Szűk réteg

Semmiképpen sem a devizahitelesek megmentése a jó megoldás, nem lehet ugyanis egy szűk réteget az adófizetők pénzén kihúzni a bajból – ekképp vélekedett a minap Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, aki szerint a gondok valójában már ott kezdődtek, hogy a „lakossággal megízleltették a fogyasztás örömét”. Nem tudni, vajon mi számíthat szűk rétegnek a jegybank számára, például 365 ezer család, cirka egymillió ember megütheti-e azt a mércét, amelynek súlyos pénzügyi gondjai nagyobb súllyal esnének a latba, mint a havi hat-nyolc milliós elnöki, illetve alelnöki fizetések vehemens védelmezése.
Tény, hogy hazánkban ma 8700 milliárd forint körül jár „a fogyasztás örömétől” megrészegült lakosság lakás célú jelzáloghiteleinek öszszege, és ennek kétharmada devizaalapú. Mindez érdekes módon sem a 2007 eleje óta hivatalban lévő jegybanki vezetést, sem pedig a pénzügyi felügyelet állami elismeréssel kitüntetett volt vezetőjét nem sarkallta arra, hogy a devizahitelezés drasztikus korlátozását javasolják a Pénzügyminisztériumnak. Természetesen ma már mind a jegybank, mind a felügyelet volt elnöke úgy emlékszik: még idejekorán szólt, nem is egyszer, sokszor, sőt folyamatosan kongatta a vészharangot is.
A szomorú tény azonban az, hogy a bankszövetség még a 2006. évről szóló összefoglalójában is a devizahitelek mellett érvel, és miközben a frankhitelek aránya makrogazdasági szempontból szinte kezelhetetlen mértéket öltött, egyetlen érdemi lépés sem történt az ámokfutás megakadályozásáért.
Az anyabankoktól olcsón dőlt a hazai leánybankokhoz az alacsony kamatozású frank, amelyet az itthoni fiókok busás haszonnal helyeztek ki a lakosságnak, zömében egyoldalúan módosítható szerződésekkel, amelyek az árfolyamkockázat egészét a hitelfelvevőre hárították. (A kölcsönök oroszlánrészét ráadásul akkor vették fel, amikor a frank árfolyama 150–170 forint között mozgott, vagyis az alpesi valuta erősödésével a tartozás és a törlesztőrészletek összege mára átlagosan egyharmadával emelkedett.)
A Financial Times hűvös kívülállóként úgy ironizált a magyarok eladósodásán, hogy az ország vélhetőleg nem az euróövezethez, hanem a svájci konföderációhoz szándékozik csatlakozni. Jogos: ilyen mértékű devizahitel-tömeg egyetlen uniós országban sincs, és a magyar döntéshozóknak – jelesül a pénzügyi tárcának, a felügyeletnek, a jegybanknak és a bankszövetségnek – a kockázatokról tudniuk kellett.
Király Júliának igazat kell adni: valóban az elmúlt évek hibás pénzügypolitikája nyomán felhalmozódott államadósság miatt állított fel uniós rekordot a hazai infláció, és valóban emelni kellett a forint kamatszintjén, ami a devizahitelek irányába terelte a lakosságot. Kár, hogy a jegybank vezetőségében és a kamatról döntő monetáris tanácsban ma szinte kivétel nélkül azok az emberek ülnek, akiket a „laza fiskális politikáért” most már bátran hibáztatott Gyurcsány Ferenc választott közvetve vagy közvetlenül.
Lehet kizárólag a lakosságot felelősségre vonni a kialakult helyzetért, amellyel legalább még öt évig együtt kell élnünk, ám érdemes elgondolkozni azon, hogy a devizahitelek tömeges folyósításának éveiben melyik félnek volt a birtokában több információ az ország pénzügyi helyzetéről: a jegybanknak, a bankszövetségnek, a devizahitelezés leállítási jogával elvileg rendelkező kormánynak – avagy az egyetlen tulajdonát jelzálogteherrel kockáztató hétköznapi állampolgárnak.
A nemzeti bank talán tiltakozhatott volna akkora hangerővel a devizahitelek ellen, mint ahogy most teszi a bankadó vagy a nyolcmilliós elnöki gázsi leszállítása ügyében.