Otthon vagy kórházban

Csak a filmeken születnek meg a gyerekek egyik pillanatról a másikra, néhány sóhajtás, némi verítékezés, kiabálás után. A valóságban a dolog egy kicsit más. Bár a nők azóta szülnek, amióta csak rájuk bízatott a teremtésnek ez a hányada, mint annyi másban, ebben a dologban sem lehetünk olyan természetesek, mint amilyenek szeretnénk lenni. Generációk óta kórházban szülünk, szüleink, nagyszüleink nemzedéke pedig örült, ha ott szülhetett, s nem óvóhelyen, táborban, fogságban vagy börtönben. A falvakban vagy szülészeti ellátás nélküli városokban élő, gyermeküket a téli hónapokra váró nők réme a nagy hóesés, előre szoronganak, hogy időben eljutnak-e a sok kilométerre lévő kórházba.
A gyermek biztonságos megszülése ugyanis minden nőnek fontos. Ne feltételezzük, hogy akik bábára hagyatkoznak, és otthon akarnak szülni, azoknak nem az. Ők sem felelőtlenek, csak éppen másképpen gondolkodnak a világról és önmagukról, mint azok, akik nem vállalják az otthon szülés kockázatát. Mert van kockázat. Geréb Ágnes szülésznőt nemrég azért állították elő, mert egy vérzékenységben szenvedő nő otthoni szülésében segédkezett és a csecsemőt újra kellett éleszteni. A felelősség megoszlik. A nő vérzékenysége nem a szülés során derült ki. Korábbi orvosi vizsgálatokból ő is, a szülésznő is tudott erről a betegségről, aminek következtében a szülés során a rendesnél sokkal nagyobb arányú vérzés léphet fel.
Azt nem lehet előre tudni, hogy egy csecsemő nem a fejével előre jön világra, és azt sem, ha a köldökzsinórja a nyakára tekeredik. De ha valaki kórházban szül, akkor minimális annak az esélye, hogy e jelenségek következtében magzata károsodik. Az otthon szülés azonban minden rendkívüli helyzet kockázatát felerősíti.
Az otthon szülést pártolók gyakran azzal érvelnek, hogy régen, évszázadokon át egészen a huszadik század elejéig a szülő nőhöz nem orvost hívtak, hanem bábaasszonyt, aki ügyesen levezette a szülést, a nő maradhatott természetes környezetében, családja, többi gyereke körében. Miért ne lehetne hagyományainkból ezt is feleleveníteni? Szép és dicséretes dolog visszatérni ahhoz, ami kézenfekvő és természetes – de vajon mi elég természetesek vagyunk akkor, amikor „valami természetesért” korlátlanul lelkesedünk? Látjuk-e magunkat kívülről? El tudjuk-e képzelni, hogy mi, ma élő nők és férfiak milyenek lennénk egy kétszáz évvel ezelőtt élő asszony vagy férfi szemével? Hiszen már abban megbotránkoztatnánk őket, hogy nem tizenhárom gyermekünk van (békéscsabai dédanyámnak még ennyi volt), hanem egy, kettő vagy maximum három, de az már ritkaság! Kórház és megfelelő gyógyszerek híján magas volt a gyermekhalandóság, de azt se felejtsük el, hogy a nők ivarérettségük kezdeteitől a változás koráig sorra szülték gyermekeiket.
Geréb Ágnest nem először vonják felelősségre. Hívei esküsznek rá, ellenfelei megátalkodottnak láttatják. Pálcát tör felette még az a nő is, aki minden magzatát elvetette, s az a férfi is, aki soha nem engedte meg a szülést párjának, még szerelmi kapcsolatban sem. Mindenki nagyon okos tud lenni ebben a témában, pedig inkább azon kellene gondolkodni: miért vannak hívei az otthon szülésnek? Elég emberséges-e egy kórház légköre, elég vonzó-e az ottani szakértelem ahhoz, hogy legyőzze az otthon bensőségessége iránti vágyat?
Geréb Ágnes az igazságszolgáltatás kezében van, de ne feledjük: sosem egyedül döntött, amikor otthon szülést vállalt. Azt a nőt, aki tud egy betegségéről, amely nehezíti a szülését, s bizonyos kockázatokat rejt (pl. vérzékenység, cukorbaj, erős rövidlátás), mégis a kórházi ellátás mellőzése mellett dönt, súlyos erkölcsi felelősség terheli. Akár az anya károsodik, akár az újszülött, mindenképpen a gyermek az, aki a kockázatvállalást leginkább megszenvedi, mert ő ártatlanul van odavetve a felnőttek mindig olyan jól megideologizált felelőtlenségének.