A La Manche csatornán úszva érkezett Hollandia partjaihoz. Ott levetette búvárokéhoz hasonló, gumiból készült külső kezeslábasát, alatta tökéletesen száraz szmoking volt, és besétált a kaszinóba, ahol elvegyült a tömegben. Persze láttunk már ilyet valamelyik James Bond-filmben. De ez a történet valós. Mégpedig a második világháború idejéből származik, amikor Pieter Tanelaar, a brit hírszerzés tisztje ilyen módon „szállt partra” a németek ellenőrizte vidéken. A valóság lekörözi a képzeletet.
Többek közt ilyen szórakoztató részletek is vannak Keith Jeffery MI6 című kötetében. Persze Nagy-Britanniában ez egyszerű: feltárul a titkosszolgálat archívuma, és máris lehet belőle szemezgetni! Ahogy mi gondoljuk a szabad hozzáférést! A brit titkosszolgálat az évtized közepén úgy döntött, hogy egy, azaz egyetlen kutató előtt megnyitja irattárát. Minden irathoz hozzáférhet, de nem mindent közölhet. A cél az volt, hogy megszülessen a külső hírszerzés, a SIS, a Secret Intelligence Service – amelynek több neve is volt, a második világháború alatt kezdték MI6-nak (Military Intelligence) nevezni egyik egységéről – első negyven évének hivatalos története. A nagyszámú jelentkező közül 2005-ben nyerte el a megbízást Keith Jeffery, a belfasti egyetem, a Queen’s University professzora.
De vajon miért csak negyven évről rántották le a leplet Londonban? Miért nem lehetett ötven-hatvan évet feltárni, hiszen aligha van olyan ügy, amely jelenleg politikailag kényes lenne. A brit lapok arra gyanakodnak, hogy az MI6 legnagyobb szégyenfoltját még nem kívánják hivatalos iratokkal bizonyítani. Legalábbis egyelőre. A harmincas évektől egészen az ötvenes évek közepéig tartott Kim Philby és a „cambridge-i négyek” árulása, amelynek során beépültek hazájuk kémszervezetébe, miközben a szovjet KGB-nek dolgoztak. Jeffery az áruló csoport vezetőjének, Philbynek a kémkarrierjével foglalkozik, hogyan lépdelt felfelé a hírszerzés ranglétráján, ám a végkifejlet jócskán túlnyúlik a tanulmányozásra kijelölt időszakon.
A titkosszolgálat létezését hivatalosan csak 1994-ben ismerte be a londoni kormány, miközben az már a századik születésnapja felé közeledett. Mansfeld Smith-Cumming, a szervezet alapítója, aki magát csak C betűvel jelölte, így számolt be első, 1909. október 7-i munkanapjáról: „Bementem az irodába, és ott maradtam egész álló nap. De mivel egy lelket sem láttam, így nem volt mit csinálnom.”
Később lett munkájuk. Olyannyira, hogy még írókat is alkalmaztak arra, hogy utazásaikról, amelyeket a világban tettek, információkkal szolgáljanak hazájuknak. Ilyen szolgálatot vállalt többek közt Graham Greene, Somerset Maugham, Arthur Ransome. Természetesen a titkosszolgálati munka – különösen Greene-nél – rányomta bélyegét témaválasztásukra, irodalmi munkásságukra is.
A történészprofesszor beszámolt olyan akciókról is, amelyek manapság nem öregbítik a brit titkosszolgálat hírnevét. Ilyenek voltak a második világháború után a Palesztinába kivándorló zsidók hajói ellen elkövetett bombamerényletek. Ezzel azt akarták elérni, hogy ne váljon tömegessé a zsidók visszatérése a Szentföldre, amelyet az angolok ellenőriztek. De már az ilyen brutális megoldással sem sikerült eredményt elérniük.
Aztán ott volt a De Gaulle környezetében végzett felderítőmunka. A francia ellenállás tábornokát, majd egyértelmű vezetőjét a Temze partján sem szerették túlzottan. Az akciók célja az volt, hogy De Gaulle közvetlen környezetéből – természetesen a francia vezető tudta nélkül – rábizonyítsák valakire a németekkel való együttműködést. Nem kell különösebben az angol–francia történelmi ellentétet látni ebben a cselekedetben, hiszen a britek az amerikaiak után is kémkedtek, szem előtt tartva a „soha ne bízz meg senkiben” fő hírszerzői szabályt.
Az olvasók hadát azonban sokkal inkább érdekli, hogy Keith Jeffery professzor milyen új értesüléseket közöl arról a személyről, akiről James Bondot, a leghíresebb kitalált kémfigurát mintázták. Ian Fleming író, aki maga is csatlakozott az MI6-hoz a második világháborúban, egyik későbbi barátja tulajdonságaival ruházta föl a csúcskémet. Fleming – és a műveiből készült filmfeldolgozások – olyan ikont hozott létre Bond figurájával, amely egyértelműen kedvező színben tünteti fel a brit hírszerző szolgálatot.
De ki is volt James Bond modellje, aki „szerette a szép lányokat és a gyors kocsikat”? Wilfried „Biffy” Dunderdale, aki egy Odesszában a hajóiparból élő angol mérnök gyermeke volt. Így Biffy kiválóan beszélt oroszul, fiatalkorában nemegyszer tolmácsolt az orosz hadsereg tábornokainak. 1919-ben Szevasztopolban csatlakozott a brit hírszerzéshez. Jeffery így jellemzi: „Tele volt sármmal, mindig a társaság középpontjában állt. Élete vége felé közelítve kifogyhatatlan volt a különböző történetek mesélésében.” Fleming barátsága Biffyvel onnan eredt, hogy ugyanannak a londoni klubnak voltak a tagjai.
Wilfried Dunderdale 1926-tól 1940-ig a brit titkosszolgálat párizsi „képviseletét” vezette. A nagyvonalú, lehengerlő modorú brit kém golyóálló Rolls-Royce-a minden előkelő partin feltűnt. Abból a korból ered a kém határtalan vonzalma a gyengébb nem iránt. Egyvalami azonban hibádzik a Fleming által megadott jellemzőkben: a méret. Dunderdale sokkal alacsonyabb volt, mint a könyvekben ábrázolt 007-es ügynök. Az író Bond fizikai mását szintén egy kémben találta meg: Michael Mason kisportolt, szép szál férfi volt, majdnem egy kilencven magas, mellesleg a hadsereg ökölvívóbajnoka. Biffy ellenben inkább a gyengéd szavak, mint a fizikai erőszak mestere volt.
Vajon tényleg igaz-e „a gyilkolásra szóló engedély”, amellyel egyes ügynökök rendelkeztek? Nem, ilyen sohasem létezett a brit titkosszolgálatnál – állítja a történész az ilyen jellegű iratok áttanulmányozása után. Soha senki sem rendelkezett előre olyan joggal, amely felhatalmazná őt emberölésre – állítja könyvében Keith Jeffery, aki szerint ez Ian Fleming képzeletének szüleménye. A vizsgált időszakban egyébként a brit titkosszolgálat két tisztázatlan gyilkosságban volt részes.
James Bond elképzelhetetlen lenne különböző kütyük nélkül. És valóban működik egy „műhely”, amelyet Q betűvel jelölnek az MI6-on belül, a kiképzési és felszerelési igazgatóság. Feladata az, hogy ellássa a szükséges eszközökkel a „terepre” induló ügynököket.
Cummingék már a kezdeti időkben rájöttek, hogy láthatatlan írásra kiválóan alkalmas a sperma. Kis tégelyben kellett magánál hordania a kémnek a „tintát”. Aztán az egyik ügynök nagy ívű újítással állt elő: a férfi kémeknek nem kellett maguknál tartaniuk a „tintatartót”… – legalábbis Jeffery beszámolója szerint. Már a második világháború előtt léteztek olyan tollak, amelyek könnygázt bocsátottak ki, gyufaskatulya méretű fényképezőgépek, hangrögzítésre szolgáló eszközök.
A valódi James Bondok sokkal izgalmasabb figurák, mint a képzelet szülöttei – mutatott rá a történész az Independent brit napilapnak adott interjújában. Mint Jeffery elmondta, az archívum áttanulmányozásakor különösen azok a történetek érintették meg, amikor egyszerű emberek rendkívül veszélyes helyzetbe kerültek, és nem egy közülük életével fizetett: „Ők az igazi hősök, nem James Bond.”
„Amikor elkezdtem a munkát – nyilatkozta Keith Jeffery –, mindent meg akartam írni. Történész vagyok, egész tevékenységem abból áll, hogy feltárjam a titkokat. A titkosszolgálat pedig épp az ellenkezőjét műveli, a titkok megőrzésén munkálkodik. Voltak feszültségek közöttünk. Ezt a könyvet nagyon régóta várták – ismerte el a szerző. – Legalább ötven éve meg kellett volna jelennie.”
origo.hu
Napi balfék: Nem jó, Petike, pedig mennyit gyakoroltunk együtt!
