Át a Nagy-Milicen, pezsgő Hollóházán

<p>B A K A N C S</p><p> A Másfél millió lépés záró kilométereit tettük meg kéktúrázásunk során, a füzéri várat és a Nagy-Milicet is érintve. A Vágáshuta és Hollóháza között átélt élmények mélyebb nyomot hagytak bennünk, mint bakancsunk a sárban.</p>

Vágáshutánál vágtuk el a zempléni zárószakaszról írt beszámolót, a reggel óta szakadó esőben baktattunk át a faragott szobrokkal ékesített falun. Érdekes, hogy a település egyik végén álló fatáblán nem a szokásos üdvözlő felirat fogadja az ideérkezőt, hanem ez: Vágáshután köszönünk egymásnak! Aszfaltozott úton haladtunk egy ideig, majd letérve Nagyhutára értünk, az erdei szakaszt a Hollós-patak szép medre tette emlékezetessé.
Innen Kishuta alig két kilométer, az út felpörgetéseként egyikünk meghirdette a Kishuta 2 elnevezésű rögtönzött teljesítménytúrát, a 15 perces szintidőn belül sikerült is beérnünk. A jutalmul járó csokikat csak Bózsván szereztük be, addig még hátravolt öt kilométer, egy találkozás a Pálháza– Rostalló útvonalon közlekedő kisvasúttal, valamint egy újabb hangulatos erdei szakasz. Bózsva ékessége a hatalmas Bózsvai-szikla, az előtte lévő templom és a kis tó. A falu fölötti dombra érve pillantottuk meg a füzéri várat, hazánk legszebb erődítményét. A domb másik oldalán leérve tértünk rá a Füzérkomlós–Sárospatak vasútvonal egykori pályájára, ami 1980-ig működött. Ezen a régi végállomásig haladtunk csaknem hat kilométeren át. Ennek első felén még csak azon csodálkoztunk, hogy ennyi idő alatt hogy „rájárt” a természet az egykori sínek helyére. Nemsokára valóságos dzsungelharc vette kezdetét, bokrokon, kidőlt fákon, csalánosokon keresztül kellett átverekednünk magunkat. S mivel mindezt ázott talajon, ázva tettük meg, megérett bennünk az elhatározás is: az éjszakát nem sátorban fogjuk tölteni.
Füzérkomlóson megnéztük a régi végállomáson lévő emlékmozdonyt, majd Füzér felé vettük az irányt. A nyílt szakaszon haladtunk, közvetlenül részesültünk az égi áldásban. Ismeretségnek köszönhetően egy helybéli néninél töltöttük az éjszakát. Házi szalonna, tea, helyi anekdoták, meleg zuhany, puha ágy. Érkezéskor és búcsúzáskor pedig egy-egy kupica pálinka. Lélekmelegítőnek.
Reggelre elállt az eső, kezdett tisztulni az ég is. A falu fölötti sziklás dombon emelkedő vár – amelynek mára felújított kápolnájában egy évig őrizték a magyar koronát – ekkor még gyönyörűbbnek hatott. Így indultunk kéktúrázásunk utolsó csúcsa, a Nagy-Milic felé. A csataréti erdészház után megváltozik a „dőlésszög”, komolyabban meg kell küzdeni a méterekért. Nyolcszáz méter fölött járhattunk, amikor letértünk az útról a kilátás miatt: a napossá vált időben szemlélhettük a füzéri vár, a környező falvak és a távoli hegyek összképét.
A 894 méter magas Nagy-Milicre érve hiányoltuk a kilátást (a magas fák takarják a körpanorámát), ám információnk szerint tervbe van véve a kilátóépítés. Innen már csak nyolc kilométeres ereszkedés volt hátra Hollóházáig, az útba ejtett Bodó-rétről látszik Kassa is. Hollóházára nem az eredeti irányból érkeztünk a kéktúra végpontját jelző emlékműhöz, ahol a boldog pillanatokat fényképezkedéssel tettük emlékezetessé. A porcelángyár mellett ért véget 1128 kilométeres utunk.
(Folytatjuk.)