Mirtuszkoszorú

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

Két hír a tömör magyar jelenből. Első: a Jobbik javasolta, hogy fogadják el az egyházi esküvőt is közjogi érvényűnek. Második: a minap a terhes Rubint Réka elmaradt egyházi esküvőjükkel lepte meg férjét, Schobert Norbertet, az RTL Klub és a bulvársajtó nagy örömére. Aki szeret hallucinálni, annak most csenghet a füle. Mondhatnám, egy-egy. Egy politika, egy bulvár. Egy hír innét, egy meg amonnét. Mindkét hír kiverte a biztosítékot bizonyos körökben. A Jobbik javaslata bizonyos körök szerint a szekularizáció és a vallásszabadság alapjai ellen való, míg a Norbi-esküvő ugyanazon balos körök, de a jobbosok szerint is: ízléstelen show-műsor, afféle érzelmi pankráció.
Én másképp látom. Sziget vagyok a felháborodás óceánjában, avagy a hajóvonták folyóvíz esetén nálam találkozhatnak. Az egyházi esküvő egyetemes közjogi érvénye szerintem akkor sértené a vallásszabadságot, ha kötelező volna pap előtt esküdni. Akiknek elég az anyakönyvvezető, és nem kívánják a házasság szentségi szintű megerősítését, azok változatlanul megtehetik, akik viszont nem tartanak igényt egyházi esküvőre, mentesülhetnek a kettős procedúra alól. Nem hinném, hogy sokan akarnak „egyházi vadházasságot” kötni, azaz kizárólag Isten színe előtt kimondani a boldogító igent, és azt az anyakönyvvezető előtt nem megerősíteni, de akár ez is választható lehetőség lehet az egyetemes érvényű esküvő mellett. A javaslat tehát szerintem nem botrány, hanem elgondolkodtató kezdeményezés, miképp Schobert Norbert és Rubint Réka Isten és az RTL Klub színe előtti egybekelését sem tartom közbotránynak.
Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, ez az esküvő nagyban különbözik Győzikéék kamu médiaesküvőitől, hiszen itt valódi, egyházjogilag érvényes esküvőről van szó, amely nem kevésbé szent attól, hogy mellesleg hír is. Az esküvőn mindig vannak vendégek. Hogy mekkora nyilvánossága lehet egy esküvőnek, az nem teológiai kérdés. A legutóbbi Norbi-show nyomán illő és üdvös volna elgondolkodnunk a konzervatív-keresztény családpolitika és a bulvár kapcsolatáról. Mert mi is a helyzet? A konzervatív-keresztény szellemiségű politika – saját bevallása, hitvallása szerint – a házasságot, a családot, a gyermekvállalási kedvet helyezi középpontba. Ezt „propagálja”. Elvileg tehát ott volna a helye minden családcentrikus, házasságpárti megnyilvánulás mellett, márpedig a bulvárban a szinglikultusz mellett létezik házasság- és gyermekkultusz is. Az esküvő, a szülés, akár apás, akár apátlan szülésről legyen szó, a bulvárban többnyire pozitív felhanggal van jelen. Követendő példa gyanánt. A házastársi hűtlenség, a válás, a szakítás pedig tragédia. Az, amiképpen például Kovács Lázárt meghurcolták házasságtöréséért, közvetve kiállás a házastársi hűség, a család, a konzervatív-keresztény értékek mellett. A bulvár messze nem annyira liberális, mint amilyennek tűnik, ám erről a rejtett konzervativizmusról a magát konzervatívként meghatározó oldal, a politikai konzervativizmus nem hajlandó tudomást venni. Kettős mérce van. A konzervatív családi lapban kommunikált házasság és gyermek áldott és áldás, a bulvárban kommunikált házasság és gyermek viszont show és botrány. De szabad-e kettős mércével mérni? Szabad-e valakinek a házastársi hűségét és gyermekvállalási kedvét elítélni csak azért, mert azt a nyilvánosság bizonyos köreivel megosztotta? Vagy te tán nem mutogatod büszkén a sörözőben gyermeked és feleséged fényképeit? Mondhatjuk-e, hogy Norbi és Réka egyházi esküvője vagy épp Hajdú Péter boldogan közszemlére tett apasága puszta médiahakni, csak azért, mert olvashatunk róla bizonyos lapokban, és láthatjuk a televízióban? Diszkriminálhatók-e ilyesformán a sztárok, és megtehetjük-e, hogy semmibe vesszük a – természetesen nem „ízlésdiktátor” – bulvár rejtett konzervativizmusát akkor, amikor irányzék nélküli fiatalok tömegét kellene amúgy meggyőzni a családalapítás, a házasság és a gyermekvállalás értelméről, szépségéről?
Világunkban és a médiában a személyes példa olykor hatékonyabb a nemzetpusztulással riogató politikai nyelvnél. A személyes példa olyan emberekhez is eljut, akik a nemzet fogyásától megriadva nem kezdenek azonnal lázas családalapításba. Eddig egyértelmű, viszont azoknak, akik elítélik a sztárpárok és celebcsecsemők kultuszát, nem a házastársi hűséggel van bajuk, hanem azzal, hogy a médiaszemélyiségek e kétségtelen értékeket aprópénzre váltják a sajtóban. A pénzkereset és a karrierépítés eszközének tekintik. Egyébként megsúghatom, kevesebben és kevesebb pénzt kapnak az efféle megnyilatkozásokért, mint ahogy azt a közvélemény tudni véli. Magyarország nem Amerika, de a jelenség létezik, és mindenképp felvet morális kérdéseket. A morális kérdés azonban úgy is felvethető, hogy amennyiben a házasság, túl az érzelmi összekapcsoltságon, családi vállalkozás is, vagyonközösség, akkor baj-e az, ha létéből is származik haszon? Okvetlenül elítélendő az, ha egy házaspárnak – mint családi vállalkozásnak – akár anyagi haszna is származik abból, hogy érzelmileg stabil?
A politikai és az üzleti életben a szavahihetőség „immateriális jó”, tőke, szellemi apport, mégsem állíthatjuk, hogy becstelen dolog, ha valaki több megrendelést kap azért, mert megbízható. Az amerikai elnökválasztási kampányban az elnökjelölt felesége és családja minihadosztályként küzd a szavazatokért és a pénzadományokért, mert az Egyesült Államokban közadakozásból finanszírozzák az elnökválasztási kampányt. Akár ezt is nevezhetnénk a családi béke aprópénzre váltásának, de szerintem nem az.
A fiatalok többnyire azért utasítják el „élből” a tisztességet, a hűséget, a polgári létet, a jó példát, mert az anyagilag „bukó”. Ha tilos kommunikálni, hogy a tisztesség nemcsak erkölcsi, hanem anyagi, politikai és előmeneteli szempontból is kifizetődhet, akkor szükségszerűen alakul ki a becsületes vesztesek és a menő gazemberek világa, tehát a hétköznapi alvilág.
Az egyik bulvárlapban Benkő Dániel békésen megfér Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével. Az értékorientált emberek által a sekélyesség jelképévé kinevezett magazin hatoldalas képriportban tárja a kíváncsi – és ezért talán hamar megöregedő – olvasók elé a miniszterelnök magánéletét, amely a legkevésbé sem botrányos, de mégsem érdektelen. Orbán Viktor ehhez nyilván hozzájárult, és nem tételezem fel róla, hogy anyagi haszna származott belőle. Feltételezem viszont, hogy közéleti szereplőként örömét szerette volna megosztani a közzel. Sok ember talán ebből a képriportból értette meg, hogy Orbán Viktor családja nem politikai, hanem érzelmi kategória. És talán épp az ehhez hasonló könnyedebb riportok nyomán válik előttük világossá, hogy a konzervatív ember sem a statisztikai hivatalnak alapít családot. Mert a statisztikai hivatalnak nem érdemes családot alapítani. Fekete Gyula szomorú és beigazolódott próféciája a nemzet fogyásáról nem ülhet a szerelmes trubadúr helyére a kerti padon, s nem sétálhat az ifjú apa helyett idegesen fel-alá a szülőszoba előtt.