Mario Vargas Llosa elismerése váratott magára. A Nobel-díj-bizottság már sok meglepetést okozott fennállása óta. A díj alapító okiratában ugyan az szerepel, hogy a „díjak odaítélésénél csak nyomtatásban megjelent művek vehetők figyelembe”, 1997-ben mégsem a várományosnak hitt költő, az olasz Mario Luzi, hanem a magát komédiásnak nevező színész és rendező, Dario Fo kapta meg a kitüntetést. Egy csepűrágó Carducci, Pirandello, Salvatore Quasimodo, Eugenio Montale után? – kérdezték az olasz lapok. A díjazásban vitathatatlanul közrejátszottak a kánonnak tartott posztmodern irodalmi elméletek, erőszakos divatok, amelyek elavultnak tekintik az irodalom hagyományos, írott formáját. Ám nem árt tudni, hogy Dario Fo harcos kommunista volt és maradt, aki a hetvenes években maoista felhangokkal, revizionizmussal vádolta meg az Olasz Kommunista Pártot.
Nem mindig esik egybe a bizottság megítélése és az irodalmi közvélekedés. Ki emlékszik ma már a díjazott Sully Prudhomme-ra, Echegaray-re, Heidenstamra? Ki tudja, ki volt Pontoppidan, Gjellerup, miközben Marcel Proust, Ungaretti, Orwell soha nem kapta meg az elismerést?
A díjat olyan eredményekért kell odaítélni, amelyeket „az elmúlt év folyamán értek el az adott területen”. Kertész Imre bizonyára maga is meglepődött, amikor 2002-ben egy negyedszázaddal azelőtt írt regényéért részesült a kitüntetésben, a magyar könyvesboltokban meg pillanatok alatt elkapkodták a Makra ismert szerzőjének, Kertész Ákosnak a könyveit. Akkor és azóta is sokan feltették a kérdést: vajon milyen kritériumok alapján dönt a bizottság, ha a magyarságot mélyen kifejező Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Németh László, Illyés Gyula vagy olyan írók, mint Kosztolányi, Babits, Weöres Sándor nem voltak méltók a díjra a bizottság szerint? S nem vigasz, hogy Tolsztoj, Virginia Woolf vagy Rainer Maria Rilke sem lett Nobel-díjas.
A svéd szövegben szerepel, hogy a jelöltet „a szemléletmód és az életfelfogás nemessége alapján is” kell értékelni. 2004-ben a meglepetés erejével hatott, hogy ha már, először, osztrák volt a díjazott, nem az élő klasszikusnak számító Peter Handke kapta, hanem a volt kommunista, feminista Elfriede Jelinek, aki gyűlölködő, hazáját gyalázó, hisztérikus írásokkal hívta fel magára a figyelmet.
Megvádolták már a bizottságot, hogy nem feltétlenül mindig az irodalmi teljesítmény az elsődleges szempontja, olykor politikai kritériumok alapján dönt. 2007-ben a 87 éves Doris Lessing lett a kiválasztott, ő is régi kommunista, lapos prózájában a kizsákmányoló gyarmati rendszert kárhoztatja. A díjkiosztók sokszor mintha a diktatúrában átélt szenvedésekért kárpótolnának. Gao Xingjian (Kao Hszing-csien) írásait hazájában betiltották, évekig dolgozott a mezőgazdaságban, sok más kínai értelmiségihez hasonlóan börtön fenyegette. 1987-ben Franciaországba emigrált. Itt fejezte be Lélekhegy című regényét. 2000-ben kapott Nobel-díjat.
Herta Müller tavalyi Nobel-díjas 1987 májusáig, amíg Nyugat-Berlinbe nem menekült, a Bánát egyik sváb falujában, majd Temesváron élt. Első regénye, az 1986-ban németül, 1987-ben franciául megjelent Az ember nagy fácán a földön a Romániában eltűnőben lévő német kisebbségről szól, egy falu története, költészete, mitológiája. „Az én falumban soha nem ejtettek szót a náci múltról. Akkor szűntem meg azonosságot vállalni a német közösséggel, amikor rájöttem, hogy titkolnak valamit… Módszeresen olvasni kezdtem és rádöbbentem, hogy a romániai németek körében azért volt olyan nagy sikerük a náci eszméknek, mert azt fejezték ki, amit a lelkük mélyén gondoltak.” Amikor az írónő hazalátogatott az anyjához, a falubeliek leköpték (Le Monde).
Igazságszolgáltatásnak tekinthető Paszternak, Szolzsenyicin vagy a nigériai Soyinka kitüntetése. 1957-ben Albert Camus-t jutalmazták, akit a francia baloldal karanténba zárt, s akiről ma már tudjuk, hogy az elmúlt évszázad élő lelkiismerete volt. Díjának híre hallatán Sartre fanyalogva csak ennyit mondott: „Végül is nem lopta!”
Az arab irodalom ismerői sokszor feltették a kérdést: vajon miért nem kapott még Nobel-díjat arab író? Mi lehet az oka, hogy a nyugati világ nehezen fogadja be az övétől eltérő életérzéseket és tapasztalatokat, gondolkozásformákat? 1988-ban végre megtört a jég, az egyiptomi – hazájában klasszikusnak számító – Nagíb Mahfúz nyerte el a kitüntetést, akinek szerepe az arab irodalomban ugyanaz, mint Flaubert-é a franciában: a korábbi tanító jellegű arab próza kereteit szétfeszítve megteremtette a modern arab prózát.
Az 1994-ben nyertes kiváló japán író, Oé Kenzaburo díja fájdalmasan emlékeztetett rá, hogy Misima Jukio nem kapta meg a kitüntetést.
A Svéd Akadémia indoklása 2010-ben, anakronisztikus módon, a zsdanovi esztétikát idézi: Mario Vargas Llosa „a hatalmi berendezkedések feltérképezéséért”, „az egyén lázadását bemutató látásmódjáért” érdemelte ki az elismerést.
A 74 éves perui író élete maga is olyan, mint egy regény: mielőtt megszületett volna, 1936-ban szülei elváltak, édesanyjával Bolíviába költözött. A szülők 1946-ban Limában újból összeházasodtak. Élete legfontosabb eseményének az író azt tartja, hogy megtanult olvasni. „Hamar ráéreztem, hogy tanulni mágikus tevékenység, a könyvek jóvoltából csodás világokban kalandozom, barangolhatok térben és időben is távoli helyeken, átélhetek soha nem tapasztalt helyzeteket.” Falta Verne Gyulát, Victor Hugót. Az elkényeztetett fiút apja katonai iskolába íratta be. Itteni élményeiből született meg első, híressé vált regénye, A város és a kutyák, amelynek ezer példányát a katonai akadémia udvarán nyilvánosan elégették. Miután A párbaj című elbeszélésével megnyerte a Revue Française pályázatát, Párizsba költözött.
Vargas Llosa nem titkolja, hogy diákkorában szenvedélyesen vonzódott Sartre-hoz, hitte, hogy „a szavak tettek”, az író felelős a korért és a társadalomért, amelyben él. Hamar kiábrándult: 1964-ben egy interjúban Sartre kifejtette, az irodalom luxus egy éhező világban. Előbbre való a forradalom. De Vargas Llosának nem volt kedve forradalmat csinálni, ő csak írni akart. Az irodalmat a politika fölé helyezte, akárcsak a szellem, a tudás, a fantázia világát választó Borges, akinek történeteit „hipnotikus izgalomban” olvasta. Az intellektuális, elvont gondolkozású dél-amerikai író tökéletlennek tartotta a regényt, hosszadalmas és kimerítő pazarlásnak azt a szokást, „hogy hosszú, olykor ötszáz oldalnál is hosszabb könyveket írnak olyan gondolatokról, amelyeket néhány percben kimerítően ki lehet fejteni”, ám Vargas Llosa szerencsére nem osztotta bálványa véleményét. A regény nem tételek kifejtése, hanem történetek elbeszélése.
Vargas Llosa nagyszerű mesemondó. Ám Balzac teljességre törő ábrázolásával szemben tudatosan Flaubert, a modern regény megteremtőjének aprólékosságát követi. Az örök orgia címmel írt a Bovarynéról, majd megírta a saját Érzelmek iskolájá-t: a részben önéletrajzi ihletésű Júlia néni és a tollnokot (1977). Akárcsak európai elődei, Goethe, Balzac, Stendhal, Vargas Llosa is útjára indít egy fiatalembert, akinek a korba és a társadalomba beágyazott sorsa az ott és akkor megvalósítható élet pontos koordináták szerint rögzíthető változata. Varguitas az ötvenes évek Limájában az ifjúság nagy eszméivel keresi a helyét: igaz szerelemről álmodozik, ám a valóság felkínálta lehetőségek nyomásának nem tud ellenállni, beáll a világ láncolatába: ez a dél-amerikai Frédéric Moreau aprópénzre váltja eszményeit, idős nénikéjével kezd (kudarcra ítélt) szerelmi viszonyt. Az ő történetével párhuzamos a zseniális Pedro Camacho, Vargas Llosa hajdani újságírótársának a regénybe beemelt pályája, aki írói becsvágyát feladva giccses szappanoperák ünnepelt szerzője lesz. Varguitas élete, házassága és válása a Camacho írta rádiónovellák stílusában, velük összekeveredve jelenik meg, a két történet egymásba fonódik, elválaszthatatlan. Az európai fejlődésregényben az ember, noha személyisége megvalósulása útján nem éri el a megálmodott beteljesülést, és elveszti illúzióit, hiszen a valóság útját állja az álmoknak, eljut valamiféle megbékélésig, elfogadja a felkínált jelent, amely lemondás a jövőről. Az élet, így vagy úgy, tovább folyik, még ha nélküle is, s ez adja meg az európai klasszikus regények egyensúlyát. Ebben a limai történetben viszont, bár övék lesz pénz, szerelem, siker, a hősök elvesztik önmagukat, s ők maguk is eltűnnek: az egyik az őrültségben, a másik a fikcióban, hiszen amit valóságnak hiszünk, a képzelet terméke, fantazmagória.
Később írt regényeiben is ugyanez a tükörjáték figyelhető meg, valóság és képzelet összemosódása. A Háború a világ végén (1983) valóságos eseményből indul ki: Észak-Brazíliában felkelés tört ki a császárság bukása után. Próféta vagy álszent a vezetője? Ebben az epikus freskóban, amely az ember utópisztikus törekvéseit ábrázolja, az idealizmus, legyen bár vallási, tudományos vagy politikai, alulmarad a kaotikus valósággal szemben. Ígéretek, szavak, ideológiák tűzijátékában a sors a tét – a szó elszáll, az ideológiák szertefoszlanak, marad a nyomorúság, a napfény perzselte pampák és a szemét. A történelem paradoxonai érdeklik az írót a Mayta történetében is: a regény hőse, egy perui trockista forradalmár 1958-ban egy tizenkét óráig tartó felkelés vezére volt. Az író felkeresi a hajdani szemtanúkat, az ő elbeszéléseikből bontakozik ki a történet, amely mégsem dokumentum. A megöregedett hajdani forradalmár fagylaltot árul, az író hiába faggatja, hiába próbálja megragadni, mi történt valójában: a valóság nem hagyja, hogy hálót dobjanak rá, megfoghatatlan, hátrál, eltűnik, mint az ortegai erdő: mindig odább van. Mi történt valójában? A detektívregényeket idéző Ki ölte meg Palomino Molerót? (1989) Silva hadnagya így fogalmazza meg a valóság viszonylagosságát: „Amit színtiszta igazságnak hiszel, arról is kiderül, ha sokat forgatod, és közelebbről megnézed, hogy csak féligazság, vagy egyáltalán nem is igazság.”
A Bovaryné rajongóját nem hagyja nyugton valóság és fikció viszonya. Ezért érdekli a másik íróóriás, Victor Hugo, aki prózájával a lehetetlent kísértette. Az Utazás a fikció birodalmába az irodalom mibenlétét kutatja a latin-amerikai kortárs próza elődjének tartott Juan Carlos Onetti ürügyén. Felidézi az idők hajnalát, amikor az éjszakát széthasította a tűz fénye: valaki mesélni kezdett, s megnyílt egy másik valóság. Onetti képzeletbeli városában, Santa Mariában fantasztikus dolgok történnek. A valóság és a képzelet meghatározhatatlan mezsgyéjén játszódó történetek elbűvölték Vargas Llosát, maga is vallja, hogy „a realista regény határai csupán a valóság határai, amely azonban határtalan, mivel a valósághoz a tényeken kívül az álmok és az emberi mítoszok is hozzátartoznak…”
A beszélő című regényben Llosa a kifinomult Firenzében emlékezik vissza fiatalkori barátjára, aki A Zöld Palotából jól ismert Felső-Marano folyón hajózott végig, hogy eljusson az ősi indián törzshöz, a machiguengákhoz, ahol a törzs mesemondója a hagyományok és a közösség folytonosságát őrzi, és hogy ő is őrző legyen. A regény képzeletbeli nyomozás az irodalom hajnaláról, hiszen a történetmondók meséivel jelent meg az írás kialakulása előtt az, amit ma irodalomnak hívunk.
Vargas Llosa is „beszélőnek” tartja magát. Budapesti látogatásakor, 2007-ben elmondta, hogy a média, az elektronika ugyan sokak szerint meg fogja ölni a szépprózát, de ez nem sikerülhet. A való élet körülzár minket, szakadék tátong aközött, amik vagyunk és amik lenni szeretnénk, de az ember szívében kiölhetetlen a vágy a lehetetlen után: az állapotunk és a képzeletünk közötti szakadékot temeti be a regény, átlépés a lehetségesből a lehetetlenbe. A média az egyén befolyásolására törekszik, könnyen a politika ellenőrzése alá vonható, de éppen az irodalom vértezheti fel az embereket a manipuláció ellen.
Húzzuk hát karosszékünket közelebb a tűzhöz! Vegyük kezünkbe Vargas Llosa valamelyik regényét, feledkezzünk el azokról, akik a regény halálát jósolgatják, hallgassuk a „beszélőt”, lépjünk át a történetbe, mint más tüzek mellett oly sok ember évezredeken át, a képekből és szavakból alkotott, teremtett életbe, abba az igéző másik világba, amelyet csakis nagy írók tudnak körénk varázsolni.
origo.hu
Egy állami állást eltitkolt vagyonnyilatkozatából Magyar Péter
