Az első világégést követő közel 92 esztendős német jóvátételi huzavona az utolsó, 69,9 millió eurós részlet átutalásával két hete ért véget. A háborús bűnössé nyilvánított Németország jóvátételi kötelezettségét egyébként 1919-ben a versailles-i békeszerződés mondta ki, a pontos, 269 milliárd aranymárkás összeget egy évvel később állapították meg. Nyilvánvaló volt, hogy az elsősorban a franciák követelésére megállapított irreálisan magas hadisarc kifizethetetlen. A háborúban kivérzett két európai győztesnek, Nagy-Britanniának és Franciaországnak ugyanakkor égetően szüksége volt a pénzre: a négyéves küzdelem hatalmas adósságokba sodorta őket. Az antantországok háborús kárait emellett 125 milliárd dollárra (520 milliárd aranymárka) becsülték, amely több volt, mint a központi hatalmak országainak egész nemzeti vagyona.
A behajthatatlan követelés végösszegét ugyanakkor kénytelenek voltak fokozatosan csökkenteni, a legyőzött Németország ugyanis képtelen volt fizetni. Az ekkorra a legnagyobb hitelezővé előlépő Egyesült Államok az úgynevezett Dawes-tervvel próbálta megoldani a kérdést, azaz kölcsönt adtak a németeknek gazdaságuk dinamizálásához, illetve a hadisarc további fizetéséhez, ezzel elérve, hogy Anglia és Franciaország is képes legyen adósságai további törlesztésére. (A visszafizetés biztosítására lefoglalták a Német Birodalmi Vasutak jövedelmét, ellenőrzésüket pedig kiterjesztették az egész német gazdasági és pénzügyi rendszerre, gondoskodva egyúttal a német ipari termékek számára megfelelő piacról is.) Az 1929-ig 113 milliárd márkára csökkentett, negyven éven át fizetendő háborús számlából, a kamatokkal együtt – mint azt a témával foglalkozó tanulmányában Incze Miklós történész megállapítja –, több mint hétmilliárd aranymárkát törlesztettek.
Az 1930-ban érvénybe lépő Young-terv a Dawes bankár adta feltételeket több ponton módosította: a jóvátételt kisebb összegekben egészen 1988-ig kellett volna fizetni. A gazdasági világválság azonban elsöpörte a konstrukciót, a törlesztés leállt, Hitler pedig a hatalomátvétel után nyilatkozatban tagadta meg a jóvátétel rendezését. A háború után, 1949-ben megszülető két Németország közül a terheket a Német Szövetségi Köztársaság vitte tovább, az NDK minden követelés elől kitért, mondván, az „első német békeállam” nem felelős a korábbi kormányok tetteiért, azokhoz semmi köze. Az NSZK 1952-ig másfél milliárd márkányit utalt át az első világháborús hátralékból. Az 1953-ban kötött londoni megállapodás a felére csökkentette az egykori hadisarcot, fizetését pedig a német egység helyreálltáig felfüggesztette. Nyugat-Németország ugyanakkor a jóvátétel fizetése miatt a két háború között kibocsátott kötvényekből származó adósságát 1983-ig törlesztette.
Az egyesülés után, 1996-ban folytatódott a régi tartozás rendezése. Ez azonban már csak közvetve származott a jóvátételből: ténylegesen a rendezésére kibocsátott későbbi kötvényadósságot fizette vissza a német állam.
Gyorsabban boldogultak a németek a második világháborús jóvátétellel, ennek behajtását ugyanis a győztes szövetségesek többnyire nélkülük intézték. 1945-ben Dönitz utolsó birodalmi kormányának letartóztatásával a régi Németország gyakorlatilag megszűnt, a következő négy évben német állam nem létezett, békét sem lehetett kötni tehát senkivel. A Potsdamban 1945 nyarán találkozó győztesek abban állapodtak meg, hogy jóvátételi igényeiket nagyrészt a saját megszállási övezetükből természetben elégítik ki. Ez a Szovjetuniót ugyanakkor rosszul érintette, hiszen a birtokában lévő keleti területek pusztultak el a harcokban leginkább. Ezért az oroszok a nyugati zónákból is elszállíthattak bizonyos gyárakat, ügyesen fellendítve ezzel például a szovjet autógyártást.
Gyakorlatilag a jóvátételhez sorolhatjuk az úgynevezett agyelszívást is. A nácik idején is dolgozó tudósok így kerültek sokszor amerikai vagy szovjet kutatások élére. A két bárót említhetjük példaként: a német távolsági rakéta, a V-fegyverek feltalálója, Wernher von Braun az alabamai huntsville-i központban kifejlesztette a Jupiter rakétacsaládot és a Voyager–1 űrszondát, fontos szerepe volt a holdutazás feltételeinek megteremtésében is. A nácikkal szintén együttműködő Manfred von Ardenne pedig a szovjet atombomba kifejlesztésében játszott szerepet.
Németország mellett Európában Magyarország az egyetlen állam, amelyet mindkét világháborúban a befejezés pillanata a vesztes oldalon talált. Az első világháborút követő, sokáig lebegtetett, végül 1923 októberében 200 millió aranykoronában megállapított jóvátételünkből Incze Miklós történész adatai szerint összesen közel harmincmilliót fizettünk ki, részben a Jugoszláviába öt éven át naponta szállított 880 tonna szénnel. A gazdasági válság idején a győztesek gyakorlatilag eltekintettek a további törlesztéstől, ezzel Magyarország az első világháborús számlát kiegyenlítette.
Kevésbé bántak velünk kesztyűs kézzel a második világháború után. A Szovjetuniónak, Csehszlovákiának, Jugoszláviának a világpiaci áremelkedések következtében 300 millió dollárról közel a duplájára növekvő összeget kellett hat év alatt fizetnünk. A korábbi német érdekeltségeket a szovjetek kapták meg, így jött létre számos vegyes vállalat, mint például a Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi Részvénytársaság (Maszovlet), a Magyar–Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. (Maszobal) vagy a kőolajban érdekelt Maszolaj. A cégeket a negyvenes évek végétől a magyar kormány visszavásárolhatta, ez pedig a korábbi német tulajdonban esett károk miatti felelősségvállalással együtt további 150–180 millió dollár kifizetését jelentette. A Szovjetunió ugyanakkor többször hozzájárult a jóvátétel átütemezéséhez, végül a felét el is engedte, afféle keleti Marshall-segélyként segíteni kívánván a csatlós Magyarország pénzügyi stabilizációját. Nekik egyébként részben ugyanúgy természetben szállítottunk, ahogy Csehszlovákiának is – tegyük hozzá, az ottani legnagyobb magyarüldözések idején! Az 1949-es Csorba-tói egyezmény értelmében a további jóvátétel fejében a Szlovákiából elüldözött, hozzánk áttelepült magyarok javait kapta meg végül Csehszlovákia. A jugoszlávoknak, mint azt Földesi Margit történész kutatásaiban megállapította, 1947-ig 26 millió dollárt fizettünk ki. A továbbiakról nincs adat. Földesi Margit szerint „egyes kutatók azt mondják, hogy mi mind a mai napig fizetjük ezeket a jóvátételi szállításokat. Nem tudjuk, ezek már államtitoknak minősülnek, a kutatók nem kapnak erre vonatkozólag információt.”
A második világháború utolsó szakaszában a Szálasiék által Németországba menekített magyar javakat a szövetségesek dézsmálták meg, gyakorlatilag szintén jóvátétel címén. Hozzátehetjük, hogy a hírhedt aranyvonatot a korabeli nyilas visszaemlékezők szerint magánakciókban az amerikai hadsereg tisztjei is fosztogatták.
origo.hu
Busz és autó ütközött Lajosmizsénél
