A pszichikai bűnsegéd

Gyurcsányék találmánya. Az MTV úgynevezett ostroma után néhány kurzuspszichiáter, illetve kriminalista egyszerre elkezdte emlegetni a pszichikai bűnsegéd fogalmát. Nehogy valaki némi jogos háborgást vagy szimpla hatalmi provokációt fedezzen fel a történtekben, hirtelen megvádolták a tömeget. Igenis, akik ott ácsorogtak és nézték az eseményeket, azok részeseivé váltak a folyamatnak, azaz pszichikai bűnsegédként működtek közre. Sőt, néhány túlbuzgó megpengette, ki kéne gyűjteni a felvételeken látható bámészkodókat, és felelősségre vonni őket. A videókon azonban túl sok volt az ismert ember meg a médiaszemélyiség, úgyhogy a pszichikai bűnsegéd ötlete elszállt a szélben. A kifejezés azonban nagyon is találó, és nem a televízió előtt bámészkodó tömegre szabták, hanem éppenséggel a televíziós csatornákon futó filmekre, a műsorfolyamok összetevőire, magára az egész nagy médiakáoszra.
Valamikor a hatvanas években, amikor a francia újhullám elöntötte a hazai mozikat, cselekményileg két ember szenvedett, a harmadik örült. Egy ember szenvedett, esetleg szenvelgett, ketten boldogtalanok voltak. Csupa szomorú ember, érzelmi gúzsba kötve, de legalább volt katarzis, a szereplőkkel, bármekkora világ is választotta el tőlünk, lehetett azonosulni, amint életüket próbálták megélni vagy megoldani. Ó, boldog hatvanas évek a Jules és Jimmel vagy a Bársonyos bőrrel! Nagyot fordult a világ, Magyarország is, a televízió legyilkolta a klasszikus mozit, a kasztni házhoz vitte a megváltást. A rendszerváltozás óta csak az a film, ami amerikai, egy ideig bűvöletben tartva a nézőket, de utána az enyhe csömör érzetét felváltja valami egészen más. Mert ki akar azonosulni egy pszichopata gyilkossal vagy katasztrófafilmmel? Mehetünk egyik csatornáról a másikra, sorozatok dzsungele, majd főműsoridőben a két kereskedelemi csatorna, az RTL és a TV2 mellett a Viasat3, a Film+, az HBO és még számtalan kisebb-nagyobb adó csak bulvárfilmekkel önti nyakon a nézőt. Arisztokratáék ilyenkor azzal dicsekednek, hogy tévéjük sincs, de ha van, ki sem nyitják. Kérdés? Akkor minek a televízió, ha nem nézik, aki meg nézi, az miért lenézett proletár? Sokaknak ez az egyetlen elérhető szórakozásuk. A televízió ritka rabtartó tud lenni, és arról nem a fogyasztó tehet, ha zsíros hamburgerrel tömik reggeltől estig. Az ingerküszöböt ingerelni kell. Előbb kevés gyilkosság, csak egy-két hulla némi cselekménnyel körítve. Majd az ingerküszöb feljebb kúszik. Már sorozatgyilkosok grasszálnak a képernyőn, az úgynevezett akciófilmekben „csak” lőnek, rúgnak késelnek és akasztgatnak, vízbe fojtanak, megmérgeznek, agyonvernek, nyakad törik, ha ez nem elég, akkor jönnek a vámpírok, a vérfarkasok, a kísértetek, a zombik és a predátorok.
Nem tudok pisztollyal bánni, de a televízió mozija nyomán szinte biztosan be tudnék tárazni egyet, és fel is tudnám húzni alkalomadtán. Ölni meg…? Hát ölni a legkönnyebb, csak fogod a pisztolyt, és bum-bum-bum. Már nincsenek is ellenségeid. Tévé előtti félálmomból az riasztott fel, hogy valakibe belelőttek egy tárat. Hat golyót, lassítva, közelről mutatták a vértengert és végvonaglásokat. Mi sem egyszerűbb, hiszen csak paradicsomlé az, a csóka feláll, megrázza magát, és minden rendben. Ha nekik könnyen megy, akkor Noelkének is menni fog. Nem igaz a fügefalevél, hogy ezek a filmek a bennünk lévő agresszió kisütésére alkalmasak. Darabig, talán, de miután ez és csakis ez a napi mennyiség, hát fojtsuk meg a barátunkat egy kis összezördülés után, lőjük le a vénasszonyt, mert nem bírja, ha bulizunk, verjük agyon a hajléktalant, mert mi vagyunk az erősek és az okosok, raboljunk, üssünk, késeljük meg, ha valaki csúnyán néz ránk.
Ha van pszichikai bűnsegéd, akkor az maga a televízió.