Már az első benyomások is pozitívak voltak Azerbajdzsánba érkezve. Meglepetés a moszkvai tranzitban ért, amikor a sok tolakodó orosz és külföldi után szembesültem az azerbajdzsánok udvariasságával. A beszálláskor nagyon figyelmesek voltak a nőkkel. Bakuban éjjel landolt a gépem, így gyönyörködhettem a fényárban úszó fővárosban. Csodálkozásom nem hagyott alább, mert a repülőtérről jól kiépített autópályán jutottam el a szálláshelyig, és mindenhol rohamtempóban épülő lakó- és üdülőnegyedeket láttam. Kísérőmtől, Hejbet Fattajevtől – aki az azerbajdzsáni útikönyv elkészítésében segített nekem idegenforgalmi szakemberként – megkérdeztem, mi az oka ennek a hatalmas fejlesztésnek. Elmagyarázta, hogy a város terjeszkedik, és a lakásokat a kimerült olajtelepek helyére építik. Hozzátéve, hogy ma Azerbajdzsán a Kaukázus igazi regionális központja, a multinacionális cégek ott alakítanak ki maguknak irodát és logisztikai központot.
Az olajkincs nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Baku és környéke ennyire felértékelődött a világban, és az abból, valamint az iparból származó bevételeket a kormányzat infrastrukturális beruházásokra szánja. Ez a fejlesztés jól nyomon követhető országszerte. Legutóbbi ottjártamkor, két évvel korábban még a szovjet időket idéző betonmólók meredeztek a tengerparti sétányon. A parkban lévő tűlevelű fákat is betonkerítés vette körül. Igaz, akkor már látványosan folytak az építkezések, és a park egy része is fel volt túrva, látszott, hogy változások készülnek. Idén nyáron már alig ismertem a tengerparti bulvárra, hiszen eltűnt a szocreál, a beton helyett díszburkolaton sétáltam végig, s az igényesen kialakított parkokban kis teázók sorakoztak. Baku belvárosát is gyökeresen megújították. Két éve mindenhol állványerdő borította: akkor kezdték el felújítani a régi házakat – amit idén be is fejeztek. Baku sétálóutcája egyébként a mi Váci utcánkra emlékeztet, ugyanolyan klasszicista, eklektikus házak magasodnak. Az igazi történeti városmagban, az Icseri Seherben lévő mecsetek, dzsámik és fürdők nem számítanak idegennek, mert azok – mint török kori műemlékek – nálunk is jól ismertek.
Amikor elindult kis csapatunk, hogy bemutassa a vidéki Azerbajdzsán látnivalóit, kiderült, hogy a fejlesztési láz oda is elért: a Kaukázus lábánál felújítják az országos úthálózatot, mellette hatalmas vízvezetéket építenek ki, hogy a fővárosiak kiváló minőségű hegyi patakokból ihassanak. Azerbajdzsánban ahhoz értenek a legjobban, hogyan varázsoljanak csodálatos pihenőhelyet a természetből. Bár e helyek csodálatra késztetik az utazót, még nem jelent megélhetést az ott élők számára. Mammad Dzsafarli történész kollégám elmondta, hogy a kormányzat egy új vidéki munkahelyteremtő programot dolgoz ki, amelynek célja, hogy helyben tartsák az embereket. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis sokan özönlötték el a fővárost és környékét, így a lakosság errefelé megcsappant. A helyiek egyelőre építkezéseken, útépítéseken és városfejlesztéseken kapnak állandó munkát, de további tervek között szerepel a termelőlétesítmények vidékre telepítése, hogy a megtermelt élelmet, ipari nyersanyagot helyben dolgozzák fel.
Amikor vidéki körútra indultunk, volt időm beszélgetni útitársaimmal, főleg Dzsafarlival. Számos történeti téma került terítékre. Már Bakuban sok olvasnivalóval láttak el kísérőim, amelyekből egészen más történeti kép bontakozott ki előttem, mint amit itthon ismerünk. Dzsafarli annyira figyelmes volt, hogy ha nem tudott valamit, rögtön felhívta valamely kollégáját, hogy érdeklődjön. Az egyik célállomásunk a Kaukázus északnyugati vidéke, melynek központja Seki. A szakirodalom szerint ott feküdt egykor a szkíták fővárosa. A helyi múzeumok anyagát tanulmányozva, valamint néhány kis népet meglátogatva meglepett, hogy ott mennyien vallják magukat a szkíták és a hunok utódainak. Meglehetősen sok monda maradt fenn Attiláról és a hunokról. Az országról szóló történeti művek megemlítik, hogy Azerbajdzsán volt egykor a szakák (a szkíták ázsiai neve) állama, a Kür folyó menti Szkítiát Szakaszénának emlegették szomszédai. A régészek számos olyan emléket tártak fel, amely ottlétüket bizonyítja. Láttam szkíta típusú fegyvereket, csodaszarvas-ábrázolást és kurgánsírokat is. Azerbajdzsánban ma már sok akadémiai kutató tartja a szkítákat az azerbajdzsánok elődjének, így amikor elmeséltem saját történeti hagyományunkat, vagyis hogy mi is Szkítiából, a meotiszi mocsárból vándoroltunk ki, mindjárt testvérüknek tartottak. Hejbet egyik reggel különös fejtegetést tárt elém: valószínűleg ti, magyarok a kaukázusi Albánia huszonhat törzséből származtok, mint a szkíták is. Végleg befogadtak maguk közé azerbajdzsáni kísérőim.
Ami még érdekesebb volt számomra, hogy sok emléket találtam a kazárokról és a hunokról, akik a VII–VIII. század folyamán együtt küzdöttek az arab hódítók ellen, nemcsak a Kaszpi-tenger partján, hanem a hegyekben, Seki és Gabala között is. Egyetem alatt még azt tanultuk, hogy a középkor egyik nagy kelet-európai birodalma, a kazár kaganátus a Volga partján terült el. A helyi történeti forrásokból, főleg az arab tudósításokból azonban az derült ki, hogy kazárok a mai Azerbajdzsán területén is éltek, és ott a 710–720-as években megszervezték a különböző „türk” népek szövetségét az arab hódítók ellen. Amikor ezt ecsetelgette nekem Dzsafarli, akkor jutott eszembe Bíborbanszületett Konstantin leírása, amelyik azt mondja: a magyarok három évig harcoltak együtt a kazárokkal. Fel is tettem a kérdést: előfordulhat, hogy ez valahol a Kaukázus hegyeiben történt? Kísérőim lehetségesnek tartották azt, hogy a kazárok és szövetségeseik csak az araboktól szenvedett vereség után menekültek fel északra, a Volga partjára – de valószínűleg sokan maradtak egykori hazájukban is.
Bakuban találkoztam Kamran Imanov történésszel, aki fél napot mesélt kutatásairól. Oroszul és angolul is módomban állt végighallgatni a fontos előadást, mely olyan jelenségeket ismertetett meg a Kaukázus ősi történetéről, amelyeket idehaza sohasem hallottam. Bevallom, először kételkedtem a sok új ismeretlen adatban, de mivel mindenki feszülten figyelt, nekem pedig nem volt mély tudásom a környék történetéről, hallgattam. A történész többek között elmondta, komoly kutatás folyik arról, hogy Skandinávia évezredes kapcsolatban állt a Kaukázus vidékével. Ennek az elméletnek a legismertebb képviselője a norvég Thor Heyerdahl volt, aki a gobusztáni ősi sziklarajzokon megtalálta a viking hajók prototípusát. De a hasonlóság másoknak is feltűnt – amint itthon a könyvtárban utánanéztem. A XIX. században a nyelvész Julius Klaproth is felfigyelt a kaukázusi népek és a finnek nyelvészeti kapcsolatára, sőt ma már sokan, így a belső-mongóliai Manszag, de Edward Dutton is azt valószínűsíti, hogy Skandináviába többször történt bevándorlás keletről. Könyvtári kutatásaim során ráleltem néhány különleges adatra. A mongolisztikai tanulmányaiból világhírre szert tett Walter Heissig monográfiát szentelt a Kalevala eposz belső-ázsiai gyökereinek feltárására. Lotte Hedeager norvég régész nagy vihart kavart tanulmánya a skandináviai hun emlékekről értekezett. E kutatások szerint valóban van szoros kapcsolat a két térség között, ahogyan az eurázsiai sztyeppvidék a nagy nemzetközi kereskedelmi útvonalon, a selyemúton keresztül már több ezer éve összeköttetésben állt. A szoros szellemi és gazdasági kapcsolatot a lovas népek birodalomalkotó képessége tette szerves egységgé.
Szintén felfedezésként hatott, hogy Azerbajdzsán mai területe tele van ősi keresztény templomokkal, sőt a mozlim hitű azerbajdzsánok büszkék keresztény múltjukra. Olyan nagyfokú toleranciát, amilyet ott tapasztaltam, csak a jurtában élő mongolok között éltem át: több keresztény templomot mutattak meg nekem, mint ahány mecsetet. Amikor Nidzsben az egyetlen működő templomban jártunk, mozlim követőim diszkréten kivonultak, hogy nyugodtan imádkozhassam. Másnap elvittek a világ legelső keresztény templomához, amely a Seki melletti Kis településen található. A templom ma már múzeum, nincs keresztény közösség a közelben. Ellenben járnak oda mozlim zarándokok, hogy gyógyulást keressenek.
Idehaza Nyitray Szabolcs kutató már felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy a világon legelőször 313-ban nem az örményeknél, hanem az albánoknál lett államvallás a keresztény hit, miután Világosító Szent Gergely megtérítette a pártus eredetű Arszakida Urnajr királyt. Érdekes, hogy az örmények szintén a párthus eredetű Arszak-dinasztia uralkodóját tartják az első keresztény uralkodónak. Lehet, hogy az elsőbbségi vitába egyszer még Edessza is beszáll, ahol a Jézusnak levelet küldő Abgár király is esélyes lehet mint a kereszténységet támogató uralkodó, és utódai szintén gyorsan államvallássá tették a kereszténységet. Fontos megjegyeznünk, hogy a kaukázusi Albániának nincs köze a mai balkáni Albániához, bár érdekes lenne megtudni, hogy véletlen-e a névazonosság! Az albánok elsőbbségét egyébként a Movszesz Kalankatujk történész által megörökített kaukázusi Albánia története igazolja, de ezenkívül a Kaukázus északnyugati peremén megmaradt korai, II–IV. századi templomok is a korai kereszténység meglétét erősítik. Azok Seki mellett, Oguz és Zagatala körzetben romos állapotban vannak, felújításuk még várat magára.
Ezt Farida Mammedova azerbajdzsán kutatónő publikációja, valamint a kisi templom idegenvezetője is megerősítette számomra. Utóbbinál rákérdeztem, hogy akkor mi, magyarok miért tanultuk másként. A kérdésemre a választ az udik adták meg, akik máig megőrizték ősi keresztény hitüket, és 2006 óta felélesztették önálló egyházukat. A nidzsi templom lelkésze, Csabadov elmondta, hogy a Kaukázust elfoglaló oroszok 1836-ban megszüntették az ősi albániai egyházat, azt az örmény alá rendelték, így nem csoda, ha a régi egyház tetteit is utána az örményeknek tulajdonították. A hazai építészettörténeti, illetve művészettörténeti szakirodalom többször kiemeli, hogy számunkra, magyaroknak különösen fontosak ezeknek az ősi keresztény templomoknak a párhuzamai, amelyek a Kárpát-medencében lelhetők fel (csak néhány példa: Kissikátor, Öskü, Rábaszentmiklós, Kézdiszentlélek). Nemcsak az épületek formái hasonlítanak, hanem a díszítések is, Nyitray szerint különösen a szalagfonatok tesznek bizonyságot a bámulatos egyezésről.
Vajon lehet-e ez a hasonlóság csupán a véletlen műve, vagy létezhet közvetlen kapcsolat az albániai egyház és a korai magyarság között? A választ a korabeli történeti forrásokból kaphatjuk meg, amelyek leírják, hogy az albánok igen aktívak voltak a térségben, nem csupán csodálatos templomokat és bazilikákat emeltek, hanem missziókat is küldtek északra, a hun népek közé, hogy őket megtérítsék. Több misszionárius is járt a hunok között a VI. századtól kezdve, akik lefordították a Szentírást hun nyelvre, és templomot is emeltek. A térítés sikerességét bizonyítja, hogy volt külön hun püspökség. A VII. század végén a hun király, Alp Ilueter is felvette a kereszténységet, mely egészen a mai Dagesztán északi részéig terjedt el. Ezen a ponton, vagyis az albániai északi misszió története révén kapcsolódhat össze a kaukázusi kereszténység és a korai magyarság hitvilága. Nidzsben, az egyetlen ma is működő albániai keresztény templomban különös jelenségre bukkantam. A templom bejárata felett tulipános keresztre lettem figyelmes. Mindjárt meg is kérdeztem a kísérőimet, hogy mi a jelentése. A válasz egyszerű volt: az ősi albán keresztény egyház szimbóluma. Megmutatta a templom előtt lévő középkori követ, ahol szintén megtaláltam a tulipános keresztes ábrázolást. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a tulipán valóban ennyire fontos keresztény jelkép lenne…
A bakui történeti múzeumban látható VII. századi oltárkövön két páva fog közre egy tulipánt. A tárlatvezető elmondta, hogy a tulipán az élet jele. Csodálkozásomat látva megmutatott másik töredéket is abból a korból, hogy bizonyítsa, az albánoknál ez a virág nagy becsben állt. Kíváncsian rákérdeztem: mi a neve azerbajdzsánul? A válasz egyszerű volt: tulipán.
origo.hu
A Volánbusz fizetési listáján is rajta volt Magyar Péter testvére
