Éljen a király! – kiáltották jól öltözött hölgyek és urak Habsburg Ottónak a Várban közvetlenül a rendszerváltás előtt, Grósz Károly pártfőtitkár hanyatló, furcsa uralma idején. Az 1989 áprilisában elhunyt Zita királyné – IV. Károly özvegye – rekviemjét tartották a Mátyás-templomban. Paskai László bíboros prímás a király szokásos helyére ültette Habsburg Ottót. A vivátozás a mise után következett, amikor a nép kiáramlott a tavaszi napfényben a Halászbástyához. Az orgonista közben a magyar himnusz és a császári gotterhalte különös keverékét játszotta.
Talán ez volt az elmúlt húsz év leglátványosabb monarchista megmozdulása, ami egyben jól mutatja a kérdés iránt eddig tapasztalható össztársadalmi érdektelenséget. Magyarországon az elmúlt időkig senki sem vetette fel komolyan az 1946-ban felszámolt királyság visszaállítását. Aki ilyet tett volna, azt csendes őrültnek, provokátornak vagy jó esetben álmodozó szépléleknek látta volna a túlnyomó többség.
A királyság gondolata egyébként is a baloldalon egyet jelentett a jobboldali diktatúra ötletével, a téma szóba hozatala is ellenkezett az úgynevezett politikailag korrekt beszédmóddal. A köztársaság eszméjéről ugyanakkor számtalan szép mondatot lehetett hallani az utóbbi években, de világosan soha senki nem mondta meg, mit is ért republikánus gondolaton, egyáltalán, jelent-e valamit idehaza.
Amit a korábbi évszázadokban szimbolizált – szabadság, egyenlőség, testvériség –, annak sokszor torz hasonmását is nehéz volt megtalálni a magyar közéletben, a mindennapokban. A köztársasági eszme teljes kiüresedésének kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az államszocializmus negyven éve után, majd a húsz esztendeje fennálló polgári demokratikus rendszerben komoly emberek elgondolkozzanak az államforma megváltoztatásán, s a polgárok egy részében is kialakuljon valami enyhe, körülhatárolhatatlan vonzalom a királyság iránt.
*
Kelet-Európa egy részében az általános kiábrándulás jóval előbb vezetett a monarchista nosztalgiához, mint nálunk. A hit, hogy a szinte csodatévő király megváltoztathatja az ország sorsát, felszámolhatja a korrupciót, a törvénytelenségeket, egyáltalán: helyreállíthatja a világ felborult rendjét, sokakat vezetett ebbe az irányba, s persze egyben a törvényszerűen bekövetkező csalódás felé.
A Romániába ma már szabadon visszajáró, ideje nagy részét ott töltő, egyébként 1947 végén lemondatott (Hohenzollern) I. Mihály királynak például a kilencvenes évek végén az azóta a parlamentből is kieső egykori kormányerő, a Nemzeti Parasztpárt támogatásával nagy esélye lett volna a korona visszaszerzésére. Szerbiában a Karagyorgyevics-leszármazott Sándor trónörökös 2001-ben visszakapta mindkét belgrádi palotáját, hazaköltözött.
Az egykori bolgár gyermek király, a sokáig New Yorkban bankárként dolgozó Szász-Coburg Szimeon ugyanebben az esztendőben megnyerte a bulgáriai választásokat, és civil nevén, azaz Szimeon Boriszov Szakszkoburgotszkiként négy évre miniszterelnök lett. Kormányzása csalódást keltett, 2005-ben a II. Szimeon Nemzeti Mozgalom visszaszorult a második helyre, koalícióban kormányzott a szocialista utódpárttal és a kisebbségi törökök képviselőivel, a 2009-es megmérettetésen pedig már be sem jutott a bolgár parlamentbe.
I. Lekka, a művelt, a hetvenes években fegyverkereskedelemből meggazdagodott albán trónörökös (az önmagát uralkodóvá tevő albán köztársasági elnök, Zogu és a magyar Apponyi Geraldine grófnő fia) kezdeményezésére 1997-ben népszavazást tartottak Albániában a monarchia visszaállításáról, azonban állítólag csalás következtében vereséget szenvedett a restauráció ötlete, mindössze 33 százaléknyi szavazó támogatta az államforma megváltoztatását. A trónörököst néhány évvel később mégis hazahívta az albán nemzetgyűlés, tiranai palotáját is visszakapta.
A XX. században a monarchiát csupán egyetlen helyen, Spanyolországban sikerült restaurálni, ott is különleges okok miatt. A második világháború után elszigetelődött Franco tábornok szélsőjobboldali falangista állama, megingott hazai társadalmi bázisa. A legitimáció igénye mellett annak belátása vezette a Caudillót, hogy saját rendszere hosszabb távon nem maradhat fenn. Nem a trónörököst, a vele szemben álló Don Juant, hanem a fiát, Juan Carlost hívta haza, s tette meg kijelölt utódjává.
– Hitem szerint lehetnénk királyság is – nyilatkozta néhány héttel ezelőtt Boross Péter, Magyarország volt miniszterelnöke, az új alkotmány kidolgozásában segédkező testület tagja. Szavai jól példázzák a hazánkban is megváltozott hangulatot. Boross egyébként nem kapott értékelhető reakciót felvetésére. (A szocialista Simon Gábor országgyűlési képviselő például ezt mondta: „Boross Péter talán Orbán Viktor és családja királyságát akarta előkészíteni… Követelem, hogy Orbán Viktor – bár tiszta szívből remélem, hogy meg sem fordult ilyesmi a fejében – jelentse ki, hogy nem akar Magyarországon királyságot.”)
Komolyabb fogadtatásban részesült tavaly októberben Gerő András történész publicisztikája. A Habsburg-intézet igazgatója a Népszabadságban szintén a monarchia mellett érvelt. Gerő szerint a köztársasági elnök „egyre kevésbé tudja magát össznemzeti szerepben láttatni”. Az ennek köszönhetően fellépő tekintélyhiány „feloldása elvileg lehetséges azáltal, hogy megváltoztatjuk az államformát, és Magyarország monarchia lesz”. Hivatkozik arra is, hogy az Európai Unió demokratikus, polgárosult jogállamai közül jó néhány monarchikus keretben működik. A jelenlegi válságos helyzetet feloldva a királyság képes lenne „megteremteni azt az autoritást, ami a demokratikus működés és a végrehajtó hatalom politikai kritikája mellett biztosíthatja azt a kritériumot, amit az alkotmány ma a köztársasági elnökhöz társít, nevezetesen a nemzeti egység közpolitikai, ámde pártpolitikán felül álló kifejezését. Ez természetesen csak akkor működik, ha a monarcha uralkodik és nem kormányoz, azaz: szerepe szimbolikus.” A monarchia előnyeként említi, hogy a királyt nem választják, „tehát legitimitása nem a pártpolitikai viszonyoktól függ”. A tisztelet személyén keresztül elsősorban az intézménynek szól, a királyság külsőségei „pedig megadják azt a történelmi patinával ellátott spiritualitást, amire minden politikai rendszernek és közösségnek szüksége van”. Végül a Magyarországon sajnos szinte kötelezővé vált mondatot is hozzáteszi: a monarchia vélhetően nem kerülne többe, mint a jelenlegi köztársasági elnökség fenntartása.
Gerő András írását nem követte a várható felháborodás, viszonylag kevesen reagáltak érdemben az egyéb ötleteket is felsorakoztató munkára, de ezt általában higgadtan, valós érveket felsorakoztatva tették. Értelmiségi baráti körökben, mint Gerő utólag elmondta, diskurzus indult a kérdésről. Csalódottan említette viszont, hogy néhányan viccnek tartották felvetését, amelyet aztán a Terror Háza Múzeum decemberi kerekasztal-beszélgetésén is megismételt. A hazai csekély számú monarchisták egyike, Pánczél Hegedűs János publicista, történész, a Miles Christi konzervatív folyóirat főszerkesztője, a Regnum! portál alapítója a Népszabadságban közzétett válaszcikkében Gerő Andráshoz hasonlóan úgy vélte, a mai Magyar Köztársaság permanens legitimitás- és autoritáshiányban szenved, ugyanakkor ő jóval konzervatívabb alapállásból kiindulva képzeli el a restaurációt.
Az alkotmányos királyság visszaállítása bizonyos keretek között valóban nem sértené a demokratikus berendezkedést. A visszaállítást emlegető szóhasználat ugyanakkor helytelen: a monarchista felfogás szerint ugyanis a királyság sohasem szűnt meg, a köztársasági államforma törvénytelen. E vélekedés szerint tehát jelenleg interregnum, azaz király nélküli állapot van, megszakadt az ezeréves történelmi jogfolytonosság. Hogy pontosan mikor, arról eltérő elképzelések vannak. A hagyományos Habsburg-hű legitimista felfogás szerint ez már 1918-ban, IV. Károly király visszavonulásával megtörtént. A megengedőbbek, a régi Habsburg-ellenes, úgynevezett szabad királyválasztók kései utódai a Horthy-rendszer bukását tekintik hasonló zárókőnek. (Kétségtelen, hogy IV. Károly első visszatérési kísérletekor, 1921 húsvétján ténylegesen elismerte Horthy Miklóst ideiglenes államfőnek: tárgyalt vele, a lemondását kérte, kitüntetést adott neki, majd három hét gondolkodási időre utasította a hatalomból távozni nem akaró kormányzót.)
A restauráció értelemszerűen azzal járna, hogy visszamenőleg jóvá kellene hagyni a „törvénytelen köztársasági időszak” jogszabályait, az érvényben lévő nemzetközi egyezményeket, így a párizsi békét, majdnem száz év parlamenti és kormányzati munkáját, vagy legalább el kellene ismerni az éppen hatályos törvényi állapotot, fura módon a köztársasági államformát leszámítva. Nem tudni azonban, kire várna a feladat: a jelenlegi országgyűlésre semmiképpen sem, hiszen az egyébként is elismeri ezeket a jogszabályokat. Talán össze kellene hívni egy új országgyűlést (a felsőházzal vagy főrendiházzal) az 1910-ben vagy éppen 1939-ben érvényes rendelkezések alapján? Vagy elegendő lenne, ha a megkoronázott király szentesítené a változást? Egyáltalán, a szentesítést megelőzően ki előtt tenné le az uralkodó a hivatalba lépéséhez szükséges esküt, illetve melyik alkotmányra: a szokásjogon és az évszázadok törvényhozásán alapuló történelmire vagy az aktuálisan érvényben lévőre? Jókora fejtörést okozna a jogászoknak, hogy olyan megoldást találjanak, amely kínos közjátékok nélkül, de mégiscsak törvényesen helyezne jogaiba egy leendő királyt.
Tisztázni kellene azt is persze, ki kerüljön a magyar trónra. A történelmi jogfolytonosság s az azt alátámasztó, a Habsburgok örökös királyságát leányágon is kimondó Pragmatica Sanctio alapján a jelenlegi trónörököst, Habsburg Ottót illetné a korona. Őt idősebbik fia, Károly, illetve Károly fiúgyermeke, Ferdinánd Zvonimir főherceg követné. Az egyébként Pánczél Hegedűs János összeállította listán ezután a magyarul felnőttkorában szépen megtanuló, a kilencvenes évek óta Magyarországon, most a Budapest melletti Sóskúton élő Habsburg György, Ottó második fia szerepel, aki jelenleg a Vöröskereszt elnöke. A sorrend persze formális, lemondással megváltoztatható, történt már ilyen, legutóbb 1848-ban, Ferenc József trónra léptetésekor.
A restaurált Habsburg-uralomból Magyarország kétségtelenül profitálhatna is: a család kitűnő nyugat-európai és amerikai kapcsolatai nyilván segítséget jelenthetnének a magyar diplomáciának, az államfő pedig világszerte ismert, tekintélyes család sarja lenne. A volt uralkodóház trónra emelésének támogatói között sejthetjük a Habsburg-intézetet, illetve Pánczél Hegedűs János történész egészen más indíttatású legitimista körét.
A magyar társadalom jelentős részében ugyanakkor máig erős ellenérzések élnek a Habsburg–Lotaringiai-dinasztiával szemben a kuruc hagyományok, de leginkább 1848–49 forradalma és szabadságharca miatt. (Sokan azért sem tartanák törvényesnek a Habsburg-uralmat, mert az uralkodóházat 1921-ben detronizálta a nemzetgyűlés. A Habsburg-barát irányzat szerint persze törvénytelenül.) Az egykori szabad királyválasztók kései leszármazottjai, egy maroknyi csoport nemzeti királyt akarna, a konkrét személy megnevezésétől ugyanakkor tartózkodik.
Legszívesebben talán az Árpád-házhoz nyúlnának vissza. A kérdés nem olyan anakronisztikus, mint első hallásra tűnik. A Franciaországban élő gróf Crouy-Chanel család ugyanis az Árpádok férfiági leszármazottjának tekinti magát, akár a Belgiumban igen előkelőnek számító Croy hercegi família. Eredetüket tekintve állítólag III. András király (1290–1301) utódai, akinek az első felesége bizonyos oklevelek szerint a velencei Cumani Szibilla volt, s tőle két fia született, Márk és Félix. (Igaz, azt többen kétségbe vonják, törvényes, vér szerinti unokája volt-e az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András az Aranybullát kiadó II. Andrásnak.) A két család ősi címere mindenesetre az Árpádokra utal piros-fehér (Árpád-sávra emlékeztető) beosztásával. Származásukat 1790-ben a francia királyi törvényszék is elismerte. Később a família egy része Magyarországra, Pécelre telepedett, egy másik rokon, Ágoston herceg pedig 1858-ban III. Napóleon támogatásával a magyar trón követelőjeként lépett fel Ferenc Józseffel szemben. Az Árpád-házi királyok feltételezett utódai az 1956-os forradalom leverését követően, a Kádár-korszak hajnalán menekültek Franciaországba. Crouy-Chanel Imre és testvére, Félix ma is Franciaországban, illetve Luxemburgban él, Imre az utóbbi időkig rangos európai uniós tisztségeket viselt. Családjuk eredete egyébként hazai történész körökben vitatott, az egyik legnevesebb magyar középkorkutató, Zsoldos Attila például elutasítja az Árpádokkal való állítólagos kapcsolatot. Ennek megállapítása ma már egyébként is szinte lehetetlen.
Tisztázni kellene más felmerülő problémákat is: királyság esetén természetes módon visszaállna a nemesség, az esetleges uralkodónak pedig meglenne a joga arra, hogy nemességet adományozzon, báróvá, gróffá vagy herceggé emelje alattvalói közül az elvileg arra érdemeseket. Mindennek a szimbolikus gesztuson túl nem lenne jelentősége, ugyanakkor a sokáig a szocializmusban élt, majd az utóbbi húsz évben legalábbis megkeseredett magyar lakosság számára ez nyilvánvalóan nemcsak nevetséges, de idegesítő kivagyiság, felesleges cicoma lenne, ennek következtében a nemesség nem tudna szerezni valódi tekintélyt.
Gondot jelenthetne a Szent Korona-tan néhány kitétele is, többek között az, amely szerint a korona tagja az egész magyar nemzet, beleértve a határon túli magyarságot is. Ez a kettős állampolgárság elfogadása után nyilván már nem okozhat akkora gondot a szomszédos országokban, inkább a másik tény lehetne zavaró: a korona alá tartozik az egész ország, ami jelen esetben a régi Magyarországot jelenti. A királynak pedig kötelessége megvédeni a korona területeit, az elcsatolt országrészeket is. Ez pedig szemben áll a nemzetközi egyezményekkel, így az 1947-ben kötött és máig érvényes párizsi békével. A probléma megoldását a tan – királyság esetén meglehetősen abszurd – elhagyása vagy átértelmezése jelentheti, ami ugyanakkor könnyen vezethet álságos helyzethez, a Szent Korona-eszme devalvációjához, ez pedig a királyság legitimációs forrását gyengítené. Nem véletlen, hogy 1921-ben, IV. Károly visszatérési kísérleteikor a megmaradt Magyarországot körülölelő kisantantállamok rögtön mozgósítani kezdtek, kijelentvén: casus bellinek tekinthető, ha az uralkodó újból elfoglalja a magyar trónt. Tehát restauráció esetén az egyik legnagyobb problémát ez jelenthetné.
Más kérdés, hogy a hazai lakosság valószínűsíthetően olyan illúziókkal fogadná az államforma megváltoztatását, amelyeket, mint sok helyen Kelet-Európáb
