Kecskeméten ’56 őszén az erős pártellenzék is „hiánycikknek” számított. Legalábbis ez derül ki azokból a levéltári kutatások alapján, tudományos igénnyel összeállított, mégis olvasmányos kiadványokból – szerzőjük, szerkesztőjük: Balai F. István, Lovas Dániel, Orgoványi István, Pető Melinda, Tánczos Szabó Ágota, Terenyi Éva, Tóth Ágnes –, amelyek még időben rögzítették 1956 Bács-Kiskun megyei történetét. A megyei tanácsnál inkább csak bólogató Jánosok ültek, ez már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor Nagy Imre egyik legközelebbi munkatársa, Szilágyi József október első napjaiban meglátogatta a megyei tanács elnökét, hogy megismertesse fővárosi elvbarátainak radikális politikai programját Bács-Kiskun megye vezetőségével is. Az 1958 áprilisában, sebtében kivégzett Szilágyi kecskeméti hallgatósága buzgón bólogatott, aztán a régi vágányokon döcögtek tovább a megye s a város ügyei. Váltani – igazodni, helyezkedni – csak akkor tudtak a Bács-Kiskun megyei vezetők, ha a legfelső helyről utasították őket. Október 23-án például „a Minisztertanács elnökének, Nagy Imrének az aláírásával életbe lépő statáriumi rendelet értelmében” rögtönítélő bíróságot alakítottak, hogy minden olyan kísérletet megakadályozhassanak, amely „államrendszerünk ellen irányul”. A megye területén azonban – nyilatkozták a rendelet életre hívói – „jelen pillanatban a legteljesebb rend és nyugalom uralkodik”.
És mégis: Kecskemét legfontosabb pontjait október 24-én katonai járőrök vigyázták; a város északi részét szovjet csapatok ellenőrizték. Létszámuk óráról órára nőtt, ugyanis az Arad–Temesvár térségéből Magyarországra vezényelt Abaturov hadosztály egy részének a további parancsig Kecskemét környékén kellett várakoznia. A kecskemétiek meg, mintha mi sem történt volna, szokásaik szerint élték az életüket. Akinek színházjegye volt, a Marica grófnő című operett előadására ült be, akinek mozijegye, a város két filmszínházának valamelyikébe. Az előadásról kijövet tüzelésre kész katonaság fogadta őket. A parancsot Gyurkó vezérőrnagytól kapták. A „tömeg” azonban nem tüntetett.
Gyurkó Lajos – eredetileg sütőmunkás, az MSZMP VII. kongresszusától 1982-ben bekövetkezett haláláig a Kádár János-féle Központi Bizottság póttagja – 24-én azzal kezdte „munkanapját”, hogy eligazítást tartott a 3. magyar hadtest tisztjeinek. Megkérdezte tőlük, ki fél, ha a tömegbe kell lőni. Állítása szerint egyetlen tiszt sem jelentkezett. Két nappal később, október 26-án csakugyan nem Gyurkó katonáin múlt, hogy nem használták a fegyvereiket a szokásos pénteki heti vásár népével szemben; azt a vérfürdőt a megyei pártbizottság titkára, Daczó József még képes volt megakadályozni.
Hogy a piacozók mit tudtak az előző napi budapesti eseményekről, ma már nehéz volna kideríteni. Az viszont a korabeli helyi pártlapok közleményei alapján is eléggé nyilvánvaló, hogy a fővárosból érkező hírek Kecskemét lakosságát is nyugtalanították. Október 26-án ébredezni kezdett a város ifjúsága is. A kecskeméti középiskolák DISZ-bizottsága például e napon fogalmazta meg követeléseit. A szovjet csapatok azonnali kivonását akarta, az idegen nyelvek fakultatív oktatását, titkos és szabad választást, teljes szólás- és sajtószabadságot követelt. Hogy a város fiataljai vagy a piacozók fogtak-e hozzá október 26-án délelőtt a „címertelenítéshez” és a „csillagtalanításhoz” – a későbbiekben ezekkel a „szakkifejezésekkel” illették azokat az akciókat, amelyeknek az ötágú vörös csillag és a nemzetietlen magyar címer eltávolítása volt a céljuk –, utólag ugyancsak nehéz megállapítani.
Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy ki és milyen módon próbálta elzavarni a „csillagverőket”. Vági Lajos, a városi helyőrség parancsnoka, akit egyformán utáltak a katonák és a civilek, „kezdőlépésként” felpofozott egy kisgyereket a Beretvás vendéglő előtt. Iszonyú haragra gerjedtek erre az emberek. Sokuknak eszébe jutott Váginak más nevezetes tette is, például az, amit nemrég a városnak ugyanezen a pontján követett el. Akkor a közszeretetnek örvendő Puskás Öcsit, aki egy szegedi meccsről jövet a Beretvásban mulatott, Vági a kecskeméti katonai fogdába akarta csukatni.
A vendéglő főpincére mindenesetre kiabálni kezdett: „Üssétek ezt a hazaáruló, szovjetbérenc bitangot!” Az emberek erre üldözőbe vették Vágit, aki csak úgy tudott elmenekülni a népharag elől, hogy katonái lövöldözni kezdtek. A tömeg azonban, amely a történészek szerint ekkor vált felkelő sokadalommá, ettől fogva nem is csak egy Vágit kergetett, hanem a Vági-féléket általában. Az ÁVH épületéhez vonultak – vagy ezerötszázan lehettek –, és miként a városháza és a megyei pártbizottság oromzatáról, az ávós székház homlokzatáról is leverték a vörös csillagot
A „csillagtalanításról” több fényképfelvétel is készült; az a fotográfia, amelyen jól látható, amint Hohn Jenő, az Épület-lakatosipari Vállalat szakmunkása leszedi a szovjet-kommunizmus szimbólumát a kecskeméti ÁVH épületéről, a világsajtót is bejárta. Hohn Jenőnek egyébként az egyetlen forradalmi tette volt ez az elhíresült csillagverés, így aztán 1957-ben tíznapnyi vizsgálati fogsággal meg is úszta ötvenhatot. Ám e tíz nap alatt olyan maradandó fizikai és pszichikai károsodást szenvedett, amelyből halála napjáig nem tudott kigyógyulni.
A szabadság ízétől megrészegedő tömeg a főtérről a rendőrség és a városi börtön épületéhez tódult. A politikai foglyokat akarták kiszabadítani, fegyverhez szerettek volna jutni. A rendőrségnél már várták őket: az emeleti ablakokban kézigránátokkal felszerelt, géppisztolyos rendőrök álltak, tűzparancsra várva. A Budapesten tartózkodó megyei rendőrparancsnok politikai helyettese azonban, Ott József százados nem adott tűzparancsot. Később két és fél éves börtönbüntetéssel sújtották emiatt. Tettének indoklására, hogy tudniillik e döntéssel legalább ötszáz embernek mentette meg az életét, bírái csak legyintettek.
A börtönben – a megyei tanács jelentése szerint – 113 elítéltet tartottak fogva. Közülük – hivatalosan – tizenketten számítottak politikai fogolynak. A többi – állítólag – köztörvényes bűnöző volt. A feltüzelt tömeg valamennyi rabot kiszabadította, a börtönőrök nem is igen tiltakoztak ellene. Fegyvereiket is készségesen átadták a felkelőknek, akik magukhoz vették a börtön raktáron levő arzenálját is.
Amikor Gyurkó Lajosnak jelentették, hogy a felkelők fegyverhez jutottak, a szovjethatalom rendíthetetlen katonája parancsba adta, hogy páncéltörő ágyúval lőjenek végig a Rákóczi úton. A járókelők az első lövésre elmenekültek. Alkonyatkor aztán már több irányból is tüzeltek a főtéren tartózkodó kecskemétiekre. A kecskeméti 12.- és a kiskőrösi 19. gépesített ezred lövedékei elől menekülni sem igen lehetett. Az ok nélkül, ki tudja, honnan levezényelt sortüzeknek öt (vagy nyolc?) halálos áldozata és sok súlyos sebesültje volt. A tizenhat éves Faragó Etelkával szívlövés végzett. Özvegy Tóth Mátyásné kenyeret akart venni, azért jött be az egyik közeli tanyáról Kecskemétre. Mellkas- és tüdőlövés okozta a halálát.
A visszaemlékezések szerint október 26-ról 27-re virradóra körülbelül ötven embert tartóztattak le Kecskeméten. A homokbányai laktanyába vitték őket, vallatásukat a napközben megfutamított Vági Lajos irányította. Volt, aki nem élte túl a tortúrát, vagy meglehet, a helyszínen végezték ki. A másik vérvörös Lajos, Gyurkó ugyanezen az éjszakán közvetlen parancsnoksága alá vonta a kecskeméti repülőhadosztályt. Önkényes intézkedésének tragikus következményei lettek. Másnap ugyanis nagyszabású „tisztogató akciókra” adott parancsot, és az utasítására felszálló repülőgépekről lőtték Tiszakécske, Kiskőrös és Csongrád lakosságát. A kecskeméti cigányvárost is. Tiszakécskén a falu központjában vagy ezerötszáz-kétezer ember énekelte a Himnuszt, amikor az égen megjelenő repülő először zúdított géppuskatüzet a tömegre. Aztán még kétszer tért vissza a gép, tizenhét halottat és száztíz sebesültet hagyott maga után. A közeli templom plébánosa oltárterítőkből, karingekből készített tépést, hogy vérző felebarátait bekötözze.
Kiskőrösön a 19. gépesített ezred laktanyájához vonuló tüntetők szétverésére adott parancsot Gyurkó. A 62. vadászrepülő ezred gépeinek először a tömeg és a laktanya közé kellett lőniük, csak ezután nyithattak tüzet az emberekre… Csongrádon maga a Kecskemétről felszálló repülőgép pilótája, Istenes Elemér lett a Gyurkó-féle „tisztogató akció” áldozata. A huszonhat éves honvédtiszt voltaképpen máig tisztázatlan körülmények között zuhant le gépével, és életét vesztette. A szerencsétlenség után a légierő országos parancsnoka megtiltotta, hogy a kecskeméti repülőtérről a gépek – bárki parancsára! – felszálljanak. Így aztán Gyurkó Lajos már nem tudta a levegőből lövetni Szabadszállás, Kunszentmárton, Kerekegyháza és Fülöpszállás „renitens népét”, noha azt is szépen eltervezte. A „cigányvárost” azonban, ahol feltevése szerint a börtönükből kiszabadított közbűntényesek lapultak, a tiszakécskei akció után – kis kitérővel – még „sikerült” végiggéppuskáztatnia. A „bűnös” városnegyedből egyébként a férfiakat egytől egyig összeszedték, majd teherautókon a városközpontba szállították őket. A tizennégy éves Fekete Istvánnal az útközben kapott haslövés végzett. Senki nem firtatta, hogy honnan lőttek rá s miért.
Október 27. után a diadalittas „rendfenntartók” két részre osztották Kecskemét városát. Az északi rész a szovjet, a déli a magyar katonai alakulatok ellenőrzése alá tartozott. A képzeletbeli választóvonalat a Piaristák terénél húzták meg. A szovjetek nyomban „őrszemekkel” vették körül „zónájukat”. A kalocsai magyar ezred azonban csak október 28-án, Krisztus király vasárnapján állította fel gépágyúját. Az ágyú csövét a piarista gimnázium és diákotthon épületére irányították. Amikor lábdobogást hallottak, lőni kezdték az intézetet. Erre a hátsó frontról a szovjet katonák is tüzelni kezdtek. A déli harangszó után a templomtorony is kapott két tankbelövést…
Miután Nagy Imre elismerte a „mozgalom” nemzeti és demokratikus jellegét, majd általános tűzszünetet hirdetett, a kecskeméti kommunisták a „megváltozott viszonyokhoz” kezdtek igazodni. Ellenőrzésük alá vonták a nemzetőrséget, és saját embereikkel igyekeztek feltölteni a munkástanácsokat. Október 30-án a Budapestről kapott parancs értelmében a katonai alakulatoknál kötelező volt forradalmi tanácsot alakítani. A 3. hadtestnél a választás alkalmával az a Zalavári József elnökölt, aki pár nappal korábban a főtéri felkelők leverésével volt elfoglalva. Kezdeményezésére az újonnan alakított forradalmi katonai tanács lefegyverezte az elhárítótiszteket és azokat a „polgári” ávósokat, akik a 3. hadtestnél kerestek menedéket. Nem csoda, hogy az olyan fordulatok láttán, mint amilyen Zalavárié is volt, döbbenten mondogatták a kecskemétiek: „Micsoda felemás világ!” Ezt mormolta magában annak a kecskeméti küldöttségnek az egyik tagja is, amelyiknek az volt a feladata, hogy figyelmeztesse a kormányt a küszöbönálló szovjet támadásra, amelyről felderítő repülések révén szerzett tudomást a kecskeméti reptér katonai tanácsa. Bognár Ferenc – aki 1990-ben a Petőfi Népe hasábjain idézte fel november 3-i emlékeit – Nagy Sándorral, a Nemzeti Bizottság tagjával együtt téblábolt a Parlament épületében, Nagy Imrének a közelébe sem jutott. Viszont keserűen tapasztalta, hogy a hírhedt K-vonalak változatlanul élnek a forradalmi Országházban is. Sőt a Kecskemétről K-vonalon szerzett információk alapján Vásárhelyi Miklós nemhogy nem hallgatta meg a kecskeméti híreket a fenyegető szovjet invázióról, de fegyveres őrökkel akarta letartóztatni – elvezettetni? – a hírhozókat. Amikor valamiképpen mégis bebizonyították Bognár Ferencék, hogy nem veszélyes bűnözők, hanem Kecskemét forradalmi testületeinek a követei, azzal a határozott figyelmeztetéssel küldték haza őket, hogy „egyetlen puskalövést se adjanak le az oroszok ellen”!
November 23-án néma tüntetéssel emlékeztek a kecskemétiek a forradalom egy hónapos születésnapjára. December 20-án Kecskeméten hozták meg az első halálos ítéletet. A húszéves Góbor Ferencnek az volt a bűne, hogy társaival felelősségre vonta – „meggyóntatta” – „a szegény népet sanyargató” állami gazdasági igazgatót. Mielőtt Góboron végrehajtották az ítéletet, a fiú a siralomházban a Látod, édesanyám… kezdetű népdalt énekelte.
origo.hu
Egy állami állást eltitkolt vagyonnyilatkozatából Magyar Péter
