Félkész tehenek

Régi, nem is mindig tudományos érvek alapján zajló vita, hogy honnan származunk. Igaz-e a finnugor rokonság elmélete, vagy népünk a sztyeppen született meg? Csáji László Koppányt olvasva és hallgatva felmerül, hogy semmi szükség a finnugrista–szittya összecsapásra, mert fölöslegessé válik ez az ellentétpár.

Csáji László Koppány 1971-ben született Budapesten. Tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán folytatta, társadalomfilozófiából és nemzetközi jogból írta diplomamunkáját, majd a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Karán, valamint a Pécsi Tudományegyetem néprajz–kulturális antropológia szakán tanult. Meghívott előadóként a kiotói Sangyo Egyetemen és a kaliforniai UCLA-n is előadott.

Hogyan viszonyul egymáshoz az őstörténet és a genetika?
– Ez új, meglehetősen kiforratlan tudományterület. Jómagam úgy érzem, hogy túlzott várakozás van a genetikával kapcsolatban, mint ahogy annak idején a nyelvészettel, majd a régészettel kapcsolatban volt. Majd meglátjuk az eredményeket… Mindenekelőtt azonban szükséges lenne a népek közötti „rokonság” fogalmának a meghatározása. Gondolkodott már azon, hogy kik a rokonaink? Nyelvi rokonaink, génállományunk populációs kapcsolatai, esetleg kulturális rokonaink vagy egyszerűen azok, akikkel kölcsönösen rokonnak tartjuk egymást? A különböző definíciók más-más irányba vezethetnek. A fogalmi tisztázás sok parttalan vitát megoldana.
– Úgy érzem, szkeptikus a genetikával kapcsolatban.
– Én nem azt mondom, hogy a genetika semmit nem tud hozzátenni a magyar őstörténeti kutatáshoz, csak nem szabad túlértékelni, mert az ugyanolyan hiba lenne, mintha azt mondanánk, hogy a nyelvészet egyedül és kizárólagosan meg tudná oldani a magyar őstörténet problémáit. Utóbbival is az volt a baj, hogy megválaszolt ugyan bizonyos kérdéseket, de jogosan jelezte például Vásáry István turkológus, hogy az ugor rokonainktól való elválás után a honfoglalásig eltelt ezerötszáz–kétezer évvel már nem tudott mit kezdeni. Kevesen tudják, hogy a finnugor rokonságot vallók – például az általam nagyra becsült Veres Péter – szerint a nyelvileg már önálló magyarság lovas népként élt a sztyeppen (vagy annak határán) a lovas nomadizmus kialakulásától kezdve. A magyarság tehát a sztyeppi lovas népek nagy családjába (is) tartozott, bár gazdálkodásában a földművelés és a fémművesség is komoly szereppel bírt.
– Gondolom, számtalanszor botlik olyan emberekbe, akiket nem érdekel, hogy honnan jöttünk.
– Érdektelen ember nincs. Legfeljebb olyan, akit irritál a kérdéskör, és még undorral sem vesz le az adott témában könyvet a könyvespolcról. Valamilyen – nagyon pozitív vagy nagyon negatív – érzelmi viszonyulása mindenkinek van a magyarság és az őstörténet problémájához. Kevesen vannak, akiket valóban hidegen hagy e kérdés. E viszonyulásokat a sok sületlenség és melldöngető kivagyiság, a más népek fölé törekvő túllicitálás sajnos erősen – és hátrányosan – befolyásolja. A hálózatelmélet és a társadalomnéprajz eszközeivel az eurázsiai sztyeppen csaknem három évezredet átfogó, különálló kulturális óriásrégiót lehet felismerni, amely gazdasági, kulturális és hatalmi szempontból is méltán nevezhető civilizációnak – ezt hangsúlyozva alkottam meg a sztyeppi civilizáció fogalmát. Változó kiterjedéssel Mandzsúriától a Kárpát-medencéig fűzte össze a népeket (de nem csak a lovas nomádokat), egyúttal hídként kötötte össze Eurázsia keleti és nyugati felét, illetve az északi vidékeket a déli kultúrákkal. A sztyeppi civilizációban élő népek bonyolult és egymásra épülő kultúrákat alkottak, amelyeknek megannyi más nép mellett a szkíták, a hunok, az avarok és a honfoglaló magyarok is részesei voltak. E népek azonban nemigen választhatók el a korábbi és a későbbi népességtől, illetve egymástól. S ne higgyük, hogy a sztyeppen zajlott bonyolult etnokulturális folyamat elszigetelt lett volna!
– Ön azt írja, hogy azok a nyelvek maradhattak önállóak, amelyek mögött erős törzs(ek), összefogott népesség állt.
– Ez általában így van. Hogy egy nyelv fennmarad, az nem a véletlen műve. Ennek oka lehet politikai, gazdasági, vagy lehet ok akár az elszigeteltség is. De ha olyan helyen él egy népesség, ahol jönnek-mennek a néphullámok, óriási birodalmak keletkeznek, ott kicsi az esélye annak, hogy az adott közegben elterjedttől nagymértékben különböző nyelv csak úgy megmaradjon, ha egy jelentéktelen, úgymond alávetett nép nyelve az. Erre utaltam könyvemben [A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Napkút Kiadó, 2007], hogy a nyelv, amelyik nem törökösödött, nem irániasodott el, s megőrizte nyelvtani rendszerének zömét és szókészlete alapját, az már önmagában fontos adat számunkra. De ezt sem én találtam ki, előttem számos tudós kutató hangsúlyozta, például Harmatta János és Kristó Gyula is. A magyarság e két évezred alatt részt vett az óriási eurázsiai történelmi folyamatban, bizonyosan nem jelentéktelen szereppel.
– Ha magyar őstörténetről beszélünk, bizonyos értelmiségi körökben sokan csak legyintenek: biztosan ti is a Szíriuszról jöttetek…
– Mikor valakivel beszélgetni kezdek, én is ritkán merem egyáltalán felvetni azt, hogy magyar őstörténettel is foglalkozom, mert félek, vagy a keblére ölel azzal, hogy tehát akkor te is elfogadod, hogy harmincezer éve írjuk ugyanazokat a jeleket; vagy azt mondja: ezzel az emberrel vigyázni kell, ez is fantaszta, soviniszta stb. Ahhoz kell az igazi bátorság, hogy józan módon, a tudomány iránti kellő alázattal merjen az ember beszélni a témáról. A bulvársajtó szintjén könnyű lenne piramisokról és őskori írásbeliségről beszélni, magyarrá tenni sumert, indoszkítát, médet stb., hiszen ez marad meg az emberekben. De megfontolt, módszeres kutatásokat folytatni nem túl divatos: az emberek könnyen érthető, gyors és hangzatos eredményekre várnak – s ha a kutató nem szolgálja ki ezeket az igényeket, hanem például elfogadja a magyar nyelv rokonítását az uráli nyelvekkel, könynyen megbélyegzik azzal, hogy beállt a „tudomány összeesküvésének” gárdájába. Ezeket a bélyegeket persze azok nyomják rá másokra, akiktől az ilyen bélyeg inkább kitüntetés.
– A hun–magyar rokonság bizonyos körökben szintén „szíriuszi” kategória.
– Így van. Éppen most írok egy esszét A félkész tehén címmel: ez utal az őstörténet félkész jellegére, és arra, hogy szent tehénként tenyésztettek érinthetetlen dogmákat. Pedig a kutatás folyik, a tudásunk nő, de a „tehén” tán sohasem készül el. A mai napig vannak olyan őstörténeti állítások, amelyekhez alig lehet hozzászólni, mert aki kritizálja akár egy megjegyzés erejéig is, az a szakma rosszallását vonja magára. Ilyen a hun és a magyar kapcsolatok kérdése. Ez persze eddig sem formális tiltás volt, hanem a tudós-közvélekedés merev szemlélete. Bár a „hunok” (és a magyarok) definíciója az első bonyolult kérdés, mégis újabb és újabb kérdéseket kell feltenni. Talán lassan megtörik a jég: Bálint Csanád, az MTA Régészeti Intézetének vezetője például merészen és előremutatóan ír erről is 2006-ban megjelentetett cikkében.
– Elismert néprajzosok mondják, hogy a történetírást lehet hamisítani, de a népi emlékezetet nem. Tehát ha a hun–magyar rokonság beivódott a hagyományba, akkor valami alapja biztosan van.
– A népemlékezet valóban nem hazudik, ha a hazugság szó definíciójának azt tekintjük, hogy „tudom: nem mondok igazat”. Ebből a szempontból a népemlékezet szinte sohasem hazudik, mert nem szándékosan ferdíti el a múltat, ha egyáltalán arról akar szólni – míg például a történelemhamisítás szándékosan ferdít. A népemlékezet azonban folklór, s mint ilyen, épül, variálódik, változik. Lehet forrásként kezelni, de csak a megfelelő kritikával és módszerességgel. Tudomásul kell venni, hogy komoly korlátai vannak a múlt kutatásának. A népemlékezetre hatnak és hatottak újságcikkek, tankönyvek, kalendáriumok, szépirodalmi művek és megannyi más is. És korántsem „egységes”.
– A mai kor embere viszont a kész válaszokat szereti. Ez a kor sokakat leszoktatott a gondolkodásról.
– Szerintem nem szoktatott le a gondolkodásról a kor. Az egyszerű embereket régen is érdekelte, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és szerették például az eredetmagyarázó és történeti mondákat.
– Ez halt ki a mai „kultúrából”.
– Miből gondolja, hogy kihalt volna a műfaj? Az a fajta folklór, amelyik az interneten is terjed, és amelyet olyan különlegességek színeznek, hogy mi már harmincezer éve hieroglifákkal vagy rovásírással írunk, nem ivódik be a népi emlékezetbe? Ezekből is keletkezhetnek „modern mondák” (városi legendák), idővel akár anekdoták is. Ilyen új keletű történeti monda az is, amelyet Trefort Ágostonnak tulajdonítanak, hogy ő az európai rokonság miatt csak a finnugor rokonságot támogatta; tudománytörténeti tény, hogy az ő korában a finnugor rokonságot vallók szerint is Ázsiából, a Tobol folyó vidékéről származott a magyarság, így értelmetlen is lett volna ez a kijelentés. Tehát én óvatos lennék azzal kapcsolatban, hogy a nép emlékezetét fenntartások nélkül elfogadjuk, ugyanakkor azzal kapcsolatban is kritikus vagyok, ha fenntartás nélkül elutasítjuk. Van példa arra is, hogy a népemlékezet rendkívül hitelesen őriz évszázadokon keresztül történeti adatokat, tényeket. Bár művének előszavában Anonymus azt írja, hogy nem a regösök csacska énekét, a parasztok babonás meséit vette alapul, ám ha mégis felhasználta a népemlékezetet (és ezt a történészek közül többen állítják), akkor az még viszonylag hitelesen őrizhette a honfoglalás eseményeinek emlékét. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ha elolvassuk a korai néprajzi gyűjtéseket, főleg mondákat a magyarok eredetéről, akkor eljutunk a keleti sztyeppekre („Szkítia”), a Fekete-tenger előterébe és a Don–Kubán vidékéig (Meotisz). De azon túl nem ad választ a népemlékezet semmire, még az Urált sem említi, főleg azon túl nem ér. Nem mondja meg, hogy innen jöttünk vagy onnan jöttünk, csak annyit mond, hogy „keletről”. Ebben – leegyszerűsítve – igaza is van.
– Sok, a saját területén remek szakember hozzá nem értve, de nagyon bátran, ex cathedra nyilatkozik a magyar őstörténetről.
– Lehet, hogy valaki remekül ért a kvantumfizikához, de nem tud megoperálni egy vakbélgyulladást, és nem tudja, hogy mi köze van a „sztolnak” az asztal szóhoz. Múltunk kutatása is szakma, amellyel kapcsolatban mégis sokan azt hiszik, ehhez mindenki ért. A polihisztorok kora lejárt. Be kell látnunk önnön kicsinységünket és korlátainkat: amivel foglalkozunk, abban mélyedünk el, esetleg egy-két kapcsolódó tudományterületben is. Ebből a gödörből mindenki kikívánkozik… Ez nem baj. A baj az, amikor azt gondolja valaki, hogy neki nem kell megtanulnia tudományos módszereket, nem kell megismernie az adott terület szakirodalmát, tudománytörténetét, hanem elolvas néhány könyvet, és mond valami jó nagyot, de azt úgy, hogy aki mást mond, az vagy téved, vagy népellenes összeesküvő. Ha végigmegyünk a könyvesboltok standjain, számtalan ilyen önjelölt próféta könyvét találjuk meg. Jómagam csak abban bízom, hogy a magyarság megtartotta ösztönös kritikai érzékét és ítélőképességét.