A környezetszennyező struccpolitika ára

Az Ajka környéki, október negyedikén bekövetkezett, kilenc halálos áldozatot követelő vörösiszap-tragédia vitathatatlanul tematizálja a hazai médiát, és beindította a publicisták fantáziáját. Miközben alapvetően fontos, konkrét kérdésekre még mindig nincs válasz, legfeljebb meg nem erősített hírek keringenek, egyesek máris hoszszabb távú politikai és ideológiai következtéseket vonnak le abból, hogy a kormány a katasztrofális környezetszennyezésre, és ennek helyreállítására való tekintettel állami irányítás alá vonta a Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. igazgatását és vagyonzárlatot rendelt el az óriási vállalatnál, amely formailag tömérdek gazdasági társaság konglomerátuma.
Kezdjük talán az alumíniumgyártásnál, pontosabban a timföldgyártásnál, amelynek szenynyező hulladéka a vörösiszap. Kezeléséről, illetve tárolóinak rekultiválásáról eddig meglehetősen keveset tudtunk, de ez nem meglepő. Kiderült ugyanis, hogy a Mal Zrt. fiatal vezérigazgatója, Bakonyi Zoltán, akit az alumíniumgyártás máris milliárdossá tett, nem volt jártas ezen a területen. A kilencvenes években privatizált ajkai gyár tulajdonosainak szemmel láthatóan eszükbe sem jutott, hogy ha ilyen jól megy az üzlet, új lerakót kellene építeni, nem lehet a végtelenségig bővíteni a nyolcvanas években, még a „létező szocializmus” időszakában emelt tárolócella kapacitását. S hogy a környezetvédelmi hivatal illetékesei, illetve az állami hatóságok ne kérjék számon rajtuk, valójában mit is művelnek a mérgező hulladékkal, azt a megoldást választották, hogy nem szolgáltatnak adatokat róla. Erre utal, hogy a megjelenés előtt álló, 2009. évi Magyar Statisztikai Évkönyvben a Környezet fejezetben, a 6.12 számú táblázatban, ahol ezer tonnában adják meg az előző években keletkezett veszélyes hulladékot, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium által szolgáltatott adatok alapján, ez a megjegyzés olvasható: „Vörösiszap nélkül – Excluding red mud.” Ez a megjegyzés logikusan következik abból, hogy miután Magyarország 2004. május 1-jén az Európai Unió tagja lett, átvettük az EU besorolását, amely a vörösiszapot nem minősítette veszélyes hulladéknak, bár addig az volt nálunk. Megtehettük volna, hogy fenntartjuk az addigi besorolást, de az alumíniumlobbi első dolga volt, az uniós szabályokra hivatkozva, megváltoztatni a hulladék kezelésére vonatkozó jogszabályt. Érdemes lenne utánanézni, ki nyújtotta be az ügyben a törvénymódosítást, ki vagy kik voltak a Mal Zrt. „kijárói” a parlamentben.
Ez a fajta lelkiismeretlenség, vagyis Mal Zrt., illetve a többi timföldgyártó nagyvállalat vezetői és tulajdonosai által folytatott, a „környezetszennyező struccpolitika” következménye hasonlít ahhoz, ami 1976. július 10-én az olaszországi Sevesóban, vagy 1984. december 3-án az indiai Bhopalban történt. Utóbbi helyen az Union Carbide üzeméből kiszabaduló metil-izocianát, a rovarirtó szer gyártásához használt mérges gáz ezrek halálát okozta, akiknek egyharmada gyermek volt. Megjegyzendő, hogy sem Sevesóban (ahol szerencsére nem voltak halálos áldozatok), sem pedig Bhopalban nem sikerült megtalálni a felelősöket, ugyanakkor az Európai Unió, illetve az ENSZ szakosított szervei jogszabályokat alkottak, illetve direktívákat adtak ki, hogy megelőzzék a hasonló katasztrófák megismétlődését. Amennyiben a Kolontárt és Devecsert sújtó vörösiszap-áradás okait, illetve előzményeit sikerül pontosan rekonstruálni, és ebben az ügyben felelősségre vonásra is sor kerül, illetve ítéletet hoznak, az nemzetközi figyelemre is számot tartó tanulsággal szolgál majd a környezetvédelmi jogalkotásban.
Itt érdemes azonban áttérni a politikai-ideológiai dimenzióra, vagyis hogy a vörösiszap-katasztrófa ürügyet szolgáltat-e az Orbán-kormánynak az államosítások hullámának beindítására? Ezt feltételezik ugyanis baloldali publicisták, és Mesterházy Attila, az ellenzéki MSZP frakcióvezetője is az államosítás kifejezést használta nyilatkozatában, holott a parlamentben szó sem esett a Mal Zrt. állami tulajdonba vételéről. Csak arról, hogy a környezetvédelmi vészhelyzetre való tekintettel a kormány átmenetileg – de legkésőbb két évig – állami kezelésbe veszi az ajkai nagyüzemet, és a piacok, illetve munkahelyek megtartása érdekében újraindítja. Vagyis a „sajtómunkások” egyelőre hiába keresik az államosító Hugo Chávez árnyékát a vörösiszapon, mert az Orbán-kormány, a katasztrófát ürügyül használva, nem akarja visszaállamosítani a privatizált nagyvállalatokat.
Tényleg nem lenne szerencsés a venezuelai példát követni, amely azért különbözik a Rákosi Mátyás és Gerő Ernő által követett államosító gyakorlattól. A dél-amerikai országban az állam, nyomott áron bár, de megvásárolja a tőkések tulajdonát, míg viszont nálunk annak idején 1948 és 1950 között egyszerűen csak kisajátították a javaikat. Államosítás és államosítás között azonban még így sem szabad egyenlőségjelet tenni. Amit mi eddig ismertünk, az ideológiai alapú államosítás volt, és ezt gyakorolja Chávez is, tekintet nélkül a várható, súlyos gazdasági következményekre. Mi ebből a gyakorlatból már 1948 februárjában ízelítőt kaptunk, amikor Gerő Ernő a Sportcsarnokban bejelentette a száz munkásnál többet foglalkoztató üzemek állami tulajdonba vételét, majd a jövendő munkásigazgatók elénekelték az Internacionálét. Kissé furcsa persze, hogy az ilyenfajta, irracionális államosítás rémét éppen az MSZP szimpatizánsai idézik fel, holott azt egykor épp az elődpártjuk, az MDP vezetőinek utasítására hajtották végre, de ezen már ne akadjunk fenn.
Magyarországon, 2010 októberében az állami tulajdon intézményét ostobaság lenne visszaállítani, hiszen a Mal Zrt.-hez hasonló nagyüzemek számára kétségtelenül jobb megoldás, ha tőkeerős befektetők működtetik őket, de a környezetvédelem szempontjait hangsúlyozottan figyelembe vevő állami ellenőrzéssel. Másrészt az önkormányzati és egyéb közösségi tulajdon előtt nagy jövő áll. Ezen a területen, ahol a hazai kis- és középvállalkozók is lehetőségekhez juthatnak beszállítóként és közreműködőként, akár még egyes magántulajdonba adott cégek átgondolt visszavételére is sor kerülhet. Valahogy úgy, ahogy Pécsett történt, a vízművekkel. De az önkormányzati tulajdonú közüzemek esetében is gondosan mérlegelni kell, kifizetődő-e a működtetésük.
Ami Budapestet illeti, nagy óvatosságra van szükség, mindenféle „visszavételt” meg kell fontolni, tekintettel arra, hogy az eddig is önkormányzati tulajdonban lévő közüzemi szolgáltatóknál, például a BKV-nál kerül sor a legfelháborítóbb korrupciós visszaélésekre.
Véleményem szerint ideológiai alapon szerveződő államosítási hullámtól nem kell tartani a Mal Zrt. tározójában bekövetkezett környezetvédelmi katasztrófa kapcsán. Az Orbán-kormány, ha van esze, nem hoz ilyen lépést, még akkor sem, ha a mostani, kétségbeejtő helyzetben könnyű lenne megnyerni hozzá a hazai, sőt, a külföldi közvélemény támogatását is. Az elszabadult iszap mérgező, a színe is vörös, de remélhetőleg ideológiailag közömbös marad, politikai fegyverként sem a jobb-, sem a baloldalon nem használják fel.

A szerző újságíró