Kilométer hosszan harminc-negyven méter magas földfal kíséri a közutat – elborzadva nézi a Devecserbe érkező autós. Annak a hatalmas timföldgyári tározónak a támfala ez, ahonnét hétfőn kiömlött a nehézfémtartalmú, lúgos zagy. Látni, ahol néhány száz méter hosszan megbomlott a tározó, egymillió köbméter téglavörös színű folyékony anyag végigfutott a mezőgazdasági művelésű földeken, s betört az 5300 lakosú városba. Toldi Tamás frissen megválasztott polgármester első munkanapján történt mindez. Szájában a hajnali pezsgő ízével még be sem ért a hivatalba, hogy átvegye a város irányítását, máris rettenetes kihívás elé nézett: sehol a világon nem történt még ilyen jellegű katasztrófa. Ha nem is ő az első legény a gáton, neki kell irányítania a gyakorlatban a mentést, csitítania az indulatokat, fogadni a minisztereket, államtitkárokat, katasztrófavédelmiseket, állatvédőket, temetkezési vállalkozót, ő konzultál a védelmi bizottsággal, nyilatkozik – ottjártamkor például a szlovén televíziónak –, s tárgyal azzal a két német úrral, akik egyszer használatos hátizsákból hoztak vagy ezret. Az irodájából nyíló helyiségben rendezték be a helyi védelmi bizottság főhadiszállását, ahol egyenruhás férfiak osztogatják szóban és írásban a parancsokat. Devecserben szükségállapot van, szájmaszkos, gépfegyveres rendőrök ügyelnek a rendre, s itt van a hadsereg is.
– Agrármérnök vagyok, itt születtem Devecserben, már az apám is vezető volt a helyi termelőszövetkezetben. Régóta gazdálkodom, 350 juhom és tanyám van, és az utóbbi években szaktanácsadóként dolgoztam az agrárkamaránál, a falugazdász-hálózatnál. Önkormányzati képviselőként tevékenykedtem, s hosszas noszogatás után, bár nem akartam politizálni, a Fidesz–KDNP színeiben jelöltettem magam polgármesternek az önkormányzati választáson. Nagy volt a tétje a választásnak, vasárnap este tizenöten is összegyűltünk a lakásunkban. Este tíz óra körül hívtak a helyi választási bizottságtól, hogy már biztos, hogy én lettem a polgármester. Pezsgőt bontottunk, szárazat. Mivel a nyolc képviselői helyre harminchárom jelentkező volt, sokáig számolták a leadott szelvényeket, csak hajnal háromra lettek meg az eredmények. Néhányan megvártuk ezt is, s beszélgettünk arról, hogyan tovább, hogyan irányítjuk majd csodaszép kisvárosunkat. Hétfő hajnalban hat óra körül feküdtem le, de már nyolckor felkeltem. Hívott a régi polgármester, és gratulált, s úgy terveztem, hogy délután kettőre bemegyek a hivatalba az átadás-átvételre.
– Délben szakadt át a tározó fala.
– Egy képviselő volt nálam, s az alakuló ülés napirendi pontjairól beszélgettünk, amikor csörgött a telefonom. A városgazdálkodási iroda vezetője hívott kétségbeesve: „Átszakadt a gát Ajkán, vigyázzatok!” Tudtam, hogy nagy a baj, autóba ültünk, kihajtottunk a patakunk fölött átívelő egyik hídra. Láttuk, hogy a távolban vörös a tározó fala, s a Torna folyó szintje is emelkedik, vörössé vált a színe. Telefonáltam a gazdasági vezetőnek, utasítván: minden közmunkást vezényeljenek a folyóhoz, a házakban élőket pedig riadóztassák! El a házakból, el a házakból! Mi a Dankótelepre hajtottunk, s egyfolytában nyomtuk a dudát: mindenki meneküljön, szóljanak a szomszédoknak is! Visszasiettünk a hídra, s már azt láttuk, hogy mintegy kétszáz méter hosszan hömpölyög felénk a láva. Én lávának hívom, engedje meg, hogy így nevezzem! A város másik hídjához siettünk, ott már azt a rettenetet láttuk, hogy a folyócska bíborvörös folyammá vált. A posta épületét távolról láttam, ott a massza már az ablakpárkányig ért…
A város újdonsült vezetője ezt követően a főtérre, a polgármesteri hivatalhoz sietett, akkorra a láva már ott is az épületek falát nyaldosta. Vállalkozókat, nagy gépes gazdálkodókat hívott telefonon, arra kérve őket, hogy járművükkel hajtsanak ide, s a markolók, tolók kanalába állítva mentették a házakból az embereket.
– Rengeteg telefont kaptam, sokan azt mondták, mentsetek minket, a padláson vagyunk. Ami eddig történt, az harminc perc alatt játszódott le.
Toldi Tamásnak három nappal a történtek után is folyamatosan csörög a telefonja, a legtöbbet fel sem veszi, aztán az egyiket mégis. Hangfoszlányokat hallok. „Két mondatban mondd el, hogy mi a helyzet nálad! Világos. Első a lakosság… Négy bála szalmát akarnak felajánlani… El kell fogadni mindent, bármilyen apróságot el kell fogadni. Köszönd meg, és kész… Nem tudom… Nem tudom… Kislány…”
Aztán valaki helyett azt csörgeti, akivel az előbb beszélgetett. Elkelne vagy három asszisztens. Odalép hozzánk egy férfi, megkérdi, mire lenne szükség, jegyzetel. „Kétszáz lavór, műanyag vödrök, szappan, eldobható borotva, kisméretű törülköző. Közben folyamatosan csörög a telefonja, de nem veszi fel.
Míg a magas férfi jegyzeteli a polgármester mondatait, odalép hozzánk egy terepruhás, köpcös férfi, s annyit mond: „Helikopteres segítséget hoztam, beszélnünk kell”, mire a jegyzetelő ember rámordul: „Akkor várjon a sorára!” Akár egy katasztrófafilmben, de ez most a vörös valóság: mögöttünk vegyvédelmi ruhába bújtatott alakulat masíroz, szájmaszkos, fegyveres rendőrök igazítják útba az állatmentőket. „Katasztrófavédelem”, „vegyvédelem”, „műszaki mentés” – olvasom a porolóautók oldalán, egy ütött-kopott rozsdás furgon falára celluxszal „Segély” feliratú, A3-as méretű papírlapot ragasztottak. Gumiruhába bújtatott emberek gyalogolnak fáradtan a járdán. A tulajdonosok jelenlétében tisztítják a házak belsejét, talicskázzák az acélkonténerekhez a bőrön égési sérüléseket okozó lúgos, nehézfémtartalmú, vöröses lét. Négyen meghaltak, sokakat keresnek, a halottkeresés is folytatódik – mondja valakinek a polgármester.
Nagy a dráma, elszabadultak az indulatok. Tizenkilenc utcában hömpölygött a zagy, 227 épületet vett körül, öt ház dőlt össze, 719 embert kellett kitelepíteni, s száztíz otthonban napokig nem volt áram. Tragikomikus, de előfordult, hogy ebben a helyzetben van, aki azt fájlalta, hogy az ideiglenes szálláson nem kapott meleg ételt. Miközben a hangosbemondón is érthetetlenül megy valami, a városháza előtt álló polgármester telefonba mondja: „Azt kérném, hogy a hivatalt hívja nagy türelemmel, mert sűrűn égnek a vonalak. Ott rögzítünk mindent, elkél a segítség, szükséges minden. Tartós élelmiszerre, higiénés eszközökre… Ide is szállíthatják, fogadjuk.”
A hivatalban rögzítik a nagy gépek mozgatását, munkanaplót vezetnek arról, hogy ki, mikor, hol és mit csinált. Belesek az ablakon. A monitorok előtt szájmaszkban ülő nők görnyednek a klaviatúra fölé. Minden este lakossági fórumot tartanak.
– Nem bánta meg, hogy polgármester lett?
– Hétfőn délelőtt örömmel fogadtam a gratulációkat, válaszoltam az SMS-ekre. Nem bántam meg, hogy polgármester lettem, bár ma már nem gratulál senki sem. Ennél rosszabb viszont már nem lehet. Devecser mezőváros volt, én pedig agrármérnök vagyok. A választási programomnak két sarkalatos pontja volt: a helyi élelmiszer-termelés erősítése, váljon önellátóvá a falu, hogy ne a multik áruházaiban vegyük meg a paradicsomot, paprikát, burgonyát. Szorgalmaztam és támogatási rendszert dolgoztam ki gyümölcsös telepítésére, kispiacot akartunk nyitni. Helyi szövetkezetet szerettünk volna létrehozni, hogy devecseri termékkel lássuk el közintézményeinket. A másik: négy év óta üresen áll egy malom, szerettük volna újraindítani, hogy a helyiek gabonáját ott őröljék, a magunk malma lett volna, most pedig tele van az is mérgező anyaggal. Számításaim szerint ezer hektárt öntött el a lé, ez azt jelenti: sok évtizedre elszállt minden lehetőségünk. Most szembesülnek az emberek azzal, hogy életük munkája ment tönkre. Mi várhat rájuk? Könnyekkel átitatott, küzdelmes jövő.
origo.hu
Busz és autó ütközött Lajosmizsénél
