Hol az igazság mostanában?

Létezhet-e olyan igazságszolgáltatás, amely nem szolgáltat igazságot? Látszólag evidens a nemleges válasz, ám sokan érzik jogosnak a felvetést. A jogállami tabuk szerint nem illendő bírálni a bíróság ítéletét. Viszont túl sok olyan bírósági döntés születik, amely után az igazságérzet lázadozik. Rengeteg ember háborodott fel, amikor futószalagon hozták az elsőfokú bírói testületek az elmarasztaló döntéseket a 2006 őszén véresre vert emberek ellen. Akár egy afrikai vagy ázsiai diktatúrában, ahol az emberkérdés vagonkérdés, és az életnek csak akkor van becsülete, ha kormányhű a tulajdonosa.
Vajon hányan ütköztek meg azon, hogy egy gyermekbénulásos fiatal nő pert vesztett a magyar állammal szemben? Bár megállapították, hogy egyéves korában a védőoltástól (!) betegedett meg egy életre – elévültnek tekintette a bíróság a bűncselekményt. Fura alakváltók ezek a jogalkalmazások. Ha az állam felelősségéről van szó, úgy elpárolog egy-két év alatt, mintha sosem létezett volna. Ha viszont az állampolgár hibázik akármilyen kicsinységben, nincs az a földtörténeti miocén kor hosszúságú időintervallum, ami elévültté tenné az ügyet. Hetedíziglen vasalják be rajta a felelősséget, élete végéig kötelemben tartanák, s tán még unokáit is zaklatnák egy pimf adóelőleg miatt. Fekete humorral azt mondhatjuk: az utolsó éves jogi egyetemista lány legnagyobb pechje, hogy nem ő az állam. Akkor talán megtérítették volna minden sérelmét, s a bíróságon nyert ügye lenne. Más útja is lett volna azonban, hogy ne évüljön el a Heine– Medin-kór okozójának felelőssége. Tanácsot kérhetnének Gyurcsány Ferenctől. A bukott miniszterelnöknek elévülésügyben valahogy mindig akkora malaca volt, hogy a magyar igazságszolgáltatási szervek állandóan a javára döntöttek. Néha olyan érzésünk támadhatott: egyeseknek már akkor elévült minden olvadozó vajhegy a fejükön, amint elkövették a jogkerülést. Addig azonban, míg fel nem küzdi magát ebbe a kiváltságos kasztba a szegény székesfehérvári diáklány, szembe kell néznie azzal: neki meg a követelései évülnek el. Egy jobbikos honatya, az orvos Gyenes Géza interpellálta a nemzeti erőforrás minisztert. Réthelyi Miklós orvosprofesszor csak azt tudta mondani, minden segítséget megadnak a családnak, de a hatalmi ágak szétválasztása miatt nem írhatják felül a bíróság ítéletét. Mert majd elfeledtük: nem elég, hogy a bírák elévültnek minősítették a kártérítést az állam felelősségének elismerése mellett, a két és fél millió forint perköltséget is a felperesnek, azaz a családnak kell megfizetnie. Mert „a jogszabál az jogszabál” – az elévülés meg elévülés. Ne kérdezze senki, hogy egy gyógyíthatatlan testi fogyatékosság, amely miatt önálló életre képtelenné válik valaki, hogyan évülhet el, mert ezt talán csak olyan fejlett demokráciákban mernék keresztülvinni, mint Kuba vagy Észak-Korea. A családnak, amely huszonöt éven át egész életét a rokkanttá tett lány ápolására áldozta, most új kihívással kell szembenéznie. Nincs miből előteremteni a két és fél milliós perköltséget. A kilakoltatás veszélye a kapuk előtt, az APEH is bejelentkezett egy fizetési felszólítás formájában. Ugye szép? Bízzunk benne, a kabinet mindent megtesz, hogy az igazságszolgáltatási apparátus helyett méltányosságot gyakoroljon, és anyagilag a segítségére siet az állam által tönkretett családnak. Montesquieu elvei szerint fontos a hatalmi ágak szétválasztása. A bíróság független. De nem lehet a nemzettől független, mert akkor elveszti lét- és legitimációs alapját. A végrehajtó és a törvényhozó hatalom mellé van rendelve. S nem fölé.