Visszhang

Pénztárcák és indulatok

Elmosott határok című cikkében (október 2.) Techet Péter világosan megkülönbözteti a régi és új törésvonalakat a német újraegyesítés után. Kicsit talán kiegészíteném azonban azzal az eufóriával, amely 1989 decemberében az adventi Weihnachtsmarktokon, kis- és nagyvárosokban, falvakban egyaránt szinte tapintható volt. Magam átéltem Hamburgban, amikor tízesével hozták át buszok – ingyen – a keletnémeteket, akik nemcsak a rokonoknak, hanem szinte mindenkinek a nyakába borultak. Mindenki átölelt mindenkit!
Tíz évvel később ösztöndíjasként jártam Berlinben, külföldi egyetemi oktatóknak tartott tájékoztatókon vettem részt, rengeteg emberrel beszéltem minden rétegből és szinte minden foglalkozási csoportból. Ekkorra már – és nem húsz évvel ezelőtt – Berlin valóban régi pompáját is visszanyerte, de nagyon sok multinacionális cég is húzott fel új irodaházakat. Ezt a szép képet azonban nagyon sok pénzt elnyelő munka előzte meg, aminek igen fontos része volt például a házak azbeszttelenítése, a folyók kikotrása, az elavult gyárak lebontása stb. Ez a munka (is) azonnal elindult az egyesülés után, és a belefektetett pénz már az első években sokkal több volt, mint amennyit terveztek. A rengeteg pénz szinte azonnal szabályos dühöt váltott ki az egykori nyugatnémetekből. A másik oldalon viszont a volt NDK-sok amiatt elégedetlenkedtek, hogy az azonos szakmában dolgozó keletiek bére évekig csak az egyharmada volt a nyugatiakénak, aztán az ezredforduló után egyes munkakörökben elérte a kétharmadot. Folytonosan azt hangoztatták, hogy „másodrendű állampolgárok”. Ezek (is) lettek az új ellentétek, amelyek valószínűleg még ma sem tűntek el, csak – mint Techet Péter is írja – a multikulturalizmus révén keletkező kemény problémákkal keveredtek. Úgy tűnik, hogy a „a német egység atyjának” tekintett Kohl kancellár célkitűzése és megvalósított történelmi tette okozta érzelmi újjászületést ma már jócskán felülírja a rideg valóság, amelyet persze nemcsak a gazdasági, hanem a szociológiai és – a Techet Péter által is említett – demográfiai válság is nyomaszt.
Molnár Judit, Budapest

Marakodás helyett

Szokás emlegetni a székely írás titokzatosságát. A kutatónak azonban ez az írás nem titok, hanem munka; amit elvégezve érthető eredményhez jut. Ez a cikk (Száraz Miklós György: Titokzatos rovásírás, 2010. augusztus 21.) – sajnos – nem a megismerés lehetőségét hirdeti, hanem béka- vagy analfabéta-perspektívát tükröz. Az egyik akadémiai konferenciáról szólván megemlít engem is: „A konferenciára meg nem hívott, ezért kissé indignálódott Varga Géza szerint Vékony hipotézise azért kavart indulatokat a hivatásos kutatók köreiben, mert magyar nyelvű olvasatot feltételezett, s finnugrista körökben ez súlyos illetlenségnek számít.” A most megjelent Így írtok ti magyar őstörténetet című kötetem olvasói meggyőződhetnek róla, hogy az ostobaságok hallatán egyformán „indignálódott” (?) vagyok; akár meghívnak konferenciára, akár nem.
Később azt írja: „Az életrajza szerint geológiai és számítástechnikai, valamint magyarságtudományi képesítéssel rendelkező, magát írástörténésznek valló szerző végső következtetése pedig nem kevesebb, mint hogy a hunok és avarok használták a magyar nyelvet és a székely rovásírást – s a kettős vagy hármas honfoglalás tény, a bodrog-alsóbűi lelet csak egy közbülső láncszeme a hun–székely íráshasználatnak” – majd hozzáteszi: „Ezt a marakodást látva még abban is feltámad a kíváncsiság, akit különben nem érdekelt volna a téma.” Nem találok okot a „marakodás” minősítés használatára. Sándor Klárát idézi, aki szerint a székely rovásírás „erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált”, hozzátéve, hogy „igazság van benne”. A székely rovásírás azonban a magyar nemzet egyik legnagyobb kulturális teljesítménye, amelyhez semmiféle negatív értékelés nem társítható. Szélsőjobboldali marakodást azok szeretnének látni a véle kapcsolatos munkában, akik a magyar kultúrát a bő gatyával és a fütyülős barackpálinkával azonosítják.
Varga Géza írástörténész