetedik éve kormányzó AKP az igazságszolgáltatásra is rátegye a kezét. A két oldal között a megszokott forgatókönyv szerint dúl a harc: a változás, a reform bajnoka a török politika iszlamizálásával gyanúsított kormányzó párt. A másik oldal a status quo, vagyis a Mustafa Kemal – más néven Atatürk – által megalkotott világi török állam fenntartása mellett tör pálcát. Ezen a „térfélen” az Atatürk által alapított, jobbközép Köztársasági Néppárt (CHP) és a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) a két legnagyobb politikai erő. Az ellenzéki oldalon szintén jelentős, kurdbarát Béke és Demokrácia Pártja (BDP) a szavazóurnáktól való távolmaradásra szólítja fel híveit. Mindkét oldal fáradhatatlanul járja az országot, s nagy hévvel kampányol az alkotmánymódosítás elfogadása, illetve elutasítása mellett.
A miniszterelnök és AKP-vezér minden húron játszik, időnként még könnyeket is hullat, hogy megszerezze honfitársai támogatását. A CHP és a MHP vezetői azzal lelkesítik híveiket, hogy az alkotmánymódosításra leadott nem szavazat a kormány tevékenységének negatív értékelése is egyben, s mint ilyen, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy sikerül lemondatni, s előre hozott választásokat kicsikarni. Dúl a plakátháború, s a két vezető, Erdogan kormányfő és Kemal Kilicdaroglu, CHP-elnök vitája egyre inkább személyeskedéssé fajul. Utóbbi korrupcióval vádolja a miniszterelnököt, aki viszont ellenlábasa, Kilicdaroglu vezetői képességeit és szavahihetőségét vonja kétségbe. A CHP elnöke szerint az AKP nem foglalkozik az ország valós gondjainak megoldásával, mint pl. a növekvő munkanélküliséggel és a rohamosan terjedő szegénységgel, inkább sokasítja azokat: külföldi kézre adja az állami vagyont, átgondolatlan importtal hazai mezőgazdasági termelők tömegeit juttatja koldusbotra, a foglalkoztatásra vonatkozó előírások fellazításával egyre kiszolgáltatottabbá teszi a munkavállalókat, eközben felszámolja Atatürk örökségét, a világi és demokratikus Török Köztársaságot. A CHP viszont kormányra kerülése esetén véget vetne az ország számára előnytelen privatizációnak, különösen a banki és az energiaszektorban, és fontolóra venné a spekulatív jellegű deviza-tranzakciók megadóztatását. Ez nem hangzik túl biztatóan a külföldi befektetők számára, akik különösen az energetika terén nagy üzleti lehetőséget látnak Törökországban. De sajnos nem cseng meggyőzően a választók fülében sem, hiszen az AKP éppen egy nagy gazdasági válság után vette át a stafétabotot, amelybe – többek mellett – a MHP juttatta az országot. A nagyobbik baj azonban, hogy a nemzeti elkötelezettségű török ellenzék már nem számíthat a hadseregre, mint a status quo legfőbb védelmezőjére, s a nemzetközi közösség támogatására sem. A mintegy futószalagon leleplezett, állítólagos összeesküvések a kormány megdöntésére és magas rangú katonatisztek letartóztatása aláásta a hadsereg tekintélyét. Az elmúlt hetekben kialakult vita a szárazföldi erők főparancsnoka és a vezérkari főnök posztjának betöltése körül egyértelműen megmutatta: a hadsereg védekezésbe szorult a politikai vezetéssel szemben. A katonák frusztrációját növeli, hogy a legnagyobb patrónustól, az Egyesült Államoktól nem jön jelzés a kormánnyal szembeni fellépésre (közismert, hogy Washington minden eddigi hatalomátvételre legalábbis rábólintott). Az AKP reformhevületét Európa is jóindulattal nézi, s nem érti a török polgári demokrácia sorsa fölötti aggodalmakat.
Ennek oka az lehet, hogy nemcsak Törökország, de a szövetségesei is megváltoztak: talán „egy gonddal kevesebb” vagy más alapon belenyugodtak az AKP kormányzásába, és elhanyagolják a kétségtelen iszlamizálódás és az ezzel párhuzamosan növekvő külpolitikai aktivitás jelentette veszélyeket. Az AKP neoliberális gazdaságpolitikája révén megkötötte a maga alkuját a hazai és a külföldi tőkével, amire nehezen találnak ellenszert a nemzeti elkötelezettségű, de belső vitákban s a világiság kicsinyes, szőrszálhasogató értelmezésében elmerülő polgári pártok. A hatalmi harc tovább folytatódik tehát, s valószínűleg a polgári oldal gazdasági ellehetetlenülésével és politikai kifáradásával ér véget. A népszavazás időpontjának közeledtével egyre jobban felforrósodik a közhangulat, egyes városokban már komoly villongások törtek ki.
origo.hu
A jövőben nem lesznek évszakok, erre figyelmeztetett a szakértő
