Devizahitelcsődök és a felelősség kérdése

Az első Orbán-kormány alatt a gazdaságpolitika egyik fő kedvezményezett csoportja az önálló lakáshoz jutni akaró családok voltak. Törekvésüket otthonok megszerzésére az állam több csatornán keresztül támogatta. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a lakásépítés egyben a gazdasági növekedést is serkenti és munkahelyeket teremt. Az építések finanszírozására felvett hitelek állami kamattámogatása mint fő támogatás mellé társult, hogy több cég alkalmazottai részére kamatkedvezményes kölcsönöket adott munkajogi kötelezettségek elvállalásának fejében. Állami kedvezmények nélkül a lakásépítések volumene tartósan a pótlási szükségletek alatt maradt volna, hiszen a hazai pénznemben fizetendő kamatok mellett a hiteladósok képtelenek lettek volna a törlesztéseket vállalni.
A 2002-es parlamenti választások után a kedvezmények szűkültek, majd teljesen megszűntek. Az emberek lakás utáni vágya azonban nem szünetelt. Erre a helyzetre csapott le a bankrendszer, és agresszív reklámot folytatva kezdett devizaalapon hitelezni. Felismerték, hogy állami kamattámogatás nélkül a hitelezési volumenek drasztikusan zuhanni fognak, ami csökkenti a profitokat. A devizaalapú hitelezés fokozatosan kiterjedt a lakásépítésen kívül a vállalkozási szektor hiteleire, valamint az önkormányzatokra is. A teljes állomány mára elérte a harmincötmilliárd eurót, ami a GDP több mint harminc százaléka. Nemzetközi pénzügyi válság kellett ahhoz, hogy a devizaalapú hitek valós természete napvilágra kerüljön, olyan helyzet, amikor százezer körüli a kilencven napon túl nem fizető hiteladósok tábora. Az érvényes bankszabályok szerint ezekre a hitelekre a teljes kinnlevőség erejéig meg kell képezni a bankoknak a céltartalékokat, ami csökkenti az adózás előtti nyereségüket. Arról is értesültünk, hogy egy bank emiatt a tárgyév első fél évében már kénytelen volt veszteséget mutatni könyveiben. Célszerű tehát megismerkedni a devizaalapú hitelezés valós természetével.
A modell úgy működött, hogy a többségében külföldi anyabankkal rendelkező hazai bankok otthonról hiteleket vettek fel a legolcsóbb pénznemekben. Ez a svájci frank, illetve a japán jen voltak. Az anyabank amely két százalék körül vagy ez alatt tudta a piacon a svájci frankot felvenni, azt saját leányának a magyar országkockázati felárral adta tovább. Ez esetünkben 2–3,5 százalék között mozgott az elmúlt hét-nyolc évben. A helyi bank felszámított ügyfélkockázatra (a növekvő keresletet is meglovagolva) további 4-5 százalékot. Így lett a devizaalapú hitel kamatlába 9-10 százalék az ügyfél részére. Ez rendre kedvezőbb volt, mint amiért forintban lehetett a hitelt megkapni. Az ügyfél a pénzt forintban kapta, mert tőle úgymond a bank megvásárolta a devizát, természetesen vételi árfolyamon. (A vételi és eladási árfolyamok között általában 3-5 százalék volt az eltérés.) Az ügyfél megfizette a bank által felszámított egyéb számos költségét is, valamint teljesített vállalásokat, mint számlanyitás, a bére és jövedelmeinek a bankhoz utalását. Az aktuális törlesztőrészletek idegen devizában voltak feltüntetve, amiket esedékességkor forintért meg kellett vásárolni a bank eladási árfolyamán. A törlesztésre referencianapok szolgáltak. A „vakvéletlen” általában úgy hozta, hogy ezeken a napokon a külföldi deviza a korábbi és az az utáni napokhoz is viszonyítva drágább volt.
A forint a Medgyessy-féle ócsítási doktrína óta és kiváltképpen 2008 év vége óta jelentősen gyengült. Az ügyfelek a rájuk testált kockázatok miatt sorra fizetésképtelenné váltak. A válság miatti növekvő munkanélküliség is tömegével állította elő a bedőlt devizahiteleket. A bankok viszont kamatfelár, felszámított díjak és átváltási költségek címén 2003–2010 között a gigantikus állományon évente 10-12 százalék extraprofitot realizáltak, aminek nagy része az anyabankokhoz került, és évi 2-3,5 milliárd euróval terhelte a fizetési mérleget. Ma a lakáskölcsönösök tömegei a kilakoltatás veszélyével néznek szembe, a bankok profitja a hitelbedőlések miatt megcsappant. A bankrendszer működéséért felelős szabályozó hatóságok (PSZÁF, Magyar Nemzeti Bank) hallgatnak, a felelősséget magukról hárítani igyekeznek.
Pedig van felelősségük bőven!
Mindenekelőtt a jegybanknak, amely húsz év óta folytat inflációs célkövető monetáris politikát, aminek keretében az infláció ellen „harcol”. Valóban ez lenne szent feladata, amiben sikereket azonban nem tudhat maga mögött, hiszen az infláció ezen idő alatt soha nem volt a kívánt szinten. 2004 óta is, amikor az EU-ba beléptünk, inflációs rekorderek vagyunk. Eddigi politikájában a rendkívül magas kamatokat részesítette előnyben, ami a hazai hitelfelvevőket kiszorította a piacról, és azon túl még a forint is folyamatosan gyengült. A két körülmény együtt hajtotta a hazaiakat (háztartások, vállalkozások, önkormányzatok) a devizahitelek csapdájába. Kiváltképpen a svájci frank ügyben sáros, hiszen az unióban felvett svájcifrank-hitelek közel tíz százalékát hitelezték nálunk, noha a mi gazdaságunk mérete szerint az uniós GDP alig 1 százalékát adjuk. Uniós tagként pedig a jövőben az eurózónához és nem a svájcifrank-zónához lesz kötelességünk és érdekünk csatlakozni. Az MNB hagyta az országot az elmúlt nyolc évben beárazhatatlan kockázattal elárasztani, ami most mind a hiteladósokra zúdult.
Ma már sokan attól rettegnek, hogy mit tesz a svájci jegybank a kamattal. Ez nem nevezhető hazai érdekű monetáris politikának. Ez egyértelműen külföldi tulajdonosi érdekeket szolgált. A banki új termékeket, mint amilyen a devizaalapú hitel volt, bevezetés előtt be kell mutatni a bankfelügyeleti intézménynek (PSZÁF), amely erről véleményt alkot, tilt vagy engedélyez. Nos engedélyezett. Nehezen hihető, hogy a kockázatelemzők ne jöttek volna rá a devizahiteleknél tapasztalható szerződések kiegyensúlyozatlanságaira, az ügyfelek teljes kiszolgáltatottságára. Az eredmény azonban arról tanúskodik, hogy az irányító pultnál a politikai kinevezettek ültek, és felülírták a szakmai érveket. Látták és tapasztalták az agresszív, lényeget elkendőző marketingkampányokat is, amire néha tessék-lássék kismilliós bírságokat szabtak a tízmilliárdokban forgalmazó bankokra.
A csődös hitelezéstől mára sírógörcsös sokkot kapott bankoknak ismét a jegybank nyújt vigaszt. Tízmilliárdjával szívja fel hetente felesleges forintjaikat, kedvező kamattal. Az irdatlan összegek ismét nem a nemzeti jövedelem szaporítását, hanem ellenkezőleg: annak apasztását szolgálják. A felelősöknek (megalkuvó szakemberek és politikai komisszárok) a pénzügyi szektorból való eltávolítása nélkül rend itt soha nem lesz. Ennek hiányában pedig a gazdasági fellendülés várat magára.

A szerző közgazdász