A kedélygörcs vény nélküli gyógyszere

Budapest még csak harmadszor, a világ már harmincnegyedszer ünnepelte a zene világnapját pénteken – a kezdeményezéshez idén Európa kulturális fővárosa, Pécs is csatlakozott. Köztéri kamarazene, Szakcsi és a fekete zongora mágiája, a most is gyógyszerrel felérő Kaláka és Pécs örömtánca. A helyszínek között portyáztunk.

Pécsi maraton. A pécsi Kossuth téren, a Zene ünnepén hosszú idő után újra bizakodás ébredt bennem a kulturális főváros jövőjével kapcsolatban, mert ennek a programnak van végre életképes üzenete, ami talán túléli majd a színpadbontást. Fenntartható szellemi fejlődés – mondja Novák Péter is, az est műsorvezetője, akivel a Nap Dala előadása előtt futok össze a téren. Ő ebben hisz, és ebben látja Pécs jövőjét is. Olyan beruházásokban, amik szellemi értelemben hagynak nyomot a városi köztudatban. Zenélni pedig mindig öröm, főleg, ha olyanok járnak élen benne, mint a Csík zenekar, Lovasi András, Ferenczi György, Mókus és a Fabula Rasa vagy a csíkszeredai Role együttes. A vezérfonal a világzene és a közös zenélés – a Nap Dalában minden fellépő saját hangján szólaltat meg egy népdalt: jazz, a blues és a funky keveredik az eredeti népzenével, és a meghívott muzsikusok párosával is készültek egy-egy közös produkcióval. Senki nem mondja, de mégis arról szól ez, hogy vannak közös értékeink, és ezekre, úgy látszik, van kereslet is. A Csík zenekar megakoncertjén már zsúfolásig telve a tér. Mellettem egy hajléktalan hallgatja áhítattal a Most múlik pontosant, szorongatja a műanyag szatyrot, még a szája is tátva van, szabályosan. Mintha valami szakrális térben állna, elkerítve és kiemelve a maga áhítatában, ami minden bizonnyal nagyobb az enyémnél.

Nyugati aluljáró, 2010. október 1. A szokásos szociodíszletek között, a hamburgeres gyorsétterem neon cégére és a kirakatsorfal közé préselve, ott, a gyrosszagú huzat, a zaj kellős közepén egy szál fekete zongora. Szakcsi Lakatos Béla leül, és különösebb körítés nélkül megszólaltatja. Budapest, a zene világnapja. Fél perc alatt megtorpan a tömeg, sorfalba tömörülnek szatyros kisnyugdíjasok, fontos emberek, hajléktalanok – arcok a nagyvárosi tablóról. Néhány akkord, egy-két futam; csend lesz hirtelen. Csak a zenét hallani, azt a buroknyi harmóniát. – Odanézz! A Szakcsi! – bökdösik egymást hátul, kattannak a mobilfotók, más meg csak pillanatokra fülel, megtorpan, aztán továbbsiet.
Nem sokkal odébb, a lélekvesztő bevásárlóközpont emeletén Pál István Szalonnáék, a Magyar Állami Népi Együttes zenészei húzzák amatőr táncosok talpa alá. Mint valami flash mob, úgy hat a Hagyományok Háza népi kultúrát népszerűsítő akciója, és a fogyasztás zsizsegő templomában még erősebben érezni, amit az ember amúgy is tehetetlenül tud, és amiről odalent Szakcsit hallgatva is susmorog a publikum. Mindennél jobban hiányzik a budapesti hétköznapokból a csend. A kedélygörcsök vény nélkül kapható gyógyszere; a csendben megszólaló zene, ahogyan azt egykoron Yehudi Menuhin alighanem elképzelte.
A Liszt Ferenc téren Gustav Holst szvitje szól, elitművészet a Zeneakadémia tövében a Terézvárosi Általános Iskola második B-seinek, de leginkább csak úgy, bele a belvárosi tompa morajba, kontrasztféleképpen. És a nap klipszerű montázsában ott van Kelemen Barnabás is, a Blaha Lujza tér alkalmi zenész-pszichológusa, aki Bartók Béla szólószonátájával gyógyítja a tömeget, ott vannak a Deák téri Kamaszfesztivál önjelölt utcazenészei, a Makám, a Kalyi Jag, a Zeneakadémia dzsesszistái, a Kőbányai Zenei Stúdió növendékei és még vagy tucatnyi fellépő, közülük is mindenekelőtt egy. Amit a Kaláka a Nyugati aluljáróban varázsolt, sűrű foglalata mindannak, amiről a zene világnapja szól. – Ó, hát a Gryllusék? Velük együtt öregedtem meg! – csoszog a sorfalhoz közelebb egy idős úr. Gyors hívás a lányának; dolga akadt, úgy néz ki, késni fog a találkozóról. Kányádi-versek és Weöres-töredékek szólnak sorban, a prímet egy tanárnő viszi, aki egy egész gyerekcsoportot vezényel tapsolva-táncolva. Az illuminált kéregetőnek is tetszik a dal az öreg legényekről. Csápol, mintha Beatrice szólna.
Snitt. Mindeközben a Vörösmarty téren ma is a zene hétköznapja van. Oláh Sándor klarinétos és prímás cimborája napi nyolcas műszakban játszik a turistáknak. Járóka Sándorral bejárta a fél világot, játszott puccos éttermekben, most meg az egész város az ő koncertterme, vigyorog borvirágos orra alól. – Jó, hát a gázsi kicsit soványabb – legyint. Lényeg, hogy finom dohányra így is jut.