Igazi világpolgár, akinek művei azonban ma is arról a világról beszélnek, amelyben a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgoknak is jelentésük van, amelyben a valóság képei összekapcsolódnak a mítoszok világával, s amelyben a humor is fontos szerepet kap. A festészet olyan természetes a számára, mint a lélegzés, azt mondja, úgy alkot, mintha folyton csak gyümölcsöket festene. Ahogyan Baán László, a múzeum főigazgatója írja a katalógusban, a Szépművészeti falai között nem először kap helyet Latin-Amerika művészete. De hogyan döntött úgy Fernando Botero, hogy kiállít Budapesten?
– Reviczky Katalinnak köszönhető a dolog, aki meghívott, felkért erre a kiállításra. Meghívtak, jöttem, ilyen egyszerű.
– Telt idomú hősei belakják a múzeum több termét, a művek főleg a legutóbbi évtized terméséből valók, többnyire az ön tulajdonában vannak. Hogyan lehetséges ez, hiszen múzeumok, gyűjtők versengenek az új alkotásaiért?
– Az a helyzet, hogy gyűjtöm a saját festményeimet, kifejezetten törekszem rá, hogy elég maradjon belőlük a saját tulajdonomban, kulturális célú kiállításokat ugyanis csak így lehet könnyen szervezni. A magántulajdonban lévő műveimet elég nehéz ilyen alkalmakra kölcsönkérni, márpedig én nagyon fontosnak tartom, hogy állandó kapcsolatban legyek a közönséggel.
– Hogy megmutassa, milyen is korunk festészete. Ugyanakkor szereti hangsúlyozni, hogy ön a modern festészet elleni tiltakozás megtestesítője. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás?
– Tulajdonképpen nem mondhatom, hogy ellene vagyok a modern művészetnek, hiszen magam is része vagyok annak. Úgy gondolom, hogy mindenki a saját kora művészetét képviseli, függetlenül attól, hogy melyik korban él. Az azonban bizonyos, hogy a mai kortárs művészet degradálja saját magát. Egyfajta árucikk lett, amelyből minél többet el akarnak adni minél gyorsabban. Picasso, Fernand Leger idejében sokkal szilárdabb koncepcionális alapra épültek a művek, nem egy vagy két hétre készültek, hanem hosszabb időre. Miközben sokan arra törekednek, hogy minél extravagánsabban, megbotránkoztatóbban fejezzék ki magukat, hogy gyorsan meghódítsák a közönséget, a művészet tartalmilag elszegényedik, elveszíti kifejezőerejét, megszűnik a mélység művészete lenni.
– Az ön művészete igencsak látványos, mégis, nyugodtan nevezhetjük a mélység művészetének is. Kezdetben azonban saját hazájában sem volt próféta, kemény bírálatokat kapott. Három évvel később egy csapásra elfogadták. Mi történt közben?
– Tizenkilenc évesen jöttem át Európába. Ott, ahonnan indultam, Kolumbiában modern művészettel nem nagyon lehetett találkozni. A mexikói murális festészet ragadott meg először, majd jött az itáliai freskófestészet, amely mindent elmosott. Visszatérésem után az első alkalommal azért nem arattam sikert, mert figuratív műveket alkottam az absztrakt művészet világában. Kilencedik éve éltem már New Yorkban, de még mindig nem volt olyan galéria, amely befogadta volna a műveimet. Azután egyik pillanatról a másikra megtörtént az óriási változás. 1970-ben öt német városban, majd Londonban rendeztek belőlük kiállítást. Akkor fordult meg a világ körülöttem. A lényeg azonban változatlan maradt: az embernek tartoznia kell valahová, építenie kell arra a kultúrára, amelyben felnőtt, de nyitottnak kell lennie az egyetemes törekvések nagy teljesítményei felé is, mert ha csak a helyi értékekre épít, lokális művész marad.
– A Szépművészetiben látható kiállítása, de számos korábbi alkotása is arra utal, hogy ön mindig is dialógusra törekedett korábbi korok nagy mestereivel…
– Ez nagyon fontos. Az ember végigjárja ezt az utat, megismeri a nagy elődöket, s műveivel reagál az ő teljesítményükre, de amikor ezt teszi, akkor is a saját képeit festi. Annál is inkább, mivel igyekszem megőrizni a gyökereimet is. A januárt minden évben Kolumbiában töltöm, kijárok a piacra, találkozom az emberekkel. A híreket akkor is hallgatom, ha nem vagyok ott, beszélgetek a barátaimmal az otthoni dolgokról. Szeretem ezt a világot, nem kell állandóan foglalkozni azzal, hogy milyen vele a kapcsolatom, hiszen az élmények megmaradnak. Elmegyek Svájcba, látom a gyönyörű hegyeket, magukkal ragadnak – de otthon egy pici, ronda hegy is fel tud lelkesíteni, az az én hegyem. Kolumbiát szeretettel nézem, Európát csodálattal. Rettentő jó érzés, amikor otthon vagyok, eljönnek hozzám az emberek, megköszönik, amit az országért tettem. Két múzeumot alapítottam, kétszáz művet ajándékoztam nekik, nemcsak a sajátjaimat, de a nagy impresszionisták festményeit is a gyűjteményemből.
– Újra és újra hangsúlyozza, hogy milyen fontos önnek a tapinthatóság, hogy „a tömeg iránti szenvedély” mozgatja festés közben. Plasztikái ugyanolyan fontos részét képezik az életműnek, mint a képek, sőt a köztereken megjelenve azokat is megszólítják, akik nem járnak kiállításokra. Mikor kezdődött szobrászi pályafutása?
– Mindenféle alapképzettség nélkül, 1974-ben vágtam bele a szobrászatba. Amikor először akartam Párizsban kiállítani nagyméretű szobraimat, egy nagyon távoli parkot akartak kijelölni a számukra azzal, hogy majd odajönnek az emberek. Én a Champs-Élysées-n akartam őket bemutatni, s attól kezdve, hogy ez az elképzelésem sikert aratott, egymást követték ezek a nagy szabadtéri bemutatók New Yorkban, Chicagóban, Firenzében, Velencében vagy Madridban. Ezeket a munkákat természetesen nem egyedül hozom létre, mint a kisplasztikáimat, a kisméretű modellt pantográf segítségével kivitelezik munkatársaim. Amerikában egyébként most az a divat, hogy a művész kitalál valamit, telefonál, és az aszszisztensek megcsinálják. Korábban Andy Warhol volt ebben a műfajban a legismertebb, ma Jeff Koons vagy Damien Hirst dolgozik óriási asszisztensi gárdával.
– Az ön szobrászműterme Itáliában van, Pietrasantában, valahol a toszkán márványbányák környékén, de Kolumbiától Párizson át Monte-Carlóig van néhány műterme még a világon, s mostanában Dél-Olaszországban lévő hajóján fest a legtöbbet. Mire készül a következő hónapokban?
– Három kiállításra, amelyek közül az elsőre Locarnóban kerül majd sor februárban, azután Sao Paolóban és Mexikóban lesz tárlatom. Tele van a naptáram, hisz évente egy vagy két kiállítást rendezek.
origo.hu
Orbán Viktor: A strasbourgi rock and roll után vissza a magyar gazdasághoz
