Amikor nincs mit magyarázni

Nem, nem. A látszat most valóban csal: az ország narancsszínbe öltözött választási térképe nem azt mutatja, hogy a szavazók tegnap leváltották a húszéves legújabb kori magyar többpártrendszert. „Csupán” annyi történt, hogy a kormányerők példátlan, a bejáratott demokráciákban nem szokványos mértékű sikert értek el az önkormányzati választásokon. Azt mondják, az ilyen típusú voksoláson általában nehéz győztest hirdetni, hiszen szinte bárki találhat magának olyan „versenyszámot”, amiben első helyezettként ünnepeltetheti magát. Hát most nincs mit magyarázni, méricskélni, elkenni: az eredmény önmagáért beszél.
Jellemző, hogy a szavazás napjához érkezve, még azelőtt, hogy az első voks egyáltalán az urnába hullott volna, az elemzők már csak néhány, az országos politika szempontjából mérvadó kérdést tartottak megválaszolatlannak. Budapesten a főpolgármesteri tisztség mellé a Fidesz–KDNP besöpri-e a közgyűlési mandátumok többségét is? A 23 megyei jogú város élén marad-e mutatóba két-három szocialista polgármester? És az MSZP vagy a Jobbik szerzi-e meg az országos összesítés alapján a második helyet? Nos, úgy látszik, Budapest is a polgári oldalé; az MSZP jelöltje csak Szegeden tudott nyerni; a Jobbik nem érte be a szocialistákat. Azt mindenki természetesnek vette, hogy a megyei közgyűlések mindegyikében a kormánypártoké lesz a legnagyobb frakció.
A Fidesz tegnapi eredménye nemcsak rendkívüli, de minden bizonnyal megismételhetetlen is. A párt egy hosszú menetelésen van túl: 2006-os önkormányzati választás, 2008-as szociális népszavazás, 2009-es európai parlamenti választás, 2010. áprilisi parlamenti választás és most ismét önkormányzati választás. Mostanra az Orbán Viktor vezette közösség szinte mindent megnyert, szinte minden pozíciót megszerzett, amit demokratikus körülmények között egy párt, pártszövetség megnyerhet, megszerezhet. Sikerét a pártok szabad, szabályozott versenyében érte el, ezért csak a vesztesek dühe, elkeseredettsége vagy éppen cinizmusa láttathatja mindezt egy diktatúra születésének.
Azoknak pedig, akik gúnyolódnak a tavaszi választást forradalomként értelmezőkön, csak azt tudom ajánlani: nézzenek az eredményjelzőre, nézzenek magukra! Néhány év alatt szellemi, politikai, társadalmi fordulat ment végbe Magyarországon, aminek nem előidézője, hanem következménye a pártszerkezet radikális átalakulása, az egyik eddigi nagy politikai tömb összeomlása. Utóbbi folyamat végső fázisa jöhet el a választások után, ha Gyurcsány Ferenc, amint azt sokan gondolják, jósolják, valóban pártütésre készül, hogy az újabb kudarcra hivatkozva híveivel elsöpörje a Mesterházy-féle vezetést. Ha megpróbálja, nem végez félmunkát: nemcsak az MSZP sírját ásta meg, hanem abba bele is löki a pártot. Mellesleg az általa néhány éve harsogott büszke baloldaliság ma oda jutott, hogy a párt jelöltjei sok helyen szinte álruhában, a szocialisták hagyományos szimbólumait levetve kérték a választók bizalmát.
Október 3. a kormányzás szempontjából is határkő. Természetesen nem abban az értelemben, hogy az Orbán-kabinet eddig csak a hatalmi berendezkedéssel vagy a szimbolikus politizálással foglalkozott volna, s a gazdaság ügyeit hanyagolta, ahogyan azt ellenfelei állították. De papírforma szerint mostantól jó ideig nem lesz választási kampány Magyarországon, megkezdődik viszont például a jövő évi költségvetés ismertetése, megvitatása. A kormány politikai hátországa stabil, de arra irtózatos nyomás is nehezedik. A szocialista elődök terhes öröksége, a külső és belső pénzügyi, gazdasági kényszerek iszonyatos próbatételt jelentenek a kormánynak. Azt hiszem, nagyobbat, mint aminek a súlya alatt annak idején végül összecsuklott az MDF-kabinet, amelynek viszont nem volt kétharmada, s amelyet hatalomra kerülése után fél évvel nagyon megvertek az önkormányzati választásokon.
Négy éve októberben az önkormányzati választás megmutatta, hogy az akkori kormány rekordsebességgel felélte a választói bizalmat. Egy ilyen választásnak a parlamentre és a kormányra nézve nincs közjogi következménye, politikai azonban nagyon is van: ebből a vereségből nem tudtak talpra állni az egykori koalíciós pártok, s az azt követő évek a tankönyvi példáját adták annak, hogy erős társadalmi támogatottság, hitelesség nélkül demokráciában nincs sikeres kormányzás. Akkor a gyurcsányizmus továbbélése azon múlt, hogy Demszky Gábornak épphogy sikerült megtartania magát főpolgármesteri székében, tegnap akkori ellenfele, Tarlós István magabiztos győzelmével történelmet írt Budapesten.
Négy éve az önkormányzati választás a kormánnyal szembeni protestszavazás (is) volt, most az alacsonyabb részvétel már az adatok megismerése előtt azt sejtette: nagy tömegek nem értenek egyet azzal az ellenzéki állítással, hogy a néhány hónapja hatalomra került kormány átverte volna a választókat, megszegte volna ígéreteit. A tegnap történtek inkább megerősítették a Fidesz–KDNP felhatalmazását a nagy átalakítások végigvitelére, legyen szó alkotmányozásról, az önkormányzati rendszer, a közigazgatás átszabásáról vagy a legkeményebb dióról, a gazdaságról. Mostantól leginkább a kormányerők tehetségén múlik, hogy a tegnapi elsöprő Fidesz-győzelem csupán egy folyamat vége, vagy egy új korszak kezdete is lesz.
A padlón heverő balliberálisokat azzal sem tudom vigasztalni, hogy a történelemnek azért nincs vége. Hiszen a folytatásban rájuk már aligha osztanak fontos szerepet. Ez az MSZP, úgy látszik, ellensúlynak sem kell. Függöny.