Talált újat, érdekeset Sajti Enikő könyvében?
– Sajti Enikő egyfajta Jugoszlávia-szakértővé képezte ki magát még a rendszerváltozás előtt. Akkoriban persze csak úgy lehetett írni Jugoszlávia második világháborús történetéről, ahogyan azt a párt engedte. Nekem azonban Enikő a segítségemre volt kutatásaim során, mert olyan levéltári anyagokhoz jutott hozzá, amilyenekhez más nemigen, de persze akkoriban nagyon meg volt szabva, hogy mit vehet a kezébe egy magyar kutató. Ezért olvasom most is érdeklődve e könyvét.
– Pontosan milyen dokumentumokról van szó? A partizáncsapatok felírogatták vérfoltos lapokra, hogy X. Y.-t agyonvertük, Z.-t halálra kínoztuk?
– Többé-kevésbé valahogy így. Másrészt meg igyekeztek eltüntetni észbontó kegyetlenkedéseik nyomait. Ezeket a csapatokat semmiképpen nem szabad szedett-vedett társaságnak elképzelni. A bosszúhadjáratot véghezvivő fegyveres erők a központi hatalom irányítása alatt álló reguláris csapatok voltak. Tito 1944. október 17-én kiadott egy rendeletet Versecen, amelyben elrendelte, hogy a legszigorúbb katonai közigazgatást vezessék be a Bánátban és az ország bácskai és drávaszögi részén. Főparancsnoknak Ivan Rukavina tábornokot nevezte ki, aki csak és kizárólag neki tartozott felelősséggel. A titói rendelet azt is tartalmazta, hogy a polgári hatóságok is alá vannak rendelve a katonai közigazgatásnak, és mindenben kötelesek engedelmeskedni a központi hatalom utasításainak. Akik nem csatlakoztak a Tito-féle hadsereghez, azokat ugyanúgy irtották, mint például a németeket és a magyarokat. Olyan szigorú fegyelmet rendelt el Tito, hogy – kis túlzással – egy katona az út másik oldalára sem mehetett át engedély nélkül. Vagyis közvetett bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy a délvidéki vérengzés nemcsak hogy Tito tudtával, hanem kifejezetten az ő utasítására és rendkívül szigorúan szabályozott körülmények között zajlott le. Mindazonáltal olyan írásos dokumentum, amelyben Tito erre utasítást adott volna, valószínűleg nem született, csak szóbeli utasításról lehetett szó, ő elég körmönfont volt ahhoz, hogy tudja, nem szabad dokumentumot hagynia maga után. Írásba adtak viszont olyan utasításokat a helyi parancsnokoknak, hogy össze kell írni, kiket végeztek ki, persze ezeket az embereket kivétel nélkül vérengző, gonosz fasisztáknak minősítették. Ezek azok a dokumentumok, amelyek most sorban előkerülnek. Én is meglepődtem, hogy milyen nagy számban megmaradtak.
– Ezek neveket vagy csak az áldozatok számát tartalmazó listák?
– Attól függött, hogy az a személy, aki összeállította a listát, mennyire volt figyelmes vagy éppen trehány. Bár ezeket a listákat tudtommal a hatóságok mind feldolgozták a történtek után, mi, magyar kutatók eddig többnyire mégis csak azokra az adatokra hagyatkozhattunk, amelyeket a túlélők és leszármazottaik gyűjtöttek össze, írtak le és mondtak el nekünk. Nagyon fontos, hogy kicseréljük egymás között a rendelkezésünkre álló adatokat. Ma délelőtt is járt nálam egy Horváth Orbán nevű ember, akinek az édesapja bíró volt Újvidék mellett, egy Kabol nevű faluban abban az időben, amikor a Délvidéket visszacsatolták Magyarországhoz. Őt is kivégezték, nagyon tanulságos a története.
– Mesélje el!
– Alsó- és Felsőkabol közigazgatásilag két különálló egység volt, többségében szerbek által lakott falvak, de egybenőttek. Horváth Mihálynak hívták Felsőkabol bíróját, Alsókabolét pedig Molnár Andornak. Amikor 1942-ben, az úgynevezett hideg napok idején a magyar rendvédelem razziázott ezen a tájon, bement a faluba egy csendőrkülönítmény azzal a szándékkal, hogy összeállítson egy 200 szerb nevet tartalmazó listát. A végső cél az lett volna, hogy majd kivégezzék a listán szereplő személyeket a magyarok elleni lázadás vádjával. Igen ám, de ezek a helybéli magyar vezetők és Dunafalvy Lajos helyi csendőrparancsnok meggyőzték a különítmény parancsnokló tisztjét, hogy a két Kabolban nincsen magyarellenes hangulat, nincsenek partizánok, és mindenki magyarbarát. Horváth Mihály ugyanis 1941-ben, amikor bejöttek a magyar katonák a faluba, meggyőzte a szerbeket, hogy tűzzék ki a magyar zászlót, és fogadják barátsággal a magyar csapatokat. Sikerült is meggyőzni a csendőröket, akik elvonultak, igaz, előbb jótállást kértek a falu vezetőitől, hogy az életükkel garantálják, nem lesz lázadás. Természetesen ezt a két bírót is kivégezték 1944-ben olyan állati kegyetlenséggel, hogy alig merem elmondani.
– Talán jobb, ha nem is mondja…
– Molnár Andort gyilkolták meg a partizánok elsőnek, példát statuálva. Ha valaki mégis akarja tudni, hogy miként, az olvassa el a Trianoni Szemle 2009/3. számában. Horváth Mihály fia, Orbán kikutatta és leírta a történetet. A másik bírónak azt mondták a falubelijei: „El ne menekülj, te megmentettél kétszázunkat, mi csak meg tudunk menteni téged egyedül?!” Elrejtették egyikük házában. A partizánok megtámadták az épületet, de a falubeliek elkergették a hőzöngőket. Amikor aztán látták, hogy így nem tudják megmenteni, megraktak egy szekeret rőzsével, belefektették az aljába, és kilopták a faluból, behozták Újvidékre. A hatóság megtudta, hogy itt van, hazacsalták, elfogták, és bíróság elé állították. Elítélték első és másodfokon is 14 év börtönre. Erre a titói titkosrendőrség emberei kivitték a börtönből, és se szó, se beszéd, kivégezték. A kartonjára – amelyet a fia kikért a levéltárból – rá van jegyezve a jogerős ítélet, 14 évi börtönbüntetés, és alá, hogy kivégezve… Meg kellett halnia, mégpedig azért, mert rossz hős volt.
– Miért volt rossz hős?
– Mert mentette ugyan a szerbeket, de nem volt partizán, sem kommunista, hanem a magyar hatóság szolgálatában állt.
– Honnan kerültek elő azok a kivégzési listák, amelyekről beszélt?
– A legfontosabbaknak a vajdasági levéltár dokumentumait tartom itt, Újvidéken. Két történésztől, Csehák Kálmántól és Mészáros Sándortól hallottam a dokumentumok létezéséről jó néhány évvel ezelőtt. Ők mesélték, hogy a levéltár igazgatónője véletlenül nyitva hagyta a papírokat őrző páncélszekrényt, miközben valaki kihívta a szobából. Ők persze nem bírták ki, és megnézték, mi van a szekrényben. Azóta kiderült, hogy nem csak egy szekrényről van szó, emlékezetem szerint körülbelül nyolcvan folyóméternyi dokumentum lehet a tartományi levéltárban. De ez sem minden, mert a titói titkosrendőrségre, az OZNA-ra vonatkozó iratok nincsenek itt, számos más dokumentum szintén hiányzik, hiszen szerteszét szórták őket az országban. Belgrádban is külön irattára volt a kül- és a belügynek.
– Mit vár ezektől az iratoktól? Megtudjuk valaha, hogy negyven- vagy nyolcvanezer áldozat volt-e?
– Biztos vagyok benne, hogy sok ezer áldozat nevét megismerjük, de azt már soha nem tudjuk meg, hogy pontosan hányan estek áldozatául az 1944–45-ös vérengzésnek. Nagyon sok magyar katonát, leventét is megöltek, akik hazafelé tartottak a frontról, vagy elszakadtak csapatuktól. Szemtanúk sora mesélte, hogy látta őket vonulni az utakon, aztán elfogták őket. Sohasem fog kiderülni, kik voltak ezek a katonák, és hol nyugszanak. A magyar időkben rengetegen áttelepültek a Szerémségből Bácska déli részére, róluk sem tudni, mi lett velük. Így tehát semmiképpen nem vehetjük alapul azt, hogy egy bizonyos településen hányan éltek a háború előtt és hányan a háború után, mert ha kivonjuk egymásból a két számot, akkor sem leszünk okosabbak. Már csak azért sem, mert nem csupán a magyarok szenvedték meg a háborút, hanem mindenki, aki ezen a tájékon élt. De a Délvidéken természetesen csaknem kizárólag a magyarok és a németek. Kevesen tudnak arról, min mentek keresztül az itteni németek még azelőtt, hogy a szerbek meggyilkolták és lágerekbe zárták volna őket. 1941-ben a Bánság német protektorátus lett, ezt nagyon leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, hogy közigazgatásilag a náci Németország egyik megyéjévé tették. A német hatóságok 1944 őszén kiadták a rendeletet, hogy aki az itteni németek közül úgy gondolja, menekülnie kell, az családostul menjen. Igazság szerint kényszerítették őket, hogy menjenek. Jól emlékszem erre gyermekkoromból. Temerinben laktunk, a bátyámmal ültünk a köves út mentén, és néztük, ahogy mennek el a németek.
– Örömmel vagy keserűen távoztak?
– Olyan szomorú vonulás volt, hogy mi, gyerekek is átéreztük a gyászos voltát. A lábasjószágok hozzá voltak kötve a szekerekhez, a hosszú úton a tehenek patája véresre kopott, rángatták a fejüket a kíntól, húzatták magukat a kocsival. Fönt ültek az öregek meg a kisgyerekek dunnával betakarva, volt, hogy napokon át verte őket az eső… Vonultak át Magyarországon meg Ausztrián Németországba, szerintem az sem tudta, hova küldi őket, aki elindította… A mi szomszédunkban is lakott egy német család, nagyon jóban voltunk velük, Petrinek hívták őket, volt egy velem egyidős lányuk.
– Szép kislány lehetett, ha így mosolyog ennyi év után is.
– Szeplős, szőke, imádom a szeplős nőket azóta is! Együtt fürödtünk az itatóvályúban nyaranta… Liszinek becézték, Elisabeth volt a neve. Otthon németül beszéltek, bár az édesanyja magyar volt. Ők is elindultak. Évtizedekig nem tudtam semmit Lisziről. Egyszer aztán, már a hetvenes években, hallom, hogy Balástyáról üdvözöl Petrik Erzsi meg János bácsi. Nem kapcsoltam, hogy az Erzsi a Liszi, János meg Hansi bácsi, és Petriből Petrikre magyarosították a nevüket. Aztán leesett a tantusz. Megtudtam, hogy Liszi a balástyai gyógyszertárban dolgozik. Bementem oda, megláttam. Ugyanaz az arc, amelyet 1944-ben láttam utoljára… Félrefordította a fejét, és azt mondta: Én magát nem ismerem! Mindent tudok magáról, de nem ismerem. Utóbb megtudtam, hónapokon át vonultak keresztül az országon, végül Bécs alól visszafordultak, de olyan retteneteken mentek keresztül, amelyeket csak úgy tudott feldolgozni, hogy elfelejtette őket. Mindent. Kioldalogtam a patikából leforrázva, gondoltam, megkeresem Hansi bácsit, akiről elmondta Liszi, hogy kint dolgozik a szövetkezetben. Majdnem megfeneklett a kocsim a homokban, olyan rossz utakon kellett oda kimenni. Kiértem a szövetkezet műhelyébe, s ott állt előttem egy zömök, alacsony ember – pedig Hansi bácsi úgy élt az emlékezetemben, mint valami óriás –, mondtam neki, a Matuska Matyi fia vagyok. Kilencen voltunk testvérek, nem is feltételeztem, hogy éppen rám emlékszik. Megállt, lehanyatlott a keze: Márton! Elkapott, és szorított, szorított, hogy végül már lélegezni is alig tudtam, aztán ömleni kezdtek a könnyei…
– Tehát Tito ebben az érzelmi és közigazgatási zavarosban halászott, amikor bevonult partizánjaival a délvidéki területekre?
– Persze. Igazi machiavellista politikus volt, nemcsak ellenségeit, hanem potenciális ellenfeleit is irtotta. Nagyon jól tudta, hogy a vérengzést a háborús zűrzavarban kell lebonyolítani, és aztán gyorsan véget vetni neki. Az egykori Jugoszláviának nem is volt olyan népcsoportja, amelyikben ne vágott volna rendet. Negyvennégy október 17-én kezdődött az öldöklés Versec környékén, és negyvenöt húsvétján került sor a mozsoriak maradékának elüldözésére. De Tito törődött azzal, hogy közben 1944 karácsonyára megjelenjen a magyarok ma is létező napilapja, a Magyar Szó, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne.
– Miért nem menekültek el a mozsoriak vagy a többi sajkásvidéki falu lakosai? Miért várták meg a gyilkosaikat?
– Nem menekülhettek, mert katonai közigazgatás volt! Aki ki akarta tenni a lábát a falujából, menlevelet kellett kérnie a partizán hatóságtól. De még a falvakon belül sem lehetett mozogni. Temerinben – és még nagyon sok helyen – úgy bonyolították le a razziát, hogy kiállt a sarkokra két fegyveres partizán, kidobolták a kijárási tilalmat. Három napig nem volt szabad kijönni a házakból, aki az utcára lépett, arra lőttek. Az egyik testvérnéném átment a kerteken át a szomszéd Rozi nénihez, akinek a fia katona volt, és rimánkodott anyámnak, hogy engedje át valamelyik gyermekét, mert megőrül egyedül a félelemtől. Este a néném nem a sötét kerteken át akart hazajönni, hanem kiugrott a nagy kapun. Azonnal lőttek rá. Szerencsére nem találták el, na de menekülni, azt végképp nem lehetett.
– Nőket is gyilkoltak?
– Általában férfiakat. Temerinben 260 áldozatot írtunk össze, nem tudok róla, hogy lett volna köztük nő. De ez nem azt jelenti, hogy mindenhol így volt. Ha nem is gyilkolták meg, de mikor egy nő a kezük közé került, mindent megtettek vele, amit egy szerencsétlen asszonnyal meg lehet tenni. Horváth Orbán le is ír egy esetet. A csurogi nőket módszeresen keresték, nem beszélve a szenttamásiakról. Megölték, megerőszakolták, feldarabolták, örömlányként fogva tartották őket, amit a megvadult férfiak ki tudnak találni, azt mind megtették velük.
– Mit gondol, megtudja valaha a világ, hogyan történt a délvidéki vérengzés, és az áldozatok leszármazottainak lesz-e esélyük valamiféle elégtételre?
– Most a szerbek éppen azt akarják bebizonyítani és elhitetni a világgal, hogy Tito alatt ők szenvedtek a legtöbbet. Az albánokat, az olaszokat pontosan ugyanúgy irtotta Tito, mint a magyarokat! Csak ők könnyebben tudtak szökni, mert ott volt a tenger, de a mai napig láthatók azok az üres házak a tengerparton, amiket ők hagytak ott. Immár egy éve annak, hogy Sólyom László és Borisz Tadics szerb államfő megállapodtak, létrehoznak egy történészbizottságot, amely kikutatja, mi is történt errefelé 1944–45-ben.
– Önt is meghívták a bizottságba?
– Az ám! Azóta is kérdezem, hol az a bizottság. Úgy tudom, magyar részről Glatz Ferencet bízták meg a bizottság felállításával, Becsey Zsolt pedig létrehívott egy alapítványt, amelynek többek között a tömegsírok számbavétele és feltárása lenne a feladata. Számos monográfia született, sokan feldolgozták a saját településük tragédiáját, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy a szerbségnek lelkiismeret-furdalást okozzon. Mégsem lehet meg nem történtté tenni azt a leírhatatlan borzalmat, amely a XX. század közepén megesett. Tudom, hogy sokan azok közül, akik részt vettek a kegyetlenkedésekben, beleőrültek az emlékeikbe. Kabolon az egyik volt partizán azt kiabálta folyton: Védjetek meg, jön az Andor! Egy öreg moholi szerb meg hetekig rimánkodott a halála előtt, az egész házat felverte éjjelente a kiabálásával: Bocsássatok meg, bocsássatok meg, magyarok!
origo.hu
Újszerű gyógyszertár-élmény? Az Unipatika ezt nyújtja!
