A szabadság kapszulája

Többtucatnyi világkatasztrófa helyszínén jártam már, és majdnem mindenütt azt tapasztaltam, nem is a külföldiek által hozott gyógyszer, orvosi segítség vagy adomány a legfontosabb az áldozatoknak, hanem a tudat, hogy a világ távoli részein élő emberek sok ezer kilométerre tőlük is tudnak a bajaikról

Két tragédiára figyelt az utóbbi napokban a nagyvilág: a kolontári vörösiszap-katasztrófára és egy korábbi, de végkifejletében szerencsés, tegnap lezáruló eseményre, a több mint két hónappal ezelőtt Chilében beomlott arany- és rézbányában rekedt harminchárom bányász mentésére.
Tegnap a világnak talán az összes televízió-híradója boldogan ölelkező kimentett férfiakat, megkönnyebbüléstől síró hozzátartozókat, elégedetten mosolygó mentési szakembereket és politikusokat mutatott. Nem véletlen a hatalmas médiafigyelem: korábban soha senki nem töltött ennyi időt egyhuzamban a föld alatt. Amikor ezeket a sorokat írom, épp a kilencedik bányásszal (aki egyébként a legidősebb a csapatból) indult el a kapszula a hatszázharminc méteres mélységből, hogy tizenhat perces emelkedés után az utas megtapasztalja azt, amire hatvankilenc napja nem volt módja: a szabad levegőn tartózkodás örömét. A mentés utolsó fázisának minden lényeges mozzanata követhető volt a világhálón: a mélyben felállított kamera még azt is mutatta, amint az utas belépett a hatvan-egynéhány centiméter átmérőjű kapszulába – melyet, talán nem véletlenül, Főnix névre kereszteltek –, hogy aztán társai beszíjazzák, és a még lent lévők tapsa közepette a szerkezet elinduljon a szabadság felé. Elsőnek a 31 esztendős Florencio Ávalost húzták fel, aki a mentőkabinból kilépve könnyező feleségét és a kisfiát ölelte meg.
A harminchárom bányász sorsa nemzeti ügy lett Chilében. A kapszulából kilépő bányászok némelyike nemzeti zászlót lobogtatott, az ország elnöke, Sebastian Pinera a helyszínen köszöntötte az elsőnek kiszabadult bányászt. Utána azt mondta: „Amikor baj van, mi, chileiek összefogunk, és nagy tetteket tudunk véghezvinni. Nehéz időkben mutatkozik meg igazán népünk bátorsága és önzetlensége.” Egy másik elnök, a bolíviai Evo Morales is a helyszínen várta a mentést, hiszen a harminchárom bányász közül az egyik az ő országának az állampolgára.
Aki nem járt még száz méterekkel a földfelszín alatt, el sem tudja képzelni, mit érezhettek azok az emberek hónapokon keresztül a hatszázharminchárom méteres mélységben. E sorok írója élete első munkahelyén, a parajdi sóbányában kétszáz méteres mélységben maradt egyedül negyven percre, és azóta sem tudja elfelejteni az élményt. A sötétnek és a csendnek olyan dimenzióit éli meg ott az ember, amit látó és halló ember nehezen tud elképzelni. Megszűnik az időérzékelés (nekem óráknak tűnt az a néhány tucat perc, amíg viszszajött a szűk járatban a geológus), kiszolgáltatottnak és reménytelen helyzetűnek érezzük magunkat, és megfogadjuk, hogy soha többé nem merészkedünk a mélybe. Egyetlen apró fénycsóva is a megváltást jelenti ebben a helyzetben – elképzelhetjük, mit éreztek a chilei férfiak, amikor újra kiléptek a fénybe.
Valószínű, hogy a harminchárom bányász föld alatt töltött napjaiból és a mentésükről hamarosan hollywoodi szuperprodukció születik, amelyben feltehetőleg világsztárok serege játssza majd el a kényszerből hőssé vált emberek szerepét, akik csak egy félnaposra tervezett műszakra indultak el augusztus ötödikén, hogy aztán több hónapos rémálommá váljon az útjuk. Azokét, akikről már-már lemondott a világ, hiszen tizenhét nappal a baleset után, amikor már a mentőalakulatok is kezdték feladni a reményt, egy fúrófej végén piros filccel írt papírcetlit találtak a következő felirattal: „Jól vagyunk a menedékben – a 33-ak”. Ez a furat lett a kapocs a külvilággal, itt tudtak élelmet és vizet juttatni azoknak, akik addig csak kétnaponta ehettek kétkanálnyi tonhalkonzervet, egy kis kekszet és ihattak egy korty tejet.
Nem gondolom bajnak azt, hogy médiaszenzáció lett a mentésből. Többtucatnyi világkatasztrófa helyszínén jártam már, és majdnem mindenütt azt tapasztaltam, nem is a külföldiek által hozott gyógyszer, orvosi segítség vagy adomány a legfontosabb az áldozatoknak, hanem a tudat, hogy a világ távoli részein élő emberek sok ezer kilométerre tőlük is tudnak a bajaikról. A szolidaritás megtapasztalása erőt ad a túléléshez, ezért biztos vagyok benne, hogy a chilei bányászoknak is könnyebb volt úgy várakozniuk a mélyben napokon át, hogy tudták, az egész világ figyeli a menedékükhöz közelítő fúrófej munkáját.
Mi, magyarok, persze nem tudunk elvonatkoztatni attól a tragédiától, ami idehaza történt. A magyarországi iszapömlésből sajnos már soha nem lesz, nem lehet „happy endre” végződő történet. Az október 4-i gátszakadásnak immár kilenc halálos áldozata van, kétszázan megsérültek, és hatalmas a lakóépületekben, közösségi terekben, termőföldekben esett kár. A két tragédia között mégis vannak megszívlelendő párhuzamok, de ezek leltározása előtt még hadd tegyek egy kitérőt.
A tragédia napján éppen Haitin tartózkodtam, ahol januárban egy gyilkos földrengés oltotta ki több mint kétszázezer ember életét, és tett a földdel egyenlővé több tízezer házat és épületet. A két pusztítás nagysága nem mérhető össze, de arányaira lebontva elmondhatom, hogy itthon az iszapömlés óta eltelt kilenc nap alatt sokkal nagyobbat léptünk előre a kármentés, a romeltakarítás és az újjáépítés területén, mint a karibi országban kilenc hónap alatt. Ez persze sok mindentől függ: a lakosság és a túlélők hozzáállásától kezdve a kormány cselekvőképességén át az anyagi forrásokig, de mindezektől függetlenül jó tudni, hogy mi olyan országban élünk, ahol van elég akarat és eszköz a bajok elhárítására.
Kolontáron, Devecserben és a többi érintett településen emberek százai dolgoznak reggeltől estig, hogy minél gyorsabban visszatérhessen az élet – ha nem is a rendes kerékvágásba, de legalább egy stabil állapotba. Nemcsak olyanok segítenek, akiknek ez a szakmájuk, hanem civilek is: ki lapátolással, ki csomagok szétosztásával, ki takarítással. Közben folynak a gyűjtések, egyre több felajánlás érkezik, nagyon sokan gondolkodnak a földönfutóvá vált emberek jövőjéről. Hasonló a helyzet, mint a 2005-ös székelyföldi árvíz idején, ahol soha nem látott összefogással építettek új otthont a tél beállta előtt az áradások miatt hajléktalanná lett embereknek.
Chilében, Magyarországon és a Székelyföldön jó tudni azt, hogy ha baj van. összefog a nemzet. Jó látni, hogy a kormány is teszi a dolgát: nem magyarázatokat gyárt és másra mutogat, hanem hatékonyan, fegyelmezetten és eredményesen avatkozik a mentésbe, és mindent megtesz azért, hogy állampolgárai azt érezzék, nincsenek egyedül a bajban. Kulcsfontosságú kérdések ezek, és csak úgy van remény a sikerre, ha minden szereplő – a túlélő áldozatoktól a civil világon át a hatóságokig – komolyan és felelősségteljesen dolgozik. Ha az utolsó bányászt is kihozták – őszintén remélem, hogy mire e sorokat olvassák, már ez is múlt idő lehet –, ha minden károsult sorsa rendeződött, el kell jönnie a számonkérésnek is. Nem azért, mert bosszút kell állni – a keresztény embertől távol áll az ilyesmi –, hanem azért, hogy lehetőség szerint ne ismétlődjék meg a tragédia. Amíg következmények nélküli országban élünk, addig mindig lesznek újabb bajok – közös érdek, hogy ez (is) megváltozzon.
Tegnap több felszínre érkező bányász, miután megölelte a hozzátartozóit, a földre térdelt, és imádkozott. Jó erre is odafigyelni: a világ összes baját nem tudjuk megelőzni, de ha van alázat, hit és összetartás, az sokat segít a túlélésben.