A vásár fiai

Mindent beleng a faszénen sült miccs, flekken, oldalas és a lehető legbizarrabb ízesítésű kürtőskalácsok illata. A székiek két hatalmas sátorral is képviseltetik magukat, a töltött káposzta lehengerlő, a Sóvirág sátorban a polgármester úr a világ legjobb szilvapálinkájával kínál. Ahogy lebukik a nap, gyorsan hűl a levegő, mindenfelé tüzek gyúlnak, bográcsok kerülnek elő, majd ki-ki ott alszik, ahol tud, sátorban, ponyván, autóban, fa alatt. A híres körösfeketetói vásárban jártunk.

Hegyi Zoltán
2010. 10. 25. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Október második hétvégéjén az idén is megtartották a vásárt Körösfeketetón. Erdély, de talán fél Európa legnagyobb ilyen jellegű megmozdulásán ezúttal is több ezren vettek részt, magyarok, románok, cigányok, japánok, németek és hollandok, teljes multikulturális egységben. A Királyhágó túlsó tövében a középkor óta rendeznek vásárokat, a modern kori változat pedig valósággal társadalmi eseménnyé nőtte ki magát. A kulissza gyönyörű, a táj az ártándi határátkelő és a meglehetősen szomorú képet mutató partiumi rész után itt változik olyanná, amilyet általában erdélyinek gondolunk, a Sebes-Körös vad, mint egy gobelinképen, a hegyek magasak, a fenyvesek mesebeliek, a havasok közelinek tűnnek. A vásár csütörtökön kezdődött, és vasárnap estig tartott, úgy nagyjából a végkimerülésig. Mi pénteken érkeztünk, a tömeg már óriási, minden kert parkolóvá változott, a háziak élénk taglejtésekkel invitálják az autókat, a díjtétel sporttársi, tíz lejért egész nap maradhat a gép az almafa alatt. A falut átszelő fő közlekedési úton rendőrök próbálnak úrrá lenni a káoszon, kevés sikerrel, aztán már csak a vasúti síneken kell átevickélni (hogy ezt eddig mindenki megúszta élve, kisebbfajta csoda), és már benne is vagyunk a közepében. Azonnal hatalmába kerít bennünket az érzés, hogy ami itt nincs, azt még nem is találták fel.
Ha nagyon muszáj, három alapegységre lehet felosztani a kínálatot. Van egy klasszikus, úgynevezett lengyel piaci részleg, ott ismét szembesülhettünk azzal a ténynyel, hogy a világban túltermelés mutatkozik, és ha holnaptól nem gyártanának mondjuk cipőt, igazságos elosztás esetén akkor is jutna mindenkinek vagy húsz évig. A második kör a régiségeké és az annak látszó tárgyaké. Gyönyörű műtárgyak hevernek mindenfelé a toronyóráig bezárólag, egy férfi előtt vagy harminc négyzetméteres ponyva, rajta katonás rendben régi szerszámok. Csak azzal el lehetne tölteni néhány órát, hogy kitaláljuk, melyiket mire használták, és közben arra gondolni, itteni jelenlétük azt jelenti, hogy kiestek a használatból. Arra a munkára, amelyet végeztek velük, már nincs szükség, a mesterség, amelyben dolgoztak velük, abban a formában nincs tovább, nem szállt apáról fiúra, kihalt, elnyelte a modernizáció. Viszont olyan szépek a simára kopott felületeikkel, amilyen sosem lesz egy műanyag nyelű szeghúzó. A harmadik pedig a népművészeti részleg elképesztő kincsekkel, csodás viseletekkel Kalotaszegtől Székig, a szászoktól a románokig. Az árusok többnyire tökéletesen tisztában vannak az árakkal, nem úgy van már, mint volt régebben. Aki azért jönne, hogy busás haszonnal továbbadjon valamit, jobb, ha el sem indul. Kalotaszegi kendő kapható például ötven lejért, de száz euróért is, és a vételár tökéletesen tükrözi a két darab közötti különbséget.
Egyébként a legjobb helyekért olykor vérre menő harc folyik. Előző este az egyik árus a vita hevében combon szúrta a másikat, aki a helyszínen el is vérzett. A tettes nem elégedett meg azzal, hogy elűzze riválisát, pontosan tudta, hogy hová kell céloznia, és a kivitelezés is tökéletes volt. Feltűnő viszont, hogy az előző évekhez képest jóval kevesebb a borzalmasan megcsonkított koldus (mint ahogy a nagyváradi útkereszteződésekből is eltűntek az erőszakos szélvédő-maszatolók), úgy tűnik, a román hatóságok komolyan veszik a maffia felszámolásával kapcsolatos ígéreteiket. Büféből ellenben szerencsére akad elég, mindent beleng a faszénen sült miccs (amelyet sokan mititei néven ismernek), flekken, oldalas, kolbász és a lehető legbizarrabb ízesítésű kürtőskalácsok illata. A székiek két hatalmas sátorral is képviseltetik magukat, a töltött káposzta lehengerlő, a Sóvirág sátorban a polgármester úr a világ legjobb szilvapálinkájával kínál. Ahogy lebukik a nap, gyorsan hűl a levegő, mindenfelé tüzek gyúlnak, bográcsok kerülnek elő, majd ki-ki ott alszik, ahol tud, sátorban, ponyván, autóban, fa alatt.
Szállásunk Kalotaszentkirályon van, ezért viszonylag hamar útra kelünk, az alkonyi fények már Bánffyhunyad négyszintes, cigányok által épített, be nem fejezett, leírhatatlan házainak bádogkupoláin csillannak utolsót. Az összkép olyan, mintha két borzalmasan beszívott kínai összeveszett volna pagodatervezés közben, de a győztes kétségtelenül az az építtető, aki járólapból álmodta meg a kerítést, majd elhelyezett a háztetőn egy három méter átmérőjű Mercedes-jelvényt. A boldog tulajdonosok némelyikével hamarosan közelebbi ismeretségbe is kerültem, ami nem volt éppen veszélytelen mutatvány.
Történt ugyanis, hogy Bánffyhunyad központjában az a jellegzetes zene ütötte meg a fülemet, amelyet román barátaink – a magyar lakodalmas rockkal ellentétben – keresett exportcikké fejlesztettek. A recept egyszerű: tuc-tuc alap felturbózva fúvósokkal és hegedűtrombitával, a tetején meg némi balkáni gyökerű énekdallam, amelyre különösen kirívó esetekben még felkerül egy rapper szigorúan román nyelvű pörgetése. Ez szól az egész országban, és ez szólt úgy háromezer decibellel abból a jobb kormányos hófehér BMW-ből is, amely akkora volt, mint egy kisebb kamion. A kiszálló utasok pontosan úgy néztek ki, mint egy indiai film szereplői közvetlenül teljességgel indokolatlan dalra fakadásuk előtt, és bevonultak egy, a Ceausescu-éra fénykorát idéző étterembe. Mivel néhány csalhatatlan jelből arra lehetett következtetni, hogy egy színpompás esküvőről van szó, némi hezitálás után töröltem agyamból azt az adatot, hogy évente hány újságírót ölnek meg munkavégzés közben, és utánuk mentem.
Gyáva népnek nincs hazája, és ez minden bizonynyal így igaz. Odabent pontosan az a kép fogadott, amelyért Kusturica odaadta volna még a Maradonától kapott dedikált tízes mezt is. A hosszú asztalnál az ifjú pár, körülöttük gyönyörű Gábor cigányok hatalmas kalapokkal. Jobb oldalon a lányok, asszonyok káprázatos ruhákban, bal felől a férfiak körben, a zene ugyanaz, mint kint a harckocsiban, de néha csak az alap marad, amelyre a vőfély rárappeli az adakozásra buzdító versszakokat. Az egész terem mozog. Irgalmatlan bankjegykötegek kerülnek elő soha nem látott szabású zakókból. A sarokban Elvis él, de már alig. Szájpadlásonként legalább egy uncia arany, a nyakban viselt nemesfém már nem a divatjamúlt kutyaláncforma, hanem vonalzóvastagságú tömör lap. Természetesen a gyerekeken is. Gazdagság, lendület, őserő, agresszióba átcsapó gátlástalanság, villámló tekintetek. A fehér Európának vége, fut át az agyamon, erre nincs felkészülve. Jönnek az új nomádok. „Oltári szerencséd van, hogy ezt megúsztad, pedig nyilván nem volt meghívód, és adott esetben a nyelvi nehézségek miatt még az is újabb baj forrása lett volna, ha kegyelemért könyörögsz – mondták később egyöntetűen a körülményeket nálam jobban ismerő helyiek –, a fiatalokban már nincsenek fékek.” Nekem is úgy tűnt – válaszoltam –, viszont meghívtak egy pálinkára. Másnap a Sóvirág sátorban Bubuci és Gyurika muzsikált, a széki táncrendet a tizenhárom éves Filep Borka Pista és partnere, Noémi mutatta be az egybegyűlteknek. Reveláció. Hiába no, kerek a világ.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.