Macska

Kislány koromban a fiúk sarokba szorítottak, és összevissza nyúlkáltak a nagy mocskos kezükkel. „Tapperolásnak” hívták, és remekül szórakoztak rajta, én meg gusztustalannak éreztem magam, azt gondoltam, nincs más hátra, el kell mennem rossznéninek, mindenem csupa ujjlenyomat, minden járókelő undorodva néz rám. Van a rajzfilmben az a sáros talpú szőrgomoly, tappancsnyomai elárulják, hogy merre járt, bepettyezik a széket, az asztalt, a falakat, a heverőt, a leglehetetlenebb helyeken is foltot hagynak. A kedveske persze behízelgő képet vágna, de hiába. Ez nem rajzfilm, nem is vicces. Mindenhol ott vannak a nyomok, hiába próbálnánk elmaszatolni.
Az első napokban Andrással elhatároztuk, hogy nem veszünk róla tudomást, mindent úgy teszünk, mint előtte. Egyszerre határoztuk el, nem szóltunk egymásnak, mégis tudtuk, hogy a másik ugyanúgy döntött… Hazajöttünk, én előbb, ő később, kinn hagytuk a cipőket az ajtó előtt, felsöpörtem a lábtörlő alól a koszt, kivett egy sört. Ugyanazt a sört itta, mint előtte, ugyanazokat az ételeket főztem (este találkozunk, akkor eszünk meleget), ugyanazt az újságot böngésztük, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazt a tévét néztük (sok kultúra, kevés akció, alig valami reklám), ugyanazokat a szavakat váltottuk, ismételgettük, apróztuk, ragasztgattuk, toldoztuk-foldoztuk.
A lakásban mégis egyre több minden utalt a gyászra. András egyik nap két hatalmas fekete bögrével tért haza, a szupermarketben vette őket, mert a régi, csorba, ezeréves kerámiacsuprainkat ripityára törtük. Ettől fogva az összecserélhető fekete bögrék valamelyikével kezünkben jártunk a lakásban. A fekete foltok hol ide, hol oda telepedtek, megültek a polc szélén, a számítógép mellett, a konyhaasztal peremén, ott gubbasztottak a mosógép tetején vagy borulékony helyzetben, féloldalasan, az ágytakarón. Olykor, mire a tea kész lett, eltűnt mindkettő, elmászkáltak, mint halk léptű négylábúak, alig tudtunk a nyomukra akadni, máskor pedig mintha több is lett volna belőlük, szinte minden helyiségbe jutott egy.
Egy kupac limlomot is megőriztünk sokáig, ott maradt a szoba kellős közepén, mint valami tűzrakóhely, mint valami primitív kultusz oltára. Kerülgettük, időnként belerúgtunk, vissza kellett kotorni ezt-azt, széttört CD szilánkjait, összetaposott zsebórát, gombokat, megtört gerincű könyveket, kifordult belű plüssállatot. De amit visszapakoltunk a szekrénybe, az sem maradt érintetlen.
Ugrásra készen, puhán ott lapul bennem a fekete iszony, amely rám tört aznap délután, amint a lakásba léptem. Előtte szórakozottan elballagtam az utcán álló fickó mellett, aki haverját hívogatta. Nem is figyeltem a füttyjelekre, gondoltam, nem az én dolgom, pedig nagyon is az volt. Csak halvány háttérzörejként kopírozódott belém az egész. Amikor benyitottam, a cipőmet levettem, a szatyrokat leraktam a földre, akkor csapódott az erkélyajtó. Mire a balkonra kiszaladtam, már a két menekülő sziluettet is csak inkább odaképzeltem a járda fölé bukó lombok takarásába. A nagy szoba tömegsír. Karok. Lábak. Kificamodott válltömések. A felhasadt paplan, mint egy kifordult belű, elgázolt állat. A telefon, a varrógép szétzúzva. A tévé képernyője betörve. Varrócérnaspulnik, kötőtűk, számlák, lámpák, fényképek. Az ablak félszemű tócsa.
Gombóccá összekuporodtam, befészkelődtem az egyik kupac közepébe, mint valami szénaboglyába. És süllyedtem, süllyedtem. (Nem is sejtettem, hogy ilyen magasan lakunk.) Mindig volt lejjebb és lejjebb. Alighanem nedves helyre érhettem már, mert csupa ragacs lett a kezem, sőt az arcom is, belepi a szememet, alig látok, inkább lehunyom. A ruhám átnyirkosodik, fekszem és zuhanok, zuhanok és fekszem.
András talált rám, cipelt az ágyba, telefonált a rendőrségre, á, ugyan minek. A következő napokban jegyzőkönyv, még több jegyzőkönyv, kijöttek, bementünk. A rendőr hunyorított, és átadott egy névjegyet. Az ő neve állt rajta, alatta pedig, hogy vállalkozó, vagyonbiztonsági szakértő. Ha riasztó kellene. Minek mennének máshoz. Most már van közvetlen kapcsolat. Értjük egymást. Sok jóval nem kecsegtetett. A vizsgálatot gyorsan lezárják. Végül is nem tűnt el semmi. Birtokháborítás. Bizonyítékok hiányában. Nem biztatott. Piti figurák. Figyelhették a házat. Hogy ritkán vannak otthon. Ritkán vannak otthon? Csak mert az ilyenek vissza szoktak jönni. Visszajönnek, körülnéznek. Fogalmam sincs, miért. Általában így csinálják. Persze lehet, hogy most nem.
Lehet, hogy most nem. Esténként hazajönni, várni, most igen vagy nem. A zsibbadás már az utcába érve rám jön. Erőt veszek magamon, továbbmegyek. Gyorsan, siessünk! Azért ne siessünk túlságosan! Ne lássák, hogy félek. Nem félek. Nem akarom, hogy lássák, hogy félek. Azt akarom, hogy lássák, nem félek. Lássák, hogy nem akarok semmit. Csak megyek hazafelé, és kész. Mit sem sejtve. Mint azelőtt. Mintha nem volna mi előtt. Mintha nem volna az.
Nem összerezzenni, ha valaki odalép, és tüzet kér. Mosolyogva nem adni. Nincs. Nem összerezzenni, ha valaki szórólapot nyújt. Köszönöm, nem. Nem összerezzenni, ha valaki zoknit, valódi bőrkesztyűt, késkészletet, vágódeszkát, hajléktalanok írta, fénymásolt újságot, sapkát, paradicsomot, esernyőt kínál. Nem, nem veszek semmit. És nagyon köszönöm. Köszönöm, hogy el akarta adni. És hogy pont nekem. Hogy olyannak nézett, akinek ilyet el lehet adni. Kösz, de nekünk megvan mindenünk.
Szóval haza. Szó nélkül haza. Különösen az ajtónyitás. Azt elodázni. Szokni a gondolatot. Leállni bármelyik szomszéddal. Két talpam között több lépcsőfoknyi különbség. Derekam a korlátot támasztja. És akármiről. Mint most itt magával. Bár most nem akármiről. Most arról. Pedig az erkélyajtó már beüvegezve. Ruhák kimosva, napokig áztak fertőtlenítőben, míg hozzájuk mertem nyúlni. Az alsóneműk, harisnyák kapásból mentek a szemétbe. Inkább együnk kenyeret meg párizsit, de azt fel nem veszem.
Jól mondja, mázlink van, nem vittek el semmit. Pedig elvittek. A falon kisállat nagyságú folt, talán talpnyom, nem értem, minek rúgtak volna bele a falba. Primitív barlangrajz, hiába sikáljuk, nem jön le. Olaj vagy ki tudja, mi. Kifestettünk. Új bútort vettünk. Új képeket. Kifestjük az életünkből ezt az egészet. Csak az a kisállatforma fekete folt jön keresztül akárhány festékrétegen. Szemrehányó, mint András tekintete. Akkor inkább költözzünk el, vagy utazzunk el, üvölti. Csak próbálj már továbblépni, üvölti, meg vagy te őrülve? Vagy én vagyok megőrülve, üvölti, miféle nőhöz kötöttem az életemet?