Ugye, mi sem természetesebb számunkra, hogy egy hétvégén átugorjunk Pozsonyba, Besztercebányára vagy a Csallóköz egyik-másik kedves, kisebb településére? Röpke utazás, határok nélkül, immár ez a természetes állapot, nekünk is, szlovákoknak is, és a kettős kötődésű ottani magyaroknak. A huszonévesek el sem hiszik, hogy ez nem volt mindig így. Útlevélkérelemmel járó procedúra, igazoltatások, „vámvizsgálat” címén történő fölösleges kutakodások vették el kedvünket jó pár évtizedig a „szomszédolástól”. Az pedig ma végképp kuriozitásnak tűnik, hogy a rendszerváltozásig voltak olyan falvak, amelyeket a múlt század háborúi során a térképen egy vonallal, a valóságban pedig drótkerítéssel vágtak ketté.
Jó, hogy mögöttünk vannak ezek az idők, bár olykor úgy tűnik, hosszú az árnyékuk. Kiváltképp, ha a szabad magyar nyelvhasználat körüli – XXI. századi európai szellemiséggel nézve – abszurd korlátozási kísérletekre gondolunk.
Ugyan mostanság vannak olyan jelzések, amelyek arra utalnak, hogy ez a nagyon rossz ízű, minden civilizációs értéknek ellentmondó „irányzat” átmeneti jelenség, amelyen a hétköznapokban átlépnek az egymással békességben élni kívánó emberek. Ám mindez olyan évtizedek rossz emlékeit hívja elő, amikor a kisebbségi létbe szorult magyarság kultúrájának és irodalmának létét a csehszlovák állam, a szocialista diktatúra a margóra szorította. Majd később, ennek puhább időszakaiban erősen megnyeste a Felvidéken élő magyar értelmiségiek, írók, képzőművészek, kutatók kifejezési és érvényesülési lehetőségeit.
E kettős szorításban alkotott évekig a felvidéki magyar irodalom egyik „nagy öregje”, a ma is szálfatermetű, örökké tenni vágyó személyisége, a nyolcvanas éveit taposó Dobos László író. A köré gyűlt társak, barátok szintén alkotóéveik teljében voltak akkor, amikor az ideológiai és anyanyelvi korlátozások, a felvidéki magyarság múltjával, létével összefüggő történelem meghamísítása miatt egzisztenciálisan és szellemileg is a létükért kellett küzdeniük. Ez a sors méretett többek között Koncsol László és Duba Gyula írókra is. Őket és hasonlóan kvalitásos alkotótársaikat az egykori hatalom számos praktikával igyekezett távol tartani a nyilvánosságtól. Mint mesélik, örültek, ha az irodalom környékén valami kenyérkereső munkát végezhettek. Amint pedig megállapodtak valahol, s éjszakánként regényeiken, novelláikon dolgoztak, többnyire a cenzúra ellenében tették. Gyakran a publikálás reménye nélkül. Mégis alkottak, olykor a fióknak, máskor szűkebb körnek, néha áttörve a falakat, minden elismerés nélkül. Így érte meg a szlovákiai magyar értelmiségi „derékhad” a rendszerváltozást, Szlovákia önállóvá válását, amelytől, akárcsak mi, annyi mindent reméltek.
A rendszerváltozások utáni években, majd a XXI. század beköszöntével elvileg úgy tűnt, végképp nincs akadálya annak, hogy ami egykoron tiltott, tűrt munka volt, közkinccsé váljon. Igaz, már versenyhelyzetben és piaci viszonyok között kell mindennek lehetőségét megteremteni. – Ez még olyankor is embert próbáló feladat, ahol piaci körülmények között nevelkedtél, s természetes, hogy anyanyelvedben „élsz”, nem vesznek körül korlátok, előítéletek – fogalmazta meg egy alkalommal egy „több lábon álló” felvidéki író. Ilyen körülmények között néhányan megalakították a Madách Posonium Kiadót, hogy összefogják az egykori, ellenzékbe szorult írókat. – Gondoltunk az utánuk következő nemzedékek azon képviselőire is, akiknek szívügyük a felvidéki magyar írásbeliség megőrzése és a szabadabb világban e nyelven való publikálás lehetősége. Hihetetlen nehézségek közepette, amelyek jórészt az anyagi források szűkösségéből adódtak, eddig évente százötven-kétszáz különböző műfajú magyar nyelvű kötetet sikerült kiadni. Dacolva az anyaországi és a hazai állami támogatások elvonásaival. Nem szólva az újkori politika már említett, a magyar nyelvhasználatot korlátozni, „szabályozni” kívánó intézkedéseiről – osztotta meg többször a nyilvánossággal szándékaikat Dobos László.
Hogy honnan mindehhez az erő? – szavakban nehéz lenne visszaadni. Kell hozzá kitartás, ügyszeretet, szorgalom s az erkölcsi alapállás, amely az idősebb – immár hatvanas életévein túllépő, alkotó – korosztályt nem akadálynak tekinti a fiatalabbak előtt, hanem egymástól tanulva, egymás tudására s a kölcsönös megbecsülésre épít. És kell hozzá persze külső segítség is, amely éppenséggel a tengerentúlról, a civil szférából, az amerikai magyarság egyik meghatározó közösségéből érkezett.
Pozsony belvárosában, a patinás Csemadok-épület dísztermében 2001 óta minden esztendőben jeles alkalom a Posonium Irodalmi és Képzőművészeti Díjak átadása. Írók, költők, néprajzkutatók, történészek, festők és szobrászok találkoznak itt, nemcsak azért, hogy örülhessenek a másik sikerének, hanem hogy a hétköznapi hajszás napok közben megpihenhessenek, kicserélhessék gondolataikat, s gratulálhassanak azoknak, akik épp az elismerésekben részesülnek.
A díj alapítói és mecénásai – Edith Lauer és John Lauer, fáradságot, időt nem sajnálva New Yorkból, Washingtonból vagy épp Clevelandből, mikor hova kötik őket teendőik – érkeznek ide. Sokan először nem is értették ezt az érdek nélküli elkötelezettséget. Végtére is, noha Edith magyar származású, de férje, John ízig-vérig amerikai, ír és olasz felmenőkkel, amúgy pedig racionális üzletember. Ami a kívülállónak még különösebb, noha ő nyelvünkből csak néhány szót ért, fegyelmezetten üli végig a díjkiosztással járó laudációkat, ismerkedik az alkotókkal, s némi interpretálás árán egészen jól eligazodik a felvidéki közegben.
– Miért teszi mindezt ez a két ember? Miért áldoz időt, figyelmet, pénzt egy olyan ügyre, amely mellett pragmatikus világunkban a hozzánk közelebb élők oda se figyelnek? – kérdezte utóbb Koncsol László író a tíz év eseményeit visszaidézve, ezúttal angolul John Lauerhez fordulva. Nagyvonalú és szerény ember lévén ő feleségére hárította a választ. Edith így fogalmazott: – Az igazság az, hogy a férjem már a kezdetektől különösebb magyarázat nélkül értette, miért hiánypótló és sokat jelentő gesztus ennek a díjnak a létrehozása. Mivel minden, a magyarságot érintő tevékenységemben erkölcsileg és anyagilag mellettem áll, természetes, hogy figyelemmel kíséri a Kárpát-medencében élő kisebbségi lét problémáit. Nemcsak a világban történő nagy gazdasági és társadalmi folyamatok kötik le figyelmét, de a kultúrára érzékeny emberként azok a kérdések is, amelyek a nagypolitika árnyékában elsikkadnak, s ezáltal fennáll a veszélye annak, hogy komoly értékek vesznek el. Mivel az amerikai társadalomban a civil aktivitás és az adakozás alapérték, nem esik különösen nehezére, hogy ezt az ügyet támogassa. Különösen az döbbentett meg mindkettőnket, hogy az igen értékes műveket író felvidéki magyar szerzők évtizedeken át semmiféle hivatalos elismerésben nem részesülhettek. Sajnos az utóbbi időkben sem látni erre utaló törekvéseket. S ha már itt tartunk, Edith megemlíti, hogy az Amerikai Magyar Koalíció, amelynek mintegy harmincezer tagja van az államok különböző területein, szintén fontosnak tartja a Posonium-díj létrejöttét és mindazt, amelyet képvisel. A szervezet két évtizede kíséri figyelemmel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetét, az emberi jogok védelme mellett a kulturális jogainak érvényesülését. Az utóbbi években a magyar nyelv használatát korlátozó, illetve szankcionáló törekvésekre is nagy mozgósító erővel, személyes kiállással tiltakoztak, Washingtonban és Szlovákiában, Dunaszerdahelyen is többezres hallgatóság előtt.
A Posonium-díj kurátorainak – Fonod Zoltán, Németh Zoltán, Szarka László, Tőzsér Árpád – nincs könnyű dolguk, amikor az évente százötven-kétszáz magyar nyelven megjelent kötetből kell választaniuk.
A bírálóbizottság vezetője, Duba Gyula alapvetőnek tartja, hogy a kapu nyitva álljon minden korosztály előtt, amit az eddigi díjazottak változatos témaválasztása és a fiatalok elismerése is bizonyít. – Nem aszerint döntünk, hogy ki milyen alkotói táborba tartozik. Kizárólag a minőséget tartjuk szem előtt. Sokat vitatkozunk a döntés előtt, de végül jó érzéssel állunk fel az asztaltól. Mivel sok a tehetség, nagy a felelősségünk, de a választást valamelyest megkönnyíti, hogy különböző kategóriákban gondolkodhatunk. Évtizedek elmaradt elismerését pótolja az életműdíj, emellett van fődíj, szülőfölddíj és első kötetes díjazott. Eddig csaknem nyolcvan szerzőnek gratulálhattunk – magyarázza.
Az irodalmi, nyelvészeti, néprajzi, történelmi témák feldolgozásának elismeréséhez időközben egy képzőművészeti díj is társult. Ez Mátyásfalvi György üzletember nevéhez fűződik, aki motivációjáról annyit mond, látva rokonai (Edith és John) elkötelezettségét, egyszerűen kedvet kapott ehhez az emberbaráti tevékenységhez. Hogy az eddig átadott csaknem nyolcvan díj mögött milyen értékes és sokrétű kapcsolatok, kiemelkedő és szakmai teljesítmények húzódnak meg, nehéz egyetlen írásban visszaadni. De talán néhány kiragadott név is utalhat erre.
A művészet- és építészettörténész Kubicka Kucsera Klára tevékenységében jelentős helyet foglal el a két világháború közötti korszak elemzése, de a modern várostörténetben és a környezetvédelemben is meghatározó munkái születtek. Nagy elismerésnek örvend szlovák részről is, ugyanakkor következetesen segíti a magyar nemzetiségű művek megismertetését.
A történész Szarka László a Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja. Komoly kisebbségkutatói elismertséggel rendelkezik. Azok közé a tudósok közé tartozik, akik miközben az elhallgatott történelmi tények s a népcsoportokat megnyomorító események feltárására törekszenek, a tárgyilagosságról és a kölcsönös belátásról sem feledkeznek meg.
A nyelvész Misad Katalin előadásaiban, tanulmányaiban és utóbb díjazott kötetében nemcsak a magyar szókincs súlyáról és jelentőségéről szól, hanem arról is, hogy mennyire fontos a szlovák nyelvű oktatás minőségének javítása.
A lelkipásztor, író, költő, műfordító és zenész Koncsol László. Talán művelt és tehetséges felmenőinek köszönhető sokoldalúsága. Rendkívüli műveltsége az üldözetése és mellőzése idején menekülési útvonalként szolgált. Esztendőkig a szlovák református egyházközség gondnoka, a pozsonyi kálvinista református templom orgonistája. Volt PEN-klubtag, irodalmi szerkesztő. De minden egzisztenciális nehézség közepette alkotott. Prózát írt, fordított, a Csallóköz eltűnőben lévő hagyományait kutatta. A vegyész végzettségű, rádióriporter, szerkesztő, műfordító Lacza Tihamér. Otthonos a csillagászat, a biológia, a geológia világában. Kenyérkereső elfoglaltságai mellett ismeretterjesztő és tudománytörténeti műveket, tanulmányokat publikál.
Sokoldalú, nyitott szellemiségű, rendkívül értékes és szerény emberek ők és a többiek. Ritkán kerülnek reflektorfénybe. Egy biztos: nélkülük akár itt, akár ott szegényebbek lennénk. A messziről hozott díj ezért több mint alkalmi elismerés. Üzenet a remélhetőleg közeli, jobb időknek.
origo.hu
Így szurkálta össze a kamera előtt a barátnőjét egy budapesti férfi - videó
