Fél éve bízták meg a pénzügyi gondnokot az adósságrendezési eljárás lefolytatásával, de ide sem jár, csak akadályokat gördít a dolgok elé – mondja Váradi Béla, a kisebbségi önkormányzat elnöke. Egy mikrobusza van még a falunak, ötvenezer forint kellene a műszaki vizsgájára és a kötelező biztosításra, de még gázolajra sem hajlandó kiutalni egy ezrest. Nincs szerszám, nincs benzin a fűkaszában, a közhasznúak nem tudnak dolgozni. Váradi Béla véleménye nem csupán egy a sok sátai vélemény közül; az általa vezetett kisebbségi önkormányzat politikai tényező a településen, ez vétózta, azaz akadályozta meg a képviselő-testület által már jóváhagyott iskolabezárást. A vétóban döntő szerepet játszott, hogy a sátai nyolcosztályos általános iskola 72 diákjának nyolcvan százaléka roma.
Az iskolabezárást a képviselőknek a fent említett, a sátai vezetők között nem túl nagy elismerésnek örvendő felszámolóbiztos javasolta, aki reménytelennek ítélte az intézmény jövőjét a település anyagi helyzetében. Megoldásként felmerült a kistérségi integráció, vagyis hogy a borsodbótai általános iskolába járjanak a sátai gyerekek, csak a két első osztály maradjon a faluban. Sok munka van abban, hogy végül szeptemberben mégis mind a nyolc osztályban elkezdődött a tanítás.
Sáta, a festői Bükk északi lejtőin található ezerötszáz fős település szebb napokat is látott több mint hétszáz éves története során; a falu portái még idézik a hetvenes–nyolcvanas évek fénykorának emlékét. A szocializmus iparpolitikája és főként a Kádár-korszak második felének népjóléti intézkedései minden korábbinál élhetőbbé tették az Ózd környéki bányászok és kohászok falvait. A teljes foglalkoztatottság, a kiemelt fizetések, a szociális biztonság és a mesterségesen alacsonyan tartott árak a hazai életszínvonal átlagához képest virágba borították a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei iparvidéket és környékét. A rendszerváltással azonban minden megváltozott. A privatizáció eredményeként apránként bezárt a káeftésített, ertésített ózdi kohászati üzem, és néhány év leforgása alatt csaknem mindenki elveszítette a munkáját a környéken.
Mindezeket a sátai emberek is megszenvedték, bár a vidéki élet tompította a nehézségeket. A községben ma van víz, gáz, csatorna; a falu óvodája és iskolája még nem zárt be; sőt könyvtár, gyógyszertár, rendőrőrs is működik. De hiába minden, ha nincs pénz. A vasmű hajdani dolgozói és a bányászok a kilencvenes évek elején korkedvezményes nyugdíjba menekültek, és ezzel „megoldódott” az életük, ám gyermekeikre nehezebb sors várt. A szegénység azonban egyelőre apró jeleket hagyott Sáta tizenhárom utcájának házain. Csak néhány romos, elhanyagolt, lakatlan épület csúfítja a falu arculatát. A község legnagyobb munkáltatója ma az önkormányzat, ötven embert foglalkoztat, ezenkívül csak egy-két építési vállalkozó ad alkalmi munkát néhány helyinek. A szorult helyzetből való kitöréshez, de legalábbis a további lecsúszás elkerüléséhez nélkülözhetetlen a jól működő helyi oktatás fenntartása. Kérdés, hogy sikerül-e. Az iskola tönkremenetelének folyamata ugyanis öngerjesztő, amelyet a jelek szerint sem Bakos Péter újraválasztott polgármester, sem Bakai Vilmosné igazgató nem tud érdemben befolyásolni. A nyilvánosság csak időlegesen segíthet, megnyugtató az lenne, ha a kormányzat intézményes formában tudna támogatást nyújtani az önhibájukon kívül elszegényedett településeknek, amelyek nem jószántukból döntöttek vagy döntenek oktatási intézményeik bezárásáról.
Bakai Vilmosné igazgató harminc éve él Sátán, húsz éve vezeti az oktatási intézményt, így emlékszik a szebb napokra. A falu iskolájának alsó tagozata az eredetileg két tantermes kántoriskola épületében működik, amelyet úgy alakítottak át, hogy a négy osztályterem mellé befért a könyvtár is. A hatvanas években emelték – a bővítési kényszer miatt – az új iskolaépületet, ahol négy tanterem, valamint egy tornaszoba kapott helyet. A tanítás tehát jelenleg is két épületben zajlik. A tantestület tíztagú, kilencen helyiek, az iskola bezárásával tovább romlana a sátai munkanélküliségi mutató.
– Mára azért maradt csak 72 diákunk, mert a bizonytalanságot keltő hírek és az évek óta tartó rossz körülmények miatt 12 gyermeket átírattak a szülők Dédestapolcsányba – magyarázza Bakai Vilmosné a gyerekek festményeivel és kerámiáival díszített igazgatói irodában. Az igazgatónő ottjártunkkor éppen ingyenfuvart szervezett, hogy elszállíttathassa az ózdi hőerőműtől ajándékba kapott forgácsot. „Barterszerződésük” szerint cserében az iskola kulturális műsort ad a vállalati ünnepségeken, viszi a néptáncosokat, szavalókat. Ideális az lett volna, ha a fűtőanyag már az esős nyár elején az iskola zárt tárolójába kerül, magyarázza az igazgatónő, hiszen akkor kiszárad, de egész nyáron nem akadt fuvaros, aki ingyen elhozta volna. Máshonnan is kérnek és kapnak kisebb támogatásokat: használaton kívüli széldeszkákkal, szénmaradékkal fűtenek, így sikerül a 10-15 fokot tartani az iskolában a téli hónapokban.
Amikor a sátai Fáy-kastélyban még állami gondozottak éltek, előfordult, hogy 190 diák tanult az iskolában. Az intézmény azonban 1987-ben megszűnt, addigra sikerült teljesen lelakni az épületet, ráztak a vizes falakból kilógó villanyvezetékek. A megyei önkormányzat fillérekért, 30 millióért adta el az egykor szebb napokat látott kastélyt egy vállalkozónak, aki fellendülést és munkahelyet ígért. Mindebből nem lett semmi. Az épület üresen áll, és amíg nem őriztette a tulajdonos, kiloptak belőle minden mozdíthatót.
Bakainé szép emlékeket őriz azokról az időkről, amikor még az állami gondozott gyerekek is az iskola padjaiban ültek, mivel az intézetben fegyelem volt, a gyerekek készültek, ellenőrizték őket, nem úgy, mint most, amikor a legfőbb cél, hogy legalább a nyolc osztályt elvégeztessék diákjaikkal. A falu szegényedésével megindult ugyanis a betelepülés; míg volt munka a környéken, csupán három-négy cigány család élt békességben a helyiekkel, mára az 1270 lakos 25-30 százaléka roma. A munkanélküliség harmincszázalékos. A betelepülők az olcsó házakat vásárolták fel, vagy beköltöztek a megüresedett ingatlanokba. Baj nem a régiekkel, hanem az újakkal van. Mindezt Bakos Péter polgármester sorolja, akitől megtudjuk: a 268 milliós költségvetésben 30-35 milliós a lyuk. Helyi adóból legfeljebb két-három millió forint jön be, gazdálkodni a környéken nem lehet, mert a sátai föld csapnivalóan rossz.
Az iskola az előremenekülést választotta. Magas színvonalra vitte a néptáncoktatást, kerámia szakkört indított, művészeti csoportja járja a világot, Bakai Vilmosné pedig láthatólag kiválóan menedzseli a társaságot. Azt mondja, ha nem akarják, hogy megsemmisüljenek mindazok az eredmények, amelyeket évek alatt elértek, és amelyek a sátai iskola és a falu jó hírét vitték, szükség van a nyolcosztályos iskola megtartására. A hetedik–nyolcadik osztályosok tánctudása ugyanis olyan színvonalú, hogy lehet velük „villogni” a fesztiválokon, lehet pályázatokat nyerni számukra.
A néptáncoktatás Bakainé ötlete volt, így próbált eleinte délutánra is értelmes elfoglaltságot találni a kisdiákoknak. Amikor a kilencvenes évek elején kötelezővé próbálták tenni a mindennapos testnevelést, tornaterem hiányában ezzel váltották ki a napi testmozgást. Akkor még szakkörnek hívták a táncórát, amikor pedig tíz éve az iskolákban elfogyott a pénz a szakkörökre, beépítették a tantervbe. A helyzet az igazgatónő szerint azóta csak romlik, ma már minden művészeti képzésért fizetniük kell a szülőknek, és sokuknak a csekély tandíj is meghaladja a képességét. Sátán azonban még mindig elmondhatják, hogy a diákok fele részt vesz a néptáncoktatásban, amiben nyilvánvalóan szerepe van annak, hogy az ambiciózus és fáradhatatlan Bakainé nem átallja – ahogy ő mondja – végigkoldulni a vállalatokat, hogy szponzorálják fellépéseiket és külföldi útjaikat.
Nyilván nem csak a sátai iskolában tartja a reményt az a kormányzati ígéret, hogy az állam átvállalja a pedagógusbéreket. Ez húszmillió forintos megtakarítást jelentene a községnek, mert ennyit kell hozzátennie saját kasszájából az állami támogatáshoz. Mivel az iskolában tanító pedagógusok többsége többdiplomás és több évtizede van a pályán, a bérük magasnak számít. Az iskolafenntartásra fordított, összességében negyvenmillió forint kilencven százaléka a bérre megy el, mondja a polgármester. Hátrányos helyzetű településen, ahol a tanárok sokkal „nehezebb” gyerekekkel dolgoznak, logikus lenne, hogy jól képzett szakemberek tanítsanak, de éppen ezeknek az önkormányzatoknak nincs pénzük rá, hogy ilyeneket alkalmazzanak. A sátai hátrányos helyzetet jól jellemzi az az adat, hogy hetedikig szinte minden diák jogosult az ingyenebédre, csak tízen fizetnek érte.
A sátai iskolában az integráció nem felülről kikényszerített program, hanem a mindennapok része. Két fejlesztő pedagógus van, ők is a túlképzettek számát gyarapítják. Gond az is, hogy eljuttassák a gyermekeket a nyolc osztályig, a lányok ugyanis idő előtt, hatodik-hetedikben férjhez mennek és kimaradnak. Minden évben van egy-két ilyen eset. Megkérdezzük a kisebbségi önkormányzati vezetőt, Váradi Bélát, mi a véleménye a most bevezetett szigorításról, hogy az ötven órán túl igazolatlanul hiányzó diákok szülei nem kapják meg pénzben a családi pótlékot. A kisebbségi vezető szerint ez jó döntés, mert a gyerekek nem mernek annyit lógni. Amikor felvetjük, mit szól ahhoz, hogy ez a jogvédők szerint a családok kiskorúsításával egyenlő, Váradi némileg módosít a véleményén, és végül arra jut, a törvény valójában megalázó, és nyilvánvaló, hogy a cigányok ellen találták ki. Az igazgatónő hozzáteszi: most mennek ki az első felszólítások a jegyzőtől, akkor derül ki, hogyan reagálnak a szülők. Tartanak attól, hogy a tanárokon csattan majd az ostor.
Nem kétséges, hogy a hátrányos helyzetű szegény településeket az ág is húzza. Bakainé úgy véli, a politika hosszú évekig ellenük dolgozott, sok képviselő-testülettel elhitették, hogy jobban járnak, ha bezárják az iskolát, és a városba küldik tanulni a gyerekeket. Dédestapolcsány ingyen iskolabuszt küld a sátai gyerekekért, ami az igazgatónő szerint nagyon is megéri neki, hiszen az oda járó 28 sátai gyermek után nyolcmillió forint állami hozzájárulást kap. Egymillióból meg vastagon kijön a buszjárat. Ő viszont nem tud toborozni a szomszédos falvakból, hiszen nemcsak a fűtetlenség riasztja el az esetleges jelentkezőket, hanem a roma gyerekek magas száma is. És mi tagadás, része van ennek abban is, hogy a sátaiak közül is sokan inkább a bejárást választják.
– Kényelmesebb leadni az intézményeket, de falun, ahol ezek jelentik a munkalehetőséget, bizony, nagyon meg kell fontolni egy ilyen döntést – mondja a polgármester. Bakainé hozzáteszi, ha azt a pénzt, amelyet a térségi integrációra fordított az előző oktatási kormány, ők kapták volna meg, most vidáman élnének. A társulás érdekében óriási kampány folyt, a megyei művelődési osztály vezetője személyesen agitálta a településvezetőket. Az igazgatónő szerint a falvakat tudatosan akarták tönkretenni.
Ha minden jól alakul, akkor Sáta és sok hasonló bátor település akár meg is nyerheti a csatát, még ha a harcok közben tetemes veszteségeket szenvedett is. Azzal, hogy a kisebbségi önkormányzat megvétózta a korábbi képviselő-testület döntését, továbbá, hogy végül a borsodbótai képviselők is elálltak a sátai iskolások befogadásától, valójában a helyiek érdeke érvényesült. Aligha jelenti a végső megoldást, hogy a diákok kéthetente diszkót rendeznek, amelynek bevételét az iskolafenntartásra ajánlották fel – sok család az utolsó 300 forintját adta oda a belépőre, mondja Váradi Béla –, vagy hogy a tanárok a szülőkkel fát szedni járnak, hogy előteremtsék a téli tüzelőt. És talán sikerülhet az adósságrendezésnek is a végére érni most, hogy az önkormányzati választás után a helyén maradt a régi polgármester, aki láthatólag az iskola mellett áll, és nincs tovább értelmük a helyi politikai játszmáknak. Mindez azonban – mondják Sátán – nem kizárólag rajtuk múlik, hanem a nagypolitikán, amely sok-sok kis helyi érdekből tevődik össze.
origo.hu
Egy állami állást eltitkolt vagyonnyilatkozatából Magyar Péter
