Gyújtogató tűzoltó

Vajon meddig adatik meg az esély, hogy emberibbé, elviselhetőbbé tegyük a kapitalizmust, amelyről mindenki sejti, hogy nem a létező világok legjobbika? A nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság keltette reményekre sokan már legyintenek. Erről kérdeztük Gustave Massiah francia baloldali gondolkodót, a „más lehet a világ” mozgalom, az ATTAC egyik meghatározó személyiségét, aki a közelmúltban Budapesten tartott előadásokat.

Gustave Massiah mérnök-közgazdász 1941-ben született Kairóban „olasz apa és az Oszmán Birodalomban élt, zsidó családból származó anya gyermekeként”. Tanulmányait Párizsban végezte, főleg városkutatónak vallja magát. A baloldali gondolkodó 1983-ban megalakította a Műszakiak, Szakértők és Kutatók Nemzetközi Szövetségét, amelynek azóta is vezetője. 1985-ben jelentette meg írását, amely a következő címet viselte: Valutaalap, avagy hogyan szabaduljunk meg tőle? 2006-ig volt az ATTAC antiglobalista mozgalom francia elnökhelyettese, azóta is tagja a tudományos tanácsnak.

Két éve készítettem interjút az ön „kollégájával”, Dominique Plihon közgazdásszal, aki szintén az ATTAC egyik francia vezetője. Épp akkor kezdődött a nemzetközi gazdasági válság, és a professzor tele volt reményekkel a kapitalizmus megreformálását illetően: mikor, ha most nem? Mennyiben igazolta az elmúlt két év ezt a derűlátást?
– Két év lehet hosszú idő egy ember életében, de nagyon rövid történelmi távlatban. Plihon profeszszornak igaza van abban, hogy vannak változások, ám amelyeket eddig láttunk, csupán kezdeti reformok. Az amerikai filozófus-történészre, Immanuel Waller-steinra szeretnék hivatkozni, miszerint a kapitalizmus változásának korát éljük. Gondoljunk bele, hány száz évbe telt, míg a feudalizmusból kialakult a tőkés társadalom! A manapság tapasztalható változások kettősek. Az első ezek közül a neoliberalizmus bukása. De az előző évszázad utolsó harmadától jól követhető egy ennél sokkal hosszabb változási szakasz is, mégpedig az egész kapitalizmus rendszerének a változása.
– Mennyi időbe telik, míg kiforr egy új rendszer? Lehet, hogy azok sem látják majd az „eredményt”, akik ma születnek?
– Ezt nem lehet megjósolni, a történelem nem előre meghatározható. De azt tudjuk, hogy a neoliberalizmus változási szakasza, amely a nyolcvanas évektől határozta meg magát a keynesi közgazdasági tanokkal szemben, a következő öt-tíz évben véget ér. Úgy negyven-ötven évre tehető egy ilyen „alszakasz” hossza. Mi most a neoliberalizmus mély válságát éljük. Ma már senki nem mondja, hogy elég, ha a piac szabályozza a gazdaságot. Azt sem hangoztatják, hogy az állam ne avatkozzon bele ezekbe a folyamatokba. Ugyanis épp a neoliberalizmus hívei használták föl tömegével az állami beavatkozást, hogy elkerüljék a válság súlyosbodását. Milyen messzire kerültünk attól az elképzeléstől, amely szerint az állam nem megoldás, hanem a probléma maga! Valami gyökeresen megváltozott. A rendszer válsága a finanszírozás válsága. Ez a krízis együtt halad a mély gazdasági és szociális bajokkal, a környezetkárosító folyamatokkal, amelyekért a termelés és a növekedés eddig elfogadott módjai a felelősek. Sokak szerint a bankrendszert társadalmasítani, de legalábbis a jelenleginél sokkal jobban ellenőrizni kell. Az erre vonatkozó szabályokat létre kell hozni, amelyek lehetnek nemzetiek és nemzetköziek. El kell érnünk azt, hogy az adóparadicsomok működését betiltsák, mert ezek állnak a világméretű spekuláció középpontjában. Az egész világon be kell vezetni a nagy pénzügyi mozgásokra kivetett adót.
– Bár ezeket az elveket ma már megfogalmazzák a nemzetközi tárgyalásokon, mégsem vezettek oda, hogy új, nagyszabású reformpolitika szülessen belőlük. Mintha rendkívül óvatos tapogatózás folyna. Mi ennek az oka?
– Azoknak, akik ellenőrzik a világ pénzügyeit, egyértelmű érdeke az, hogy minél tovább fennmaradjon ez a helyzet. Abban bíznak, hogy a válság magától megoldódik, és ott folytathatják, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. Ez azonban nem lehetséges. Vegyük a közelmúltban Nobel-díjat kapó két közgazdászt, Joseph Stiglitzet és Paul Krugmant. Mindkettőjük véleménye szerint a válságnak nincs vége. A stabilizálódás napjait éljük, vagy már a kilábalás szakaszában járunk, netán újabb visszaesésre kell felkészülnünk? A világ legnagyobb gazdaságai megpróbálnak felkészülni mindegyik variációra. Két-három év múlva tudunk pontos választ adni a kérdésre.
– Évek óta tanulmányozza a Nemzetközi Valutaalap, az IMF tevékenységét. Hogyan ítéli meg azt a tevékenységet, amelyet a válság felszámolása érdekében kifejt?
– Két kérdés merül fel. Először is a valutaalap olyan intézmény, amely szabályozza a világ pénzügyeit. Ezt a szerepét mindenki helyesli. De nézzük meg, mit jelent ma az IMF, mi a felelőssége, amelyet a válság kezelésében játszik! Szerintem piromániás tűzoltóra hasonlít, tehát gyújtogató, aki álcából tűzoltójelmezbe bújik.
– Miért tenne ilyet?
– Térjünk vissza a nyolcvanas évekhez, amikor megkezdődött a neoliberalizmus térhódítása. Az IMF, a Világbank és a születendő Világkereskedelmi Szervezet volt az a három intézmény, amelyre a nemzetközi pénzügyek felügyelete és az új gazdaságpolitika meghatározása tartozott. Ez a neoliberális irányzat. Követőik 1997–98-ban „puccsot” hajtottak végre: lemondtak a teljes foglalkoztatás politikájáról, és világméretekben első számú célként jelölték meg az infláció elleni harcot. Ez lehetővé tette, hogy visszaállítsák a profit jelentőségét a munkabérekkel szemben. Ráadásul – ideig-óráig – ez nagyon jól működött. Ahogy a munkabérek csökkentek, meg kellett találni a növekedés új motorját. A befektetésre szolgáló profit lett az új manna. A neoliberális elvek szerint csökkentettek mindenfajta közkiadást, így az egészségügyi, az oktatási költségvetést is. Megtiltották az államnak, hogy beruházzon a gazdaságba, arra ott van a tőke világpiaca, a tőzsde. A probléma lényege abban áll, hogy ha csökken a kereslet, a gazdaság motorjából furcsa zajok kezdenek hallatszani. Ennek elfedésére hozták létre az eladósodás és a reménytelen szinten való eladósodottság intézményét. Tehát az a politika, amelyet a valutaalap képviselt, az egyik közvetlen okozója a jelenlegi válságnak. 2008-ban, a krízis kirobbanásakor mégis észbe kaptak az adott körök, új lendületet akartak adni a gazdaságnak, mégpedig az állami szerepvállalás erősítésével, a bankok hiányainak pótlásával. A megoldások közt felmerült: erősítsük a társadalom jövedelmét, ez azonban a profit mérséklésével jár. Végül nem ebbe az irányba mentek el: törleszteni kell a szakadatlanul növekvő adósságokat, mégpedig mielőbb. Hogy a hitelezők minél előbb viszontlássák a pénzüket, az adósoknál megszorítások kellenek. A jövedelmeket be kell fagyasztani, a nyugdíjakat csökkenteni, a munkabéreket visszafogni, a munkaidőt növelni. Tehát a társadalom egészének megélhetésén akarnak egy újabbat szorítani, hogy – mint mondják – kilábaljunk a válságból. A világ közgazdászainak többsége azonban észrevette: újból azokat a módszereket alkalmazzák, amelyek a válsághoz vezettek. Mindez nem tántorítja el az IMF-et attól, hogy megismételje ugyanazt a hibát, sőt mint nem egy példán látjuk, fokozni akarja a megszorítást.
– Mi a véleménye a bankadóról, amelyet az elsők közt vezetett be a magyar kormány? Már az Európai Unió is magáévá akarja tenni az elgondolást, miközben a nyugati sajtó egy része ágál ellene.
– És a valutaalap is. A G8 és a G20 is azon gondolkozik, hogy meg kell adóztatni legalább azokat a bankokat, amelyeket az állam mentett meg, és már egy évvel a válság kirobbanása után mesés bónuszokat juttattak a vezetőiknek. Ám az IMF szerint a bankadó megbénítja az egész nemzetközi pénzügyi rendszert. A magyar kormány bankadót kivető határozata már önmagában elég volt, hogy a támadások kereszttüzébe kerüljön. Az viszont nem vitás, hogy ebben a helyzetben szükség van bankadóra. Lehet vitatkozni a bevezetés módjáról, az adó nagyságáról, időtartamáról, de elengedhetetlen a pénzügyi szektor hozzájárulása a társadalmi nehézségek mérsékléséhez. Mint ahogy szükségszerű az úgynevezett Tobin-adó bevezetése is. Ez egy spekulációellenes adó, amelyet a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra vetnének ki. Nagyságát tekintve jelentéktelen adó, ám ha megvizsgáljuk, hogy milyen hatalmas összegek áramolnak a világ nagy bankjai és tőzsdéi között, a végén elég szép summa jön ki. Európa elég nagy és fontos ahhoz, hogy magában meghozza a döntést az ilyen adókról még akkor is, ha az Egyesült Államok és számos más ország ellenáll.
– Milyen intézkedéseket tart még szükségesnek, hogy nemzetközi méretekben enyhüljön a gazdasági válság nyomása?
– Vannak azonnali intézkedések, amelyeket meg kell hozni. Ezek közé tartozik elsődlegesen az adóparadicsomok betiltása, a bankrendszer feletti fokozottabb ellenőrzés, a megállapodás a nemzetközi adókról. Minderről a közeljövőben meg lehet egyezni. Ezt követően vissza kell térni a világgazdaságban a kereslet törvényéhez, és emelni kell a tömegek keresetét. Világméretekben ki kell alakítani azt a minimálbért, amely biztosítja a dolgozók megélhetését, és maximálni kellene a legmagasabb jövedelmeket. Bármennyire légből kapottnak hangzik is ez az ötlet, az ENSZ minden évben kiszámolja a létminimumot a különböző térségekre. Egészen egyszerű lenne ezt alkalmazni, hogy ennél kevesebb munkabért ne lehessen fizetni. Tudom, hogy ez nagy ellenállásba ütközne a munkaadók, vállalkozók részéről, de végül is megszüntetné a Dél, a fejlődő országok végtelen kizsákmányolását. Aztán itt vannak a hosszú távú feladatok. Ha megteremtettük a minimumjövedelmet, ahhoz kellene a foglalkoztatottság minimuma. Természetesen ez is eltérő a különböző térségek között. Ha kijelentjük, hogy a gazdaságban való részvétel mindenkinek jogot ad például a munkalehetőségre, fogyasztásra, energiára, tiszta ivóvízre, oktatásra, egészségügyi gondozásra, akkor fejleszteni kell a közellátást, ami nem kizárólag állami feladat lehet. De olyan rendszert kell kialakítani, hogy ahhoz mindenki hozzáférjen. A másik fontos probléma a környezetvédelem kérdése. A Föld fennmaradása érdekében a zöldgazdaságot kell fejleszteni. De másról sem hallunk, mint a zöldkapitalizmusról! A gondok többségére ez az új megoldás válaszol, ám a lényeget nem érinti: a kapitalizmus továbbra is a határtalan termelésben és fogyasztásban látja az egyetlen eredményt. Ez vezetett idáig: a természeti kincsek végtelen kiaknázásához és bizonyos helyeken az élhető környezet elpusztításához. A fogyasztás és a termelés módjának megváltoztatása lenne a cél. Hogyan fogyaszthatnánk jobban? Az igazi kérdés az, hogyan érhetnénk el ezt úgy, hogy ne essünk bele a termelés vég nélküli fokozásának csapdájába? Van megoldás: például az ENSZ tartós fejlődéssel foglalkozó bizottsága kidolgozta a „jólét fejlődés nélkül” programot.
– Ön nem jós, de véleménye szerint meddig kell várnunk arra, hogy legalább a kezdeti jelei megjelenjenek ennek a jobb, igazságosabb, élhetőbb világnak?
– Úgy gondolom, a következő három-négy évben megvan rá az esély, hogy kedvezőbb jeleket észleljünk. Olyan nagy lesz a társadalmi nyomás a kormányokon, hogy valóban felelniük kell a feltett kérdésekre. Remélem, hogy nem erőszak útján adják meg a választ, mármint a karhatalom alkalmazásával. A stabilizálódás szakasza után azonban újabb válság jöhet: jelentős ellentmondást érzékelek az ipari és a pénzügyi elit között. Ez szerintem leképeződik a kormányokban is, lesznek, akik az erőszakos fellépésre, mások az új politika alkalmazására szavaznak.