Emlékezetkiesések kora

A magyar parlament működésének utóbbi húsz esztendejében nem sikerült rájönnöm, mi értelme van a bizottsági meghallgatásoknak. Aki akar, elmegy, aki nem akar, nem jelenik meg a bizottság előtt. Ha valaki úgy gondolja, nem emlékszik, akinek meg úgy tartja kedve, egyszerűen hazudik a tisztelt bizottságnak, természetesen büntetőjogi felelősség nélkül. Érdemi választ nem kapunk szinte soha. Sajnálom, de le kell írnom, hülyének néznek bennünket megannyiszor. Például amikor azt kell hallanunk a 2006. őszi állami jogsértéseket vizsgáló parlamenti albizottság illetékeseket meghallgató ülésén, hogy Gergényi budapesti főrendőrt azért nem lehetett felelősségre vonni, mert nagy támogatást kapott Gyurcsány miniszterelnöktől. Na és? – kérdezhetjük. A szabály az szabály, a bűn az bűn, a hiba meg hiba. Netán, ha egy gyilkos támogatást kap Gyurcsány miniszterelnöktől, akkor nem gyilkos? Vagy nem bűnös? Éljen a demokratikus jogállam! Amelyben – immáron kiderült – nem csupán a 2006. őszi zavargások ürügyén ártatlanul megvert és meghurcolt emberek az áldozatok, hanem a rendőrök is, hiszen alkotmány ide, jogrend oda, nekik nem a törvényeknek, hanem a politikusoknak kell megfelelniük. Szép régi-új világ!
Az albizottsági meghallgatásokon az i-re a pontot Such György, a Magyar Rádió (ha ezt a szókapcsolatot valaki műsorban kimondta, feddés járt érte, hiszen „emert” kellett mondani) akkori elnöke tette fel. A Magyar Nemzet cikkének (szeptember 18., szombat) tanúsága szerint „nem látta, és kollégáitól sem hallott olyasmit, hogy a rádió udvarán bárkit megkínoztak volna”. Érdekes. Én mint akkori „mezei” munkatárs, hallottam. Elnök úr a kollégákat valószínűleg elfelejtette megkérdezni. Vagy csak azokkal érintkezett, akik hozzá hasonlóan akkoriban nem akartak látni, hallani semmit, ami törvénytelen volt. Valószínűleg tetszett nekik. Kérdéseim: hol van az a parancs, s ki adta ki, amely szerint a rendőröknek hetekre be kell költözniük a Magyar Rádió épületébe, be kell deszkázniuk a Bródy Sándor utcára néző ablakokat, éjjelente a Pagodában kell aludniuk, s rendre az udvaron masírozniuk? Vajon miért nem tudhat arról a közvélemény, hogy mely esetekben rendelhetnek el ilyen intézkedést?
Such úr még az „emer” elnöke volt, amikor különböző sajtóorgánumokban már megjelentek az udvaron történt kínzásokról szóló hírek. Miért nem kérdezősködött legalább akkor a munkatársaknál? Ez esetben felvilágosultabban állhatott volna a bizottság elé.
Ha valóban értesült arról a Magyar Nemzet cikke szerint a bűnügyi szolgálat, hogy a Magyar Rádiót is el akarják foglalni a tüntetők, miért nem maradtak a kordonoknál, amelyekkel alaposan körbevették a rádió épülettömbjét? Miért kellett ehhez az épületen belülre vonulni? Egyébként a szűk utcáknak köszönhetően akár az egész negyed könnyen lezárható lett volna a „veszedelmes” tüntetők elől.
Miért nem működött az „emerben” a régen kiépített videokamerás megfigyelőrendszer? Csak nem fejelte le valamennyit az exfőkurátor, Gellért Kis Gábor, aki egyebek közt arról is elhíresült, hogy hivatali idejében – Veres János méltó követőjeként – leütötte helyéről szobája folyosójának térfigyelő kameráját? Vajh mit titkolhatott? Ezeket a kamerákat Such úr leszereltette volna? Vagy valaki más? Hiszen a kamerák az udvart is pásztázták!
Ugyancsak Such úr beszámolójából tudjuk, „a rádió vezetését és a rendőrséget aggodalommal töltötte el, hogy a 2006. őszi utcai harcok fontos résztvevői, ideológiai irányítói közül többen dolgoztak a rádióban, s így pontos képük van arról, hogyan lehet az intézménybe bejutni”. Nos, ez kapitális marhaság. Kérdésem: hol vannak, kik azok az ideológiai irányítók? Miért nem kapcsolták le őket idejében? Miért nem tudjuk mindmáig a nevüket? Talán nem ártatlanokat kellett volna verni a rádió udvarán meg az utcákon, hanem ezeket a harci résztvevőket kellett volna – nem verni, hanem – megkérdezni arról, valóban ők-e az ideológiai irányítók.
Such úr a fentiekből következően még mindig csodálkozik azon, hogy az őszödi beszéd indulatokat váltott ki az emberekből. Csak nem gondolja ő is igazságbeszédnek az ott elhangzottakat? Én persze más dolgokon csodálkozom. Azon például, hogy létezik ország – sajnos valószínű, nem csak a mienk –, ahol csinálhat bármit egy kormány (szemkilövés, országrontás stb.), csak a következő választásokat kivárva lehet elzavarni. Addig marad a szemkilövés, országrontás fokozott erővel, és így tovább. Az pedig, hogy bárkinek is az állítólagos rádiós ideológiai irányítóktól kelljen megtudni, hogyan lehet bejutni az „emerbe”, hatalmas hazugság. Such úrelvtársnak mondom, ezt mindenki tudja. Ideológiai nézettől függetlenül. Színészek, riportalanyok, szerelők, rendőrök, sőt, a kerület lakói előtt sem ismeretlen időtlen idők óta a rádió három bejárata, no meg az sem, hogy a fantasztikus technikai fejlődésnek köszönhetően jó ideje már mágneskártyás beléptetőrendszer működik az intézmény mindhárom kapujánál. Érdekelne, vajon a rendőröknek volt-e ilyen belépőkártyájuk?
Egyébként a régebben legalábbis működő beléptetési regisztráció sok mindent elárulna a munkatársak – így a rádió elnökének – jelenlétéről a kritikus időszakban.

A szerző a Magyar Rádió volt munkatársa, az intézmény korábbi elnöke