Egyház, állam, politika

Nagy manapság a balliberális idegesség. Az ideológiai lebernyeg pedig, amit magára ölt, idegesítő. Üres konzervdobozok hangján felzörögnek trón és oltár ismételt összeforrásáról szóló félelemáriák. Hasonló hangvételű produkciók intik a társadalmat az egyházi iskolák térnyerésének hihetetlen veszélyére

Kissé már ködbe vész, vörös ködbe az az idő, amikor az osztályharc számított a történelem urának. Amikor az, aki trónolt, főpapként is serénykedett. Osztályidegenek, reakciósok, ellenforradalmárok tömegét áldozta fel a „haladás” oltárán. A legsűrűbben a Marx, Engels és Lenin apostolok szent irataira hivatkozó ateista pártállamból dőlt a kultikus füst. Átpácolta híveit és azok utódait.
Ők élnek ma azzal a projekcióval, hogy a kétharmados felhatalmazású jobbközép kormány alatt összebútorozik állam és egyház. Ők azok a balliberálisok, akik augusztus 31., a nemzeti összetartozásról szóló törvény meghozatala óta szűnni nem akaróan félremagyarázzák a preambulumbeli kifejezést: „Isten a történelem ura”. Kazalba hánynak egymásnak szögesen ellentmondó érveket. Azt sulykolják, hogy a törvény szövegezői másodrendű állampolgárokká akarják alázni az ateistákat, holott erről szó sincs. Nem véletlen, hogy elmulasztják teljesebben idézni az állítást. Márpedig ez a következő: „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet égészéért (…) a következő törvényt alkotjuk”. Aki tud olvasni, annak nem kell megmagyarázni, hogy ebben a megfogalmazásban mindenki benne van. Csupa többes szám első személy itt hívő és nem hívő.
Még csak arról sincs szó, mintha a törvény-előkészítők csak a keresztények istenére hivatkoztak volna, tehát a más vallásúakkal szemben kirekesztők lennének; éppen az ellenkezője az igaz.
De mit számítanak a tények, ha valamibe, ami embereket nemzetté összefűzhet, újfent bele lehet kötni? Néhány napja a Népszava karikaturistája gúnyrajzán Orbán Viktor lekezelően odaszól a kereszten függő Jézushoz: „Maradhatsz te a történelem ura, de én fogom írni azt”. Csak műveletlenségről volna szó, beleértve a lap szerkesztőit? Magyarázzuk meg nekik, mi a különbség a monoteista vallások közös Istene és a csak a keresztények által vallott istenember, megváltó Jézus között? Még a nem egyházi középiskolák diákjai is foglalkoznak néhány órát a Biblia tanításaival. Így volt ez az utóbbi nyolc esztendőben is. A könyvek könyvének ismerete a tanterv része. Kérdezzen meg a Népszava karikaturistája egy tizenhat évest, ha ugyan nem kereszténygyalázás volt a célja.
Nagy manapság a balliberális idegesség. Az ideológiai lebernyeg pedig, amit magára ölt, idegesítő. Üres konzervdobozok hangján felzörögnek trón és oltár ismételt összeforrásáról szóló félelemáriák. Hasonló hangvételű produkciók intik a gyanútlan társadalmat az egyházi iskolák térnyerésének hihetetlen veszélyére. Olaj volt a tűzre, hogy máris kikerült egy sarkalatos rendelkezés a közoktatási törvényből, amelyet valaha azok tettek bele, akik egyként gyűlölik a „klerikális” nevelést és az önkormányzati kisiskolákat. Rosszul viselik, hogy többé nem kell büntetőpénzt fizetniük azoknak a helyhatóságoknak, amelyek egyházi kézbe merik adni kényszerűen alultáplált intézményüket.
Helyesen észlelik az aggálylovagok, hogy itt új egyházpolitika van kibontakozóban. A konzervatív kormány, ellentétben elődeivel, élénken és érdemben tárgyal az egyházi vezetőkkel. Ez a folyamatos eszmecsere elvezethet oda, hogy megszilárduljanak a felekezetek hátrányos helyzetbe hozott iskolahálózatai. Miután eltűntek az általuk fenntartott intézmények alapításának a gátjai, fokozatosan a finanszírozás is rendeződni fog. A folyamat elvezethet oda, hogy a felekezeti szeretetotthonok, kórházak is emancipálódnak, méltó kiegészítő támogatáshoz jutnak. Még ha a parlamenti képviseletükben megfogyatkozott balliberálisaink „tollal és fegyverrel” küzdenének is ellene.
Bekövetkezhet – ha van posztkommunista-neoliberális apokalipszis, ez az –, hogy az egyházak élete új társadalmi feladatvállalásokkal pezsdül meg. Tulajdonképpen nem is újakkal. A keresztény közösségek, szervezetek, egyházi személyek eddig is sok helyütt gyámolították az elesetteket. Oktattak-neveltek, képeztek, elláttak, misszionáltak. Eddig is törődtek putrilakó cigányokkal, leszakadt vagy katasztrófa sújtotta területek bajba jutott lakosaival. Ezután még erősebb lehet ez a törődés, mert kormányzati támogatást fog kapni. Nagy baj? Olyan tolerálhatatlan a tolerancia bajnokainak, ha a roma kicsinyek megtanulják, mi a jó és a rossz, mit jelent tisztelni az idősebbeket, beleértve az idősek munkáját is? Miért érzik tragédiának, ha ez az időszerűsített egyházi közszolgálat – minisztériumokkal, államtitkárságokkal szövetségben, közös tervezésben – csak összehangoltabbá válik, terebélyesedik?
Újabb rettegések forrása: „Orbánék fel akarják számolni a vallásszabadságot”. Annyi bizonyos, az új kormány, ha már kellő parlamenti ereje van, hozzá fog nyúlni az egyházi törvényhez. Ugyanis ennek klímája nagyon kedvez a szekták, álegyházak burjánzásának. Mert szép, szép az egyházak közötti jogegyenlőség elve, de ki kapjon egyházi státust? Bejegyezhessen-e mindössze száz ember olyan vallási közösséget – akár többet is –, amely egyedül üdvözítőnek az adómentesség megszerzését tartja, és persze jámbor lelkek adóegyszázalék-felajánlásainak s ezek állami kiegészítésének a bezsebelését? Jelenleg még létezhet olyan vidor szekta, amely minden tagját lelkészként tünteti fel, hogy utazási kedvezményhez jusson. És meg is kapja. Túl drága mulatság a mostani egyházi törvény Magyarországon. Igaz: arra jó, hogy leértékelődjenek általa a nagy hagyományú felekezetek.
Melyek ugyebár összefonódnak a Fidesz– KDNP-hatalommal és azon keresztül az állammal… De egyszer már tegyük fel a kérdést: az erről értekezgetők az államot féltik a klerikusok befolyásától, vagy az egyházakat attól, hogy az állam beavatkozik hatásköreikbe? Mert olybá is tűnhet: ők vagy megbízóik csak féltékenyek. Az államra és a tradicionális egyházakra egyaránt. Azért látnának szívesen kicsi és okos – nekik és pénztárcájuknak okos – államot, élettelen, bezárkózó, illetve amerikanizált, „happy” kereszténységet. Palota és templom helyett azok makettjét. Hiszen állam és egyház egymást erősítve végül is munkálhatná a nemzeti felemelkedést. Egymást kiegészítve jól szolgálhatnák a társadalmat. A nemcsak anyagilag, de szellemileg és kulturálisan is legatyásított magyar társadalmat, amelyet celebek leptek be, mint a guanó. Ahol előbb-utóbb kizárólag efféle „igehirdetések” szolgálnák a populáció felüdülését, ha a Hiller-korszak nem ér véget: „Vizsgálat közben bekapta páciense mellbimbóját. Megfojtotta barátnőjét, mert másik férfi nevét kiabálta szex közben. Szabó Zsófi 14 évesen először egy lánnyal smárolt. Klausmann Viktornak egy-két félrelépés belefér.” (A Velvet portál 2010. szeptember 8-án este kitett cikkcímei.) Biztos, hogy itt mindenkinek erre a „spirituális” táplálékra van szüksége?
Politika és erkölcs összefüggéseit a mostani kormány nem vonja kétségbe. Nem új dolog ez: hajdan még a liberális gondolkodók is (a valódiak) szerte a világon ismerték a dilemmát: lehet-e erényes társadalom vallási felépítmény nélkül? Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai országirányítók nemhogy szakrális talapzatot, már erkölcsös társadalmat sem akartak. Csak tarrá vághatóan engedelmeset. Az új valláspolitika remélhetőleg megszünteti a hazai egyházak oxigénhiányát. Odafigyelhetünk szavaikra, amelyekben több is lehet „önerőnél”. Átlényegítő igazságokkal is találkozhatunk, és találkozhatnak a politikusok is. Hogy minél többen államférfiak legyenek. Mert nem elég, sőt nem is jó, ha annyi történik, hogy a vallásos frazeológia teret hódít a közbeszédben.