A májusban miniszterelnökké kinevezett Cameron számos tekintetben kívánja megújítani a brit konzervatívok politikáját, Európa vonatkozásában azonban egyértelműen a folytonosságot képviseli. Hogy ez mit jelent? Mindenekelőtt a „nemzetek Európája” melletti kiállást, illetve az unió nemzetek feletti dimenziójának, egy Brüsszel által irányított szuperállamnak a határozott elutasítását. Emlékezetes, hogy már Margaret Thatcher is harciasan kiállt a nemzeti érdekek védelmében Brüsszellel szemben, a lazább szerkezetű közösségért harcolva. Ellenezte a monetáris uniót is, az őt váltó John Major pedig kiharcolta, hogy az 1992-es maastrichti egyezmény jogot adjon Londonnak az egységes pénzrendszerből való kilépésre. Elérte azt is, hogy az elfogadott szociális és foglalkoztatáspolitikai szabályozás ne legyen érvényes a szigetországra nézve, és sikerült meghiúsítania, hogy a végleges szöveg az unió távlati céljaként a „föderális állammá” alakulást jelölje meg. Majornak még így is roppant nehéz volt a tory képviselőkkel megszavaztatni az egyezmény ratifikációját.
A hosszú konzervatív kormányzási ciklust 1997-ben megszakító Új Munkáspárt kevesebb fenntartást táplált az európai integrációval szemben, s a „szociális fejezetet” is elfogadta, de a közös valuta ügyében még Blair is azt képviselte, hogy London „nem fogja elsietni” a csatlakozást. A 13 évre ellenzékbe szorult toryk soraiban eközben a korábbiaknál is erősebbé váltak az európai integrációval kapcsolatban táplált fenntartások – a konzervatív gondolkodás „fősodra” egyértelműen „euroszkeptikussá” vált. Két neves politológus, Taggart és Szcerbiak különbséget tett az euroszkepticizmus kemény és puha válfaja között: míg az előbbi az unió eszméjét is elutasítja, az utóbbi „csak” azon törekvésekkel áll szemben, amelyek az integráció további elmélyítésére és a nemzetállamok jogkörének megnyirbálására irányulnak.
Nagy-Britanniában a kemény változatot a kilépést is szorgalmazó Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) képviseli; a Konzervatív Párt a markáns, de még a puha típusba illeszthető állásponttal jellemezhető. Ezzel együtt a brit konzervatívok esetét joggal tekinthetjük kivételesnek, hiszen Nyugat-Európa meghatározó jobbközép pártjai támogatják az integrációt, az euroszkeptikus pártok többsége pedig a politikai paletta szélein helyezkedik el, és nincs esélye kormányzati pozícióra. A westminsteri törvényhozás tory képviselői között hosszú ideje túlnyomó többséget alkotnak az euroszkeptikusok, s az Európa-párti kisebbség a párt vezetéséből is régóta kiszorult. A konzervatívok hivatalos álláspontját az Európai Unióval kapcsolatban a pártot 1997 és 2001 között irányító s az új kormányban a külügyminiszteri tisztséget betöltő William Hague irányításával dolgozták ki: ez abban az elvben foglalható össze, hogy „in Europe, not run by Europe”, vagyis „Európában, de nem Európa által vezetve”. A toryk ellenzékben is amellett álltak ki, a szubszidiaritás elvére hivatkozva, hogy az unióban minden döntést a lehetséges legalacsonyabb szinten hozzanak meg – ezért javasolták, hogy a nemzeti parlamenteknek legyen módjuk az EU törvényhozási kezdeményezéseinek visszautasítására.
A párt irányítását 2005 decemberében átvevő Cameron is ez alapján ítélte meg az elvetélt – a francia és a holland népszavazás által megbuktatott – európai alkotmánytervezet helyére lépő lisszaboni szerződést. A brit részről Tony Blair által elfogadott s 2007 decemberében Gordon Brown által aláírt egyezménynyel szemben fő kritikája az volt, hogy lényegében csúfos véget ért elődjének elveit képviseli, azaz nemzetek feletti szerkezetbe kívánja összefogni az európai országokat. Cameron népszavazást követelt az egyezményről, s a munkáspárti vezetés erre tett is ígéretet – ám ezt sohasem váltotta be. A konzervatív érvelés azt hangsúlyozta, hogy az Európai Unió működésének Lisszabonban kialakított új rendszere súlyos demokratikus deficittel fog küzdeni, ha népszavazásokkal nem hagyatják jóvá a tagállamokban. Miután 2009 novemberében Prága hozzájárulásával az utolsó akadály is elhárult az egyezmény hatálybalépése elől, a csalódott Cameron nagy ívű beszédben körvonalazta pártja jövőbeli Európa-politikájának alapelveit.
Soha többé nem fordulhat elő, fejtette ki, hogy a londoni kormány úgy adjon át újabb jogokat Brüszszelnek, hogy arról nem kérdezik meg a briteket. Ezért törvénybe fogják iktatni, ígérte meg – s ez a párt idei választási programjában valóban kiemelt helyen szerepelt –, hogy népszavazás megtartása nélkül a brit kormányzat nem mondhat le semmiféle jogosítványáról. (Ez vonatkozik az euró bevezetésének megkísérlésére is – fűzte hozzá.) A lisszaboni szerződésről Cameron szerint utólag már nem érdemes népszavazást tartani, ezt hatálybalépése előtt kellett volna megtenni, viszont annak érdekében, hogy a brit bíróságok jogkörét érdemben ne csorbíthassák az unió döntéshozói, a toryk törvényt akarnak alkotni Nagy-Britannia jogi szuverenitásának védelméről. „Ez garancia arra, hogy az utolsó szót a törvényeinkről itt, Nagy-Britanniában mondják ki” – így fogalmazott Cameron a kilátásba helyezett „szuverenitási törvényről”. A bajok forrása ugyanis az, hogy az Európai Unió „életünk szinte minden területére folyamatosan és ellenőrizhetetlen módon benyomul”.
Blair könnyelműen feladta azt a jogot – utalt rá David Cameron a beszédében –, hogy a britek kivonhassák magukat a szociális és munkajogi ügyek uniformizált brüsszeli szabályozásából, ezért a konzervatív politikus fontos célnak nevezte, hogy az ország ismét kilépjen a brit gazdaságnak súlyos károkat okozó szociálpolitikai egyezményből. Ugyanezt akarja elérni az európai alapjogi charta tekintetében is. Az EU ugyanis nem írhatja felül a brit jogrendet. A már elvesztett jogok visszakövetelése kapcsán Cameron leszögezte: ha sikereket érnek el a tárgyalásokon, az precedensértékű lesz, mert megalapozza azon elvet, miszerint „az európai integráció nem egyirányú utca, s jogokat vissza is lehet adni a tagállamoknak”.
Amikor Cameront pártja elnökévé választották 2005-ben, Európa kapcsán még csak egyetlen konkrét ígéretet tett: azt, hogy az Európai Parlamentben helyet foglaló konzervatívokat kiveszi a néppárti–demokrata frakcióból (EPP–ED), mert a képviselőcsoportban meghatározó szerepet játszó kereszténydemokrata orientáltságú pártok támogatják az integráció elmélyítését. Az előzményekhez tartozik, hogy a toryk 1992-ben társult tagként csatlakoztak az Európai Néppárthoz, azzal a kikötéssel, hogy a brit képviselőknek joguk van a frakciótól eltérően szavazni. 1999-ben a néppárton belül elkülönült az Európai Demokraták csoportja; ez azon pártokat tömörítette, a brit konzervatívokkal együtt, amelyek a föderációs törekvésekkel szemben szkeptikusak voltak. A toryk megpróbáltak nagyobb mozgásszabadságot kiharcolni e csoportnak, de miután ez nem sikerült, felmerült bennük egy új frakció megszervezése. Erre tett ígéretet Cameron öt évvel ezelőtt, ám a 2009 nyarán tartott európai parlamenti választások előtt tervét nem tudta megvalósítani, mert nem talált megfelelő szövetségesekre. Ezt követően azonban sikerült megállapodnia – az „eurorealizmus” jegyében – a Václav Klaus által alapított, ugyancsak euroszkeptikus cseh Polgári Demokratikus Párt vezetőjével, Mirek Topolánekkel az új frakció megalakításáról. A tömörülés az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) nevet viseli, s magát „konzervatívnak és antiföderalistának” tartja; e frakciót választotta a lengyel Jog és Igazság Párt is.
Londoni politikai elemzőktől és az Európa-párti toryktól sok bírálatot kapott ezért Cameron: szemére vetették, hogy a politikai centrumból a perifériára sodorta a konzervatívokat, s így csökkenti befolyásukat az unióban. Kétségtelen viszont, hogy 2005-ös ígéretének beváltásával megerősítette támogatottságát a többséget alkotó euroszkeptikus toryk körében.
Az idén július végén Ankarában tett látogatásán Cameron valóságos védőbeszédet mondott Törökország EU-tagsága mellett. „Nem helyes azt mondani, hogy védhetik a tábort, ha a sátorba nem engedjük be őket” – fejtette ki. E kérdésben London hagyományosan osztja Washington álláspontját, amely ugyancsak támogatja a törökök felvételét, elsősorban az ebből fakadó stratégiai-biztonságpolitikai előnyök miatt. A brit konzervatívok szemében azonban másik nyomós körülmény is Ankara tagsága mellett szól, bár ez nyilvánosan nem szokott megfogalmazódni. Ez pedig épp az a tényező, amely miatt az európai integráció továbbfejlesztését szorgalmazó államok olyannyira ódzkodnak a török csatlakozástól. A muzulmán ország civilizációs hagyományai élesen elütnek az európaitól, bekapcsolódása az unióba így törvényszerűen akadályozná a kontinensünk politikai és kulturális egységesítésére irányuló terveket. Ezek megvalósulását viszont a brit konzervatívok maguk sem kívánják: minél nagyobb az EU, annál nehezebb egy nemzetek feletti állam kiépítése…
Valójában ezért sürgette annak idején Margaret Thatcher is a szovjet uralomtól megszabaduló közép-európai országok mielőbbi felvételét. Európa jövőjéről szólva nevezetes bruges-i beszédében Thatcher már 1988 szeptemberében hangsúlyozta: „Mindig is úgy fogunk tekinteni Varsóra, Prágára és Budapestre, mint nagy európai városokra…” Dylan Jones interjúkötetében Cameron maga is utal arra: reméli, hogy az unióhoz nem túl rég csatlakozott, a nemzeti identitásukat újrafelfedező államok nem kívánnak majd beolvadni egy egységes európai államba. Nagy-Britannia lehetséges szövetségeseket lát bennük az újabb centralizációs kísérletek elhárításában.
A szigetországban végzett közvélemény-kutatások évek óta azt jelzik, hogy az Európához való viszony megítélésében a britek zöme közelebb áll a konzervatívokhoz, mint a Munkáspárthoz. A kilencvenes évek közepe óta csökkent azok száma, akik jónak tartják az uniós tagságot, és az euró bevezetésével szemben is mélyek az ellenérzések. Ami pedig a Konzervatív Párt elkötelezett szavazóit illeti, bátran megfogalmazható: az ő felfogásukhoz képest a párt hivatalos álláspontja is mérsékeltnek tekinthető. Tény ugyanakkor az is, hogy a brit közvéleményben az Európával összefüggő kérdéseknek nincs olyan súlyuk, hogy rájuk alapozva el lehessen dönteni egy-egy választás kimenetelét. A 2001-es választásra a párt akkori elnöke, Hague Európát állította a toryi stratégia középpontjába, ez azonban kevésnek bizonyult a győzelemhez, s még a párton belül is megosztottságot hozott. A jelek szerint Cameron tanult elődje hibájából: választási kampányát nem az „európai kártya” kijátszására alapozta, és mérsékelt, de következetes euroszkepticizmusával ki tudta iktatni Európát a toryk dilemmái közül.
Egyelőre. Kérdés azonban, hogy a liberális demokratákkal kötött koalíció keretében mit tud majd megvalósítani elképzeléseiből – koalíciós partnere ugyanis a három jelentős brit párt közül a leginkább elkötelezett az európai integráció mellett. Vezetője, Nick Clegg még az euró bevezetésének a lehetőségén is „elgondolkozott”… Ez pedig még a mérsékelt toryk szemében is botrányos gondolat.
origo.hu
Kibillen a Balaton a medréből egy hurrikán miatt
