Ázsiai zavarok

Elásta a csatabárdot Oroszország és Japán az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) hét végi yokohamai csúcstalálkozóján. Dmitrij Medvegyev államfő és Kan Naoto kormányfő találkozóján a két fél leszögezte, érdekeltek a viszony javításában, s megállapodtak abban, hogy a feszültség oldása érdekében felújítják a párbeszédet.
Erre a fordulatra már akkor számítani lehetett, amikor Japán gyorsan visszaküldte állomáshelyére a Medvegyev kurili látogatása nyomán látványos kardcsörtetés közepette hazahívott moszkvai nagykövetét. Mindkét fővárosban belpolitikai okokkal magyarázták a másik fél lépéseit. Ebben van is némi igazság, valójában azonban az ázsiai helyzet gyors változása, elsősorban Kína befolyásának jól érzékelhető növekedése áll a történtek mögött. Peking hosszú ideig igyekezett észrevétlen maradni, s globális ambícióit most is hangosan cáfolja, a növekedés azonban olyan méretű, hogy már nincs ki mögé elrejtőzködnie, s az ország kétségtelenül megkerülhetetlen súlya sokakra nyomasztóan hat.
Az új, rendkívül gyorsan változó viszonyok felkészületlenül érték Oroszországot és Japánt is, s egyelőre egyik ország sem találja a helyét az átalakuló Ázsiában. Tokió kénytelen beismerni, hogy a 80-as években látványos gazdasági fejlődéséből nem sikerült politikai tőkét kovácsolnia. S nem elég, hogy hosszú ideje nem tud kikeveredni a recesszióból, az utóbbi időben még fő patrónusának, az Egyesült Államoknak a támogatása is gyengült. E változásokra reagált tavaly Japán az Amerikához fűző szálak gyengítésével, megkezdte a regionális politika újrafogalmazását. Hatojama Jukio azonban belebukott ebbe a kísérletbe, s miközben Washington bizalmatlan, s inkább Pekingre figyel, megérezve Tokió zavarát, Kína igyekezett erősebb nyomás alá helyezni hagyományos térségbeli ellenlábasát.
Nincs könnyű helyzetben Oroszország sem. Moszkva jó ideje olyannyira az euroatlanti világra koncentrált, hogy részben ázsiai adottságai ellenére sem nagyon tudott mit kezdeni a Kelettel. Az orosz külpolitikában az idei év hozott e téren lényegi változást, az Urálon túli területek fejlesztése, vagy a térségbeli kapcsolatok kialakítása azonban nem megy egyik napról a másikra. Már csak azért sem, mert nem lehet például kizárólag Kínára fókuszálni, hiszen az ilyen politika csak kilátástalanul egyenlőtlen partnerséget hozhat.
Mint Fjodor Lukjanov orosz külpolitikai elemző fogalmaz, ebben a helyzetben mindkét fél az erődemonstráció lehetőségét látta a Kuril-szigetek körüli akut feszültség felszításában. Mind Moszkva, mind pedig Tokió megmutatták, hogy a jelenleginél nagyobb szerepre tartanak igényt az ázsiai–csendes-óceáni térségben, ennél tovább azonban nem jutottak. Egyelőre még mindkét ország igyekszik felfogni a körülöttük zajló hatalmas változások mélységét, s ha ez sikerül, akkor nem kizárt, hogy egyszer még a reménytelenül megoldhatatlannak hitt kurili kérdésre is pont kerül.