Múzsák zabigyereke

K Ö N Y V E S H Á Z

Kosztolányi Dezső a következőképpen írt egy műfajról, amely a XIX. század kilencvenes éveiben élte virágkorát Magyarhonban: „Az orfeumokról jó családokban, tiszta leányszobákban afféle huncut somolygással szokás beszélni, mint a vágyak netovábbjáról, a bűnök ördögi csiklandásáról, a tilosról, amelyet nem szabad megízlelni a halandónak.” Az orfeum vonzó mulatóhely volt, gyűjtőnevén zengeráj (olcsó, zenés kávéház), ahol a pikantériára, a frivolra vágyó publikum asztalok mellett vigadhatott, miközben a színpadon artisták és csepűrágók mutatták be tudományukat, egyfelvonásosok és kuplék váltakoztak. Erről a „bűnös” helyről nem hiányozhatott a nőimitátor, a hasbeszélő, a kéz nélküli lábművész, a grimaszember, a jövendőmondó és a világ isten tudja, még hány „csodája”. Érthető, hogy a szellem bajnokai féltették a kultúrát ettől a Bécsből importált műfajtól, de elismerték, hogy a „múzsák zabigyereke” megkerülhetetlen idehaza is. Így vagy úgy, de hat mindenkire, különösen a szalmaözvegyekre, katonákra és vakációzó joggyakornokokra, hiszen a nyári időszakban kavarta fel a nagyvárosok csendjét. Legalábbis a szemtanúk szerint így volt ez Szegeden.
Most itt egy könyv, amely a „törvénytelen gyermek” nagykorúvá és „törvényessé” válását követi nyomon 1881-től 1931-ig a Tisza-parti városban, de fővárosi kalauzt is ad, hiszen például a nevezetes Somossy-orfeum vagy az Ős-Budavára csillagai rendszeresen turnéztak Szegeden, országos figyelmet keltve. Arról nem beszélve, hogy ötven év alatt 235 társulat 44 játszóhelyen (Hétválasztó, Fekete Sas, Rózsa-kert, Próféta stb.) lépett fel, szelet vetve és vihart aratva, a siker fényében, vagy a bukással számolva.
A hatalmas panoptikumban tehetséges emberek élete és sorsa rajzolódik ki, botrányok és tragédiák követik egymást, a megélhetésért vívott harc kitermeli az érdekeset, a különlegest, a szükségszerűt. A szegedi színház megnyitásával (1883) azonban ez a harc állandóvá válik. Hol betiltás fenyegeti az orfeumokat, hol hagyják működni őket, de béke sohasem köszönt rájuk. Két út közül választhatnak: tehetséges szereplőgárdával a műfajhoz illő pajzán, de nívós szórakoztatást nyújtanak, vagy lezüllenek, és a kültelki bordélyházak fedőszervévé válnak. Van egy másik visszatérő refrén is: a nyelv kérdése. Ady Endre írja 1900-ban: „már-már mutatkozik ezeknek a zengerájoknak a magyarságot vetkőztető hatása is. Felvonásközökben – talán a darab hangulatának hatása alatt – németül beszél mindenki.” Nem szabad tűrni, hogy Szeged városába német zengerájt beeresszenek. Magyarok vagyunk, mulassunk is magyarul – véli az egyik csárdatulajdonos.
A századfordulón aztán új műfaj születik a zengerájokból: a kabaré. A malackodó, kétes nívójú német szövegek helyett magyar írók – Ady, Babits, Szép Ernő stb. – megzenésített költeményeit hallja a nagyérdemű. Persze a kabaré is vegyes, könnyű műsor, mint elődje, az orfeum: kisebb színdarabok, jelenetek, táncos-énekes számok váltják egymást. Amiben viszont valóban újat hoz: a kabaréban előadott kuplék és frappáns végű jelenetek általában politikai, társadalmi kritikát is hordoznak. Ezért nem csoda, hogy „nagy hatást tett nemcsak a magyar művészetre, hanem az egész magyar közéletre is” – állította Nagy Endre, a magyar politikai kabaré és konferanszié műfaj megteremtője, megújítója. A háború rémségei elől is a kabaré gondtalan álomvilágába menekültek a polgárok. Feljegyzésre érdemes, hogy egy alkalommal Karinthy Frigyes konferálta a Szegeden fellépett színészek műsorát, amely csak részben számított kabarénak. Találóan írta Kosztolányi Dezső: „A kabaréban mindig van egy mellékajtó, mely az irodalomtörténetbe vezet.”
Mindenesetre az irodalmi kabaré születésénél ott bábáskodott – Adyn és Karinthyn kívül – többek között Heltai Jenő, Somlyó Zoltán, Gábor Andor, Molnár Ferenc és Reinitz Béla. Trianon után a csípős politikai szatírát a hálószobák titkait firtató bohózatokra cserélték fel, és a társadalmi kérdések iránt elkötelezett „csevegők” közül is csak – utolsó mohikánként – Békeffi László állta a sarat. De ha már őt említettük, főhajtás illeti a zengerájok csillagait is, például Neumann Számit, a mulatságos grimaszairól és virtuóz mimikájáról híres nevettetőt, Baumann Károlyt, aki 1905-ben megnyerte a Magyarországon először megrendezett komikusversenyt (mellesleg ő volt az első Pesten, aki magyarul énekelt kuplékat), Papp Jancsit, aki Reinitz Béla megzenésítésében elsőként énekelt Ady-verseket, vagy Nyáry Antalt, az „emberszavú komédiást”, ahogy Juhász Gyula jellemezte. Hosszú a sor, és hosszú a kabaré hírességeinek sora is Vidor Ferikétől Rózsahegyi Kálmánig vagy Gózon Gyulától és Berky Lilitől Salamon Béláig.
Forrásértékű, alapos, nagy kutatómunkát igénylő könyv született. Nehezen rágja át magát az ember a sok néven és eseményen, de elviszi magával a sok érdekes figurát a hétköznapok sodrásába, és jókedvre derül, ha egyik-másik komédiás eszébe jut. A kötet emlékállítás is olyan bohémeknek és művészeknek, akik a pillanatok nagyszerűségében hittek.
(Sándor János: Zengerájtól a kabaréig. A szegedi kabaré kalandos története. Bába Kiadó, Szeged, 2010. Ármegjelölés nélkül)