Köznapló

Október 7., csütörtök
Átvittem a Skodát Párkányba. Az ottani szerviz mesterei megbízhatók, s két éve úgy döntöttem, nem kínlódom tovább a hazai svindlerekkel. A kocsi másfél óra múlva kész, mondta Tóth úr, mikor megérkeztem, s én, ahogy legutóbb is, sétálni indultam.
Úgy terveztem, kimegyek a Duna-partra, de elfeledkeztem a Simon–Júda-napi vásárról, amely elém állt, és nem engedett tovább. Jobban kedvelem ugyan az alföldi vásárokat, ám azok közül nem sok ért meg 464 évet, és ez beleringatja az embert az időtlenségbe. Ugyan kik lehettek itt a török időkben, s mit árulhattak azok, akik akkor kínálgatták portékájukat, mikor a Duna két partja még egy volt?
A lélek a múltban kószál, a szem a sátorállítgatókat kémleli. Szlovákok, magyarok, de a kocsik rendszáma szerint érkeztek lengyelek, németek és ukránok is. Korán kelhettek, álmos mozdulatokkal illesztik egymásba az alumíniumrudakat.
A vásár szombaton és vasárnap szokott felizzani. Jártam itt pár éve, eső verte a sátrak tetejét, mégis tele volt a tér. Sokan csak bámészkodtak, s ezen kár fönnakadni. A vásároknak a hangulata ér a legtöbbet, a ponyvára rakott holmi csak azután következik.
A csütörtöki kínálat nem ígér sokat.
Egyházi giccs, világmárkának esküdött órák, festett bögrék, hordhatatlan cipők, százféle kaktusz. Még leginkább a kézművesek sátrai előtt támad kedve lassítani az embernek. Kecses üvegholmik, csuhéból megformált népi hősök és Máriák, ügyesen szőtt rongyszőnyegek, bőrcifraságok. De akik a legnagyobb érdeklődésre számíthatnak, mégis a lacikonyhások.
A takarékpénztár épületével szemben táboroztak le. Sült csülök, szarvaspörkölt, hurka, kolbász, roston pirult lazac illatát sodorta a tér fölé a szél. Mozgásba jöttek az orrcimpák.
A férfiak némi tétovázás után az asszonyra bízták a sátor őrzését, és pár perc múlva ott nyújtogatták a nyakukat a kondérok előtt. Húsfélét hamar választottak, csupán a sokféle pompás savanyúsággal voltak bajban. Hersegő paprikák, némelyik káposztával töltve, ecetben ringatózó céklák, vegyes egyveleg répából, uborkából, zsenge kukoricából – az ádámcsutkák úgy mozogtak föl-le, mint kicsit odébb a hajóhinták.
Három ötvenbe kerül a szarvaspörkölt, három euró a sült csülök – bár ha a megnyakló műanyag tányért meg a műanyag evőeszközöket nézem, a menázsit mérhették volna pár centtel olcsóbban.
Vettem egy fából való tökgyalut, az élelmiszerboltban barna kenyeret (az itthoniak sosem tudják kisütni olyan lukacsosra), majd rácsodálkoztam a szlovák boltok borkínálatának – új vagy talán máris régi? – remekére, a Szvatopluk fehérre. A kedvezményes ár arra utalhat, hogy az inkriminált szobor megrendelői után a történelmi tévedések elérték a boltok vezetőit is. Belátták, hogy a morva herceg (fejedelem, király, attól függ, ki melyik lexikonban keresi) mégsem volt az „ószlovákok” uralkodója. Vehettem volna egy üveggel, hogy itthon megkóstoljam, mint vélekednek a szlovák borászok Szvatoplukról, de jobbnak láttam, ha savanyított halba fektetem a pénzemet.
Útban a szerviz felé fába égetett koronás magyar címert kínált egy árus. Volt kicsi, közepes, nagy – a szlovákokat nem zavarta.
Gyakorlatias nép. Nem a múltat kémlelik, a jövőbe néznek.
Amire szükségük volt, már elvették.
Így lett az övék a magyar címer bal fele és a párkányi vásár teljes 464 éve. A fájdalom meg, hogy mindezt elvesztettük, a miénk. Van példa rá, hogy másként is lehet.
Dél-Tirol… Ott kell körülnézni. Mert ott nem a címert – a kultúrákat versenyeztetik.

Október 12., kedd
Semmi kétség, el kell jutni arra a szintre, hogy valaki közüggyé tehesse a duzzogását. Paul Lendvai (azelőtt Lendvai Pál) eljutott idáig. Durcás, amiért a berlini osztrák nagykövet nem hajlandó otthont adni új könyve bemutatójának. A könyv (természetesen) Magyarországról szól, s (természetesen) jobboldali veszéllyel riogat. Hogy milyen a riogatás mértéke, fogalmat alkothatunk a nagykövet megnyilatkozásaiból. Szerinte a bemutató veszélyeztetné a magyar–osztrák diplomáciai kapcsolatokat.
Hoppá… Eszerint a könyv frontális támadás a magyar választópolgárok ellen. Mert ők a felelősek. Ők szavazták meg a kétharmados többséget, és ők söpörték ki az önkormányzatok döntő részéből a ragacsos kezű „szocialista” jelölteket.
Lendvai május 3-án interjút adott a Népszavának, és abban korruptnak mondta a „baloldalt”, ám éreztette, hogy a választási eredmények a magyarok rövidlátását bizonyítják. (Gyanítom, hogy Brechttel ellentétben ő lehetségesnek tartaná a nép leváltását.)
De maradjunk a duzzogásnál.
Meglepő, hogy az újságírói rangjára büszke, a mértékadó Der Standard eminens munkatársa interjút adott a bécsi Kuriernak, amely mégiscsak bulvárlap, de úgy látszik, a sértettség nagyobb hajtóerő a presztízsönérzetnél.
Nem egyedül „állta” a kérdéseket. Kellett neki még valaki, hogy pontosan le tudja olvasni a jobboldali veszély barométeréről, derűs idő járja, vagy vihar közeleg. A mitfahrert a cseh Anton Pelinka, a Soros-egyetem budapesti tanára személyében találta meg.
A beszélgetésről a Galamus-csoport honlapja tudósít (húzónevei: Bolgár György, Mihancsik Zsófia, Lévai Júlia, Sándor Klára, Fleck Zoltán – szellemiségüket egy irány határozza meg: a szabad demokratáké). Decens, már-már unalmas interjúként adták tudtomra, mit is közölt a Kurier, ám ez valahogy nem volt arányos sem a nagykövet elutasításával, sem Lendvai sértettségével. Mivel a többi magyar honlap sem kecsegtetett sok jóval, meg kellett néznem az eredeti szöveget.
Hát más, mint Galamuséknál. Úgy értem, másra lett kifuttatva.
Hogy mire, azt Pelinka professzor egyik megállapítása kezdte pedzeni. Lakosságához képest Magyarországnak van a legtöbb Nobel-díjasa, mondta, majd mély lélegzetet vett, s hozzátette: polgári zsidó körből való volt mind. Ami nem igaz, de figyeljünk Lendvaira.
Emelte a tétet, és így folytatta: közülük kerültek ki a nagy írók is. Mind liberális, arisztokratikus, zsidó.
Lám, lám!
Lendvai elénk tett egy értékrendet, amelyben csak és kizárólag ez a fajta „szentháromság” üdvözít. Vagyis (abba az időtartományba helyezve erényeiket, amelyben tudósaink Nobel-díjasok lettek) sem Ady, sem Móricz, sem Babits, sem József Attila, sem Krúdy, sem Tamási nem nagy.
De rendben, így látja – fél szemmel. Származása (amely szerepel a német nyelvű Wikipédiában, ám az angol változatból kimaradt), neveltetése és kapcsolata a néhai osztrák kancellárral, Kreiskyvel , a szociáldemokratákkal és persze a liberálisokkal, erre predesztinálják. Én pedig – esküszöm – el is hinném, hogy így van.
De nincs így, és ezt két dolog is igazolja.
Az egyiket kérdésbe foglalom.
Miért illeti sokkal több babérral Nádas Péter homlokát a Galamus-csoport, a Népszava és sok egyéb balliberális társulás, mint mondjuk az erdélyi Szilágyi Istvánét? Meg is fordíthatom a kérdést: miért gondolják, hogy csak az ő értékrendjük nyálával fényezett irodalom jelesei szolgálhatnak oltárképként? S főleg: miért hiszik, hogy ez így marad örökkön-örökké?
Nem gondolják, hogy a „szocialisták” alkonyával itthon és Európa-szerte új értékrend van alakulóban? Hogy a jövő olvasóit jobban fogja érdekelni a kvalitás, mint a „haladó” világnézet?
Vagyis szívesebben olvassák majd Kipling Kimjét (száz évig dugdosták előlünk), mint Hemingway Fiestáját. Hogy Céline remeke (Utazás az éjszaka mélyére) nagyobb hatást tesz az agyonajnározott Sartre bármelyik munkájánál.
A másik ok, amiért nem hiszem, hogy Lendvai érdek nélkül szól erről, egy találkozás. Említettem már egyszer, de hasznos lesz talán másodszor is felidézni.
Petri Györggy Bécsben, az Aschenmittwoch rendezvényén akadtam össze. A büfében kavargattam hosszú kávémat, amikor a költő kijött a teremből, ahol az előadás folyt, és a pultnál – ha jól emlékszem – konyakot kért. Egyedül ácsorogtam ott, odajött, beszélgetni kezdtünk.
Kitárulkozó kedvében volt, s elárulta, mi a feltétele az irodalmi karriernek otthon. Egyszerű, öregem, jóban kell lenni Konrád Gyurival… Ő osztja a berlini ösztöndíjakat, s aki egyszer kijutott, annak attól fogva sínen van a pályája. (Konrád egy ideig a Berlin-brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke volt.)
Miről beszél akkor Herr Lendvai?
Semmi egyébről, mint egyfajta Hassliebéről. Lefordíthatatlan szó: jelentését a „szeretve gyűlölni” közelíti meg a legjobban. Gyanítom, ez köti immár nyolcvan éve Magyarországhoz, hiába él Bécsben több mint fél százada. Köti, nem engedi, s mivel a szeretet megismerő erő, ahogyan a gyűlölet is az, e kettősség láncolja ide, és lehet bármekkora européer, világnagy szociáldemokrata vagy éppen liberális – egy napon meg fog térni.
Adjon neki Isten nagyon hosszú életet, hogy eljusson a felismerésig: a szeretet jobb bőrben tartja a lelket a gyűlöletnél.
Volt, aki világméretűvé tette ezt a felismerést. Pál volt az is. Míg Tarzusban élt, Saulusnak hívták. De egy napon, úton Damaszkusz felé, látomása támadt, és szembefordult előző önmagával.
Lendvai úr! Láttam az idei könyvhéten a sátrak közt sétálni. Borús tekintete beborította a Vörösmarty teret. Holott az ott lévők többsége örült. Örült a nyárnak, a kék égnek, a szép nőknek, az új könyvek illatának – és a politikai változásnak.
Ha akkor tudom, hogy mit mond októberben a Kurier újságírójának, elhoztam volna önnek Szent Pál leveleit a Szent István Társulat sátrából. Csak annyit mondtam volna, amennyit Gábriel arkangyal Mohamednek egykoron a Híra-hegyen: Olvass és hirdess!
Mohamed nem tudott olvasni, mégis a történelem egyik legnagyobb alakítója lett. Ön tud, ám hiába, mert amit hirdet, annak egyre kisebb az ázsiója.
Jöjjön el a könyvhétre jövő júniusban! Meglepem egy újdonsággal. Igen, a magaméval, bár nem ingyen: cserébe hozzon egy sajátot. Elolvasásuk után megbeszéljük őket. Ha akarja, Bécsben, ha akarja, Pesten. Öné a választás.
Azért ajánlom ezt, mert mindig párbeszédet emleget. Rendben. Legyen. Ám ha nem jön, tudni fogom, hogy többnyire a levegőbe beszél.