Elvarratlan szálak

Mire kapott felhatalmazást Orbán Viktor kormánya a választóktól? Ez a lényegi kérdés abban a szövevényes és élénk vitában, amely az adófizetők kontójára kifizetett magas végkielégítésekre kivetett büntetőadó és az Alkotmánybíróság jogosítványai körül zajlik. A Fidesz–KDNP-szövetségtől azt várja hatalmas támogatói tábora (sőt, minden bizonnyal mások is), hogy jól kormányozzon. Azaz tolja helyre a gyurcsányizmus által kizökkentett időt (igazságtétel, elszámoltatás), és végre elvont ideológiai megfontolások helyett az emberek vágyainak (biztonságban, kiszámítható körülmények között élni úgy, hogy legyen esély a gyarapodásra is) próbáljon megfelelni. Csupa olyasminek, amit populizmusként, barbár, keleties becsípődésként átkoz, gúnyol a haladó elit.
Ha jól értem, a Fidesz vezetői úgy érzik, a társadalom által óhajtott sikeres kormányzás lehetőségei beleütköztek a hatályos alkotmány, a „régi rend” korlátaiba. Erre a költségvetési szempontból nem túl jelentékeny végkielégítés-adó ügyében született felismerésre jött a rapid és minden eleganciát nélkülöző válasz: ne csak a jövő adóbevallása, hanem a jövő Alkotmánybíróságának jogkörei is férjenek el egy söralátéten, a kifogásolt, ám a társadalmi igazságérzettel teljes összhangban lévő törvény pedig ismét a parlament elé kerül. Azt azért reméljük, a több évtizedet közszolgálatban eltöltött tanárok, orvosok kikerülnek a végső jogszabály sújtotta körből.
Csakhogy itt – gyanítom – nem csak erről a törvényről van szó. Nem kis mutatvány, amit eddig a Fidesz-kormány végrehajtott: ígéretéhez híven húsba vágó lakossági megszorítások nélkül foltozta be a Bajnai-féle elszabott költségvetés százmilliárdos lyukait, teremtett forrást az érzékelhető adócsökkentéshez, tartotta, tartja be a Brüsszel által az MSZP-kormányok számára ismeretlen kíméletlenséggel előírt hiánycélt, miközben végre elkezdi lassan elhordani az irdatlan adóssághegyet is. Érdekes észjárásra vall régóta hiányolt szerkezeti reformokat vagy a különadók majdani kivezetése okozta problémák kezelését számon kérni a kényszerűen tűzoltással foglalatoskodó kormányon, amelynek gúzsba kötve is sikerült érzékeltetnie az újfajta gondolkodás esszenciáját: a terheket azokra hárítani, akik aránytalan mértékben voltak az elmúlt húsz év haszonélvezői. Az ágazati különadók, a Horn-érában a hosszú távú következményeket át nem gondolva bevezetett vegyes nyugdíjrendszer eltérítésének esetleges alkotmánybírósági bukásával a mozgástér növelését célzó politika futna zátonyra. És hol kétharmad van, ott kétharmad van: a Fidesz mostani megbízatása lejártával nem állhat széttárt kézzel a választók elé, mondván, mindent megtettünk az ország felvirágoztatásáért, de az ellenzék, az Alkotmánybíróság, az unió, az IMF, akárki gáncsot vetett nagyszerű terveinknek.
Ám ha a szándék érthető is, a megvalósítás görbe útja, a hiányos kommunikáció kifogásolható. Kósa Lajos emlékezetes, „görög válságos” nyilatkozatában szólt már arról, hogy egyes alkotmányos gazdasági alapjogok felfüggesztése is elképzelhető. Ilyen horderejű kérdésekben elvárható lenne a kapkodás látszatát is kerülő, átgondolt cselekvés és egyenes beszéd. Nem a tegnap az utcán ágáló, az alkotmányos rend 2006. október 23-i, vérgőzös felfüggesztéséhez asszisztáló, ma a jogállamot féltő csoportocska miatt, hanem mert a kormánnyal szimpatizálók között is bizonytalanságot szül, kételyeket ébreszt ez az ügy.
A kiterjedt jogkörökkel rendelkező Alkotmánybíróság létrehozásáról a bizonytalan legitimitású Nemzeti Kerekasztalnál született meg a döntés 1989-ben. Nem ördögtől való, ha most egy betonbiztos választói felhatalmazással bíró parlamenti többség – amely igyekszik levonni az elmúlt húsz év kudarcainak tapasztalatait, ami kifejezetten találkozik a társadalmi elvárással – újragondolja az akkori alkut. A joga ehhez elvitathatatlan. De nagyon nem mindegy, miként teszi ezt. Ebben a történetben sok még az elvarratlan szál. Túl sok.