Köznapló

Szeptember 16., csütörtök
Rejtély számomra, miért áll a legtöbb kritikus tollába görcs, ha egy fiatalemberre rábizonyosodik: kiemelkedő tehetség. Az ilyennel szinte képtelenek mit kezdeni. Csűrnek-csavarnak, maszatolnak, az istennek se akarják kimondani: rendkívüli. Azért nem, mert gyávák. Az agyuk olyasmit zakatol: mi lesz, ha kiderül, hogy mégsem az, aminek mutatja magát?
Holott a kockázat nem az övék. A tehetségé. Ő viszi vásárra a bőrét, de nálunk mintha titkos összeesküvés folyna a rendkívüliség ellen. Inkább a közmondást idézik (teher alatt nő a pálma), és úgy tesznek, mint az a hunyó, aki végig les, amíg számol.
Nekem könnyű dolgom van, nem tartozom a kasztba. Nyugodt szívvel és meggyőződéssel írhatom: a szobrász Rabóczky Judit Ritában korszakos tehetség készülődik, sőt már nem csak készülődik. Teljes a fegyverzete. Ha van bennem aggodalom, legfeljebb az, nehogy ez a készség Ikarosz sorsát rajzolja elé a magasba.
De nem akarok bizonyíték nélkül papolni.
Menjenek el a Király utcai G13 galériába, és ott, a Gozsdu-udvar mellett láthatják legújabb dolgait. Azt, hogy miként lehet forrasztott acélpálcákból köd képzetét kelteni. Harminchárom fémlényről elhitetni, hogy angyalok és röpülnek. Hübriszszobra szinte süt és sugárzik.
Másfél éve találkoztam vele először.
Balogh Péter, az Amadeus Művészeti Alapítvány vezetője vitt ki az óbudai műteremházba. Ő tartja fenn ifjú tehetségeknek. Bentlakással, ösztöndíjjal, atyai szeretettel.
Rabóczky Judit Rita nemcsak azzal tűnt ki társai közül, hogy kisebb volt és törékenyebb. Azzal is, hogy munkaruhája nem festékkel, hanem égésfoltokkal volt tele. „Hegesztőpisztollyal dolgozom” – mondta.
Mutatta diplomamunkáját: Giotto angyalait – acélból és pirogránitból. Nem tudtam eldönteni, kinek a szárnyalását látom. Az angyalokét vagy a fiatal művészét? Vagy a kettő egy, és ez benne a nagyszerű?
Folytathatnám több bekezdésen át, de van két mondat, amelyben minden benne van.
Rabóczky Judit Rita hívő ember. Úgy érzem, hogy az Úr vezeti a kezét.

Szeptember 17., péntek
Nem tartozom azok közé, akik ujjongtak a hírre, hogy a Népszava megszűnhet, bár a produkciót elkeserítőnek tartom. A lap szakmailag – a folytonos gyűlöletkeltés miatt – olyan mélyre süllyedt, hogy egy-két újságírójának dolgozatai már-már a Völkischer Beobachter hangját idézik. Mindennap elolvastam, hogy lássam, mi az, amit sehol, semmikor és senki ellenében nem szabad.
De most másról van szó.
A kosztpénzről. A gyerek iskolatáskájáról. A lakás kifestéséről. A fűtés- és a villanyszámláról. Ezek veszélybe kerültek. Egy mocsárszagú blog írója arra buzdít, olvasói mentsék meg a lapot. Rendben.
Tekintettel mérsékeltebb hangú újságíróik háztartására, egyik postán – nem a marosin, az rossz híremet keltené – befizetek egy havi előfizetési díjat: 2500 forintot. Azt a pénzt, amelyet se Németh Péter, se csapatának tagjai nem fizettek be, amikor a Pesti Hírlap jutott hasonló sorsra. Ott voltam, emlékszem, és nem felejtek.
A felejtés e pillanatban erkölcstelenség.
Szeptember 18., szombat
A francia Patrick Modiano regényét (Sötét Boltok utcája) először olvasva megálltam egy mondatnál. A szerző leírja a nyomozó szobáját: „Sötét polcok borították a falfelület jó részét Hutte háta mögött; ott sorakozott mindennemű telefonkönyv, címjegyzék az utóbbi ötven évből. Hutte mondogatta is, hogy ezek az ő pótolhatatlan munkaeszközei, meg nem válna tőlük semmiért. Meg hogy ezekből áll össze a legértékesebb és legizgalmasabb könyvtár; nincs is ennél különb, mert lapjaikon eltűnt személyek, dolgok sorakoznak, egy letűnt világ, melyről egyedül e lapok tanúskodnak.”
Modianónak igaza van. Az efféle holmikat meg kell becsülni. Erre most döbbentem rá, hogy szüleim lakására vevő jelentkezett, és a kerti házat, ahol úrfikoromban laktam, ki kell ürítenem. Azt hittem, idejétmúlt papírokat találok, s megdöbbentem az előkerült kincseken – nekem azok. Számos levél – íróik kezét megannyi gazdag óra emléke és nemritkán fájdalom vezette – és persze fényképek. Apám katonaládájában leltem rájuk, azt hittem, a sok költözés közben elkallódtak. De nem.
Az egyiken Spéter Erzsébet szűk körű vacsoráján ülök – Psota volt az asztalszomszédom (ki a p…a maga?, kérdezte, mikor helyet foglaltam mellette). Egy sárguló fekete-fehér képen Boldizsár Iván gratulál valami díjhoz. Kézfogását megtisztelőnek éreztem. Nem sejtettem, kicsoda és mit képvisel. Azt is csak soká olvastam, miket írt az Irodalmi Újságban a Sztálin-szobor avatásáról: „Milyen hatalmas, ez az első gondolatunk. Azután mindjárt, milyen jóságos.”
Kevesen tudják, hogy készítője, Mikus Sándor a párizsi világkiállításon 1937-ben aranyérmet nyert. Leni Riefenstahlt is ezzel tüntették ki a nácik nürnbergi pártnapjáról készült zseniális filmjéért (Az akarat diadala). Az utókor esztétái ítéltek így, a népharag pedig úgy, hogy Mikus szobrának pusztulnia kell. Ha utóbb szóba került, mindig megjegyezte: övé volt a legjobb Sztálin-bronz a keleti blokkban, és milyen kár érte.
Mikus nevét ma már por lepi, Riefenstahlé viszont halála óta fényesedik. Az ember eltűnődik: kinek oszt jobb bizonyítványt az utókor: a kommunisták vagy a fasiszták megbízásait teljesítő művésznek?
Ócska dossziéban bukkantam Szathmáry Lajos levelére. Az Amerikába került vendéglősről Ráday Mihály szép portréfilmet forgatott. Megindítóan szólt benne a feleségéről (a sokadikról: egy japán fodrásznőről), s hasonló érzésekkel beszélt a magyarságról. Tőle hallottam először, hogy Jókai – akit itthon elmarasztalt néhány „marxista” irodalomtörténész, amiért nem leltek rá regényeiben a kritikai realizmus nyomaira – a XIX. század végén az egyik legnépszerűbb külföldi író volt Amerikában. (Ha valaki a franciáknál próbálja meg számon kérni Victor Hugótól ugyanezt, megnézhette volna magát!)
Szathmáry megkapta valakitől egyik írásomat faxon, arra válaszolt: „Már vagy 70 barátnak, ismerősnek küldtem el a cikkét ilyen formában, lássák, hogy érdemes megpróbálni magyarnak maradni, magyar jövőt tervezni. Szíven ütött vele, annál is inkább, mert megboldogult slapajkoromban az MTI székelyföldi tudósítójaként Marosvásárhelyt meg Sepsiszentgyörgyön éltem, én is írtam néha-néha napján a Magyar Nemzetbe…”
Egy vándorkiállítást tervezett: a kétszáz éves amerikai–magyar és magyar–amerikai kultúrkapcsolatokról. A kiállítás hírét nem hallottam, s a könyv sem érkezett meg, amelyet levelében ígért. Nem jutott rá ideje, 1996 őszén meghalt.
Vele ellentétben Szabados Anzelm váci ferences szerzetes sovány volt. Ő pontosan tudta, miből mennyit egyen, hogy elkerüljék a nyavalyák. A rend kolostorának földszinti folyosójára függesztette ki kézzel írott egészségvédelmi tábláit. Lefényképeztem őket, s már azt hittem, elvesztek, de lám, megkerültek a fotók. Micsoda gondos munka! S mily egyszerű volna követni a tanácsait!
A világhálón azon morfondíroznak sokan, miért élnek tovább a japánok, és hogyan kéne követni őket. Mizolevest kéne enni, mondja az egyik. A sok tengeri hal még jobb, szól hozzá egy másik. A japán fürdő az igazi, ajánlja a harmadik mindentudó.
Mind majmolna valamit.
Anzelm atya sosem evett mizolevest 93 éve alatt, viszont nyolcvanon túl is úgy tekerte öreg biciklijét a váci utcákon, hogy aki látta, hányta a keresztet: jaj, nehogy baja essék!
Nem esett baja.
Ami a kosztot illeti, az egyik fotón ez áll: „Egészségünk elsősorban attól függ, mivel és hogyan táplálkozunk.” Ezt ma már sokan tudják a magazinokból. Azt viszont kevesen, hogy „nem abból él az ember, amit megeszik, hanem amit megemészt, áthasonít. Amilyen a táplálék, olyan a vér, az idegélet s ezúton az egészség. A gyümölcs nyersen fogyasztva eszményi táplálék!” Betegnek gyümölcsöt vigyünk a húsleves, a húsok, vagyis az úgynevezett „erősítő” ételek helyett.
Nem sorolom tovább, mit találtam a kerti házban, végtére is mindegy, hogy ami sorsára várt, azok fotók, levelek vagy ünnepi bélyegzővel ellátott képeslap („Beregszász visszatért”).
Fontosabb a felismerés, hogy immár nem élettelen tanúk. Kézbe vettem őket, s ezzel lehetőséget kaptak arra, hogy feltámadjanak.
Emlékeznek Gepetto mesterre? Mert nagyon egyedül volt, faragott fából egy fiúcskát magának, Pinocchiónak nevezte. Egész addig fabábú maradt, míg a szíve helyén meg nem mozdult valami. Akkor lett gyermek. Élő, érző, és remények hordozója. Olyan, mint a többi.
Az alkotók nagy része azt teszi, amit az olasz mester. Magányosságát próbálja orvosolni azzal, hogy életre kelt valamit. Ki vásznon, ki papíron, ki zongorán. Nem a tudásán múlik, sikerül-e. Az csak második a sorban. Vagy harmadik. Első a szív, aztán az elszánás következik, a mesterség csak utánuk jöhet.
Hogy erre nincs recept?
De van, csak mindenkié más.

Szeptember 21., kedd
Lisszabonban százéves villamosok közlekednek, a magyar fővárosban az újonnan is hitvány Combinók.
De van más is, amit egymáshoz lehet mérni.
Az ausztriai Altausseet övező hegyi falvak nagy részében máig érvényben van Mária Terézia néhány törvénye. Az egyik: ezer méter fölött minden négyzetméter az államé volt – a só miatt. (A sóoldat párlásához kellett a fa, ami, ugye, általában ott nőtt.) Csakhogy egy idő óta olajjal párolnak, fára nincs szükség. Ezért döntött úgy az udvar, hogy könnyít a hegyekben élők kemény életén. Így kaphatnak a környékbeli parasztemberek azóta is évente harminc erdei köbméter tűzifát és hat köbméter építési fát. (Egy erdei köbméter 1x1x1,35 méter.)
Evvel űzik el a tél hidegét, és ebből épülnek a környék házai, nyaralói. Hoffmanstahlé, Brandaueré, Karajané, itt komponált nyaranta Mahler – e nevek igazolásai a jól megfogalmazott törvénynek.
Vajon nálunk létezik-e akár egy is azokból, melyeket a XIX. században hagytak jóvá?
Mária Terézia idejére nem is merek gondolni.