Gyengéd levezetés a minőség sokkja után

Nagy filmek végén a vetítőtermekben a világ legsűrűbb csendjeit mérhetnék meg (gondolom, brit tudósok), ha lenne hozzá készülék. Igazi nagy filmek után jólesik az ilyen csönd, jólesik nem mozdulni benne hosszú percekig. Még jobb utána beülni valahová azokkal, akikkel közös az élmény, és aztán megint csak hallgatni, vagy éppen szavakkal, ízekkel újrateremteni, elnyújtani azt, amiből csak lassan kívánkozik ki az ember.
Emlékszem, amikor egy-két éve levetítette az m1 Kusturica Cigányok ideje című filmjét, először még örültem, hogy filmes szakírók kerekasztal-beszélgetésével kerekítik ki az estét, aztán, amikor ötölt-hatolt mindenki, és éppen csak a fájdalomról és az igazságról – ami miatt a film elkészült – nem volt egy szava sem, mélyen elkeseredtem.
Most, vagyis hétfőn este Fábri Zoltán Ötödik pecsét című filmjét adta a Filmmúzeum, és utána még volt egy harmincöt perces, tulajdonképp jó szándékú, nem is kellemetlen, csak éppen senkinek nem szóló levezetés A nagy film címmel. Nagyon nehéz lehet találni valakit, aki a régi világhoz is odatartozik, amikor még a művészfilmeket nagyon sokan megnézték, társadalmi esemény volt egy bemutató, és utána az emberek gondolkodtak, vitatkoztak arról, amit láttak, és elhitték, hogy a művészet része az életüknek. Szóval nehéz lehet ráakadni arra a valakire, aki a fentiekben is otthon van, de közben érzi azt is, hogy mekkora vákuumba kerül, aki a mai hétköznapi médiavilágból Sánta Ferenc és Fábri Zoltán, Őze Lajos és Latinovits Zoltán birodalmába csöppen, és utána egyszerre csak vége a varázslatnak. Mennyire kell, hogy utána ne hagyják magára, de ne is tömjék a fejét a lelkiállapotához szervesen nem illeszkedő információkkal, különböző, egyébként nagyon jó filmekből származó, nem feltétlenül jellemző snittekkel, nyilatkozatokból származó, túl rövid mondatokkal. Se pedig sommás szamárságokkal, mert ha szűk réteg tart is ki a magas kultúra mellett manapság, ezek az emberek átlátnak a szitán. Észreveszik, ha Fábriról szinte csak jelentéktelen dolgok hangzanak el, ha Az ötödik pecsét című film mellé nem pontos gondolati íven kapcsolja Réz András Ranódy László Árvácska című filmjét, vagy ha Szomjas György rockkultúráról tett nyilatkozata után komikusnak hatnak a betyárok a Talpuk alatt fütyül a szél című filmből. Szávai Viktóriáról, aki szintén szerepel a műsorban, nehéz eldönteni, olyankor zavaróbb-e, amikor látványosan zsebre tett kézzel narrál, vagy amikor még verset is mond a teszkógazdaságosság jegyében. A két szerepkör keveredése eleve súlytalanná teszi az elhangzó Nagy László- és Weöres Sándor-verset, de maga a szavalat sem hat túl igényesnek a felidézett filmek, színészek, sűrű levegőjű belső terek által exkluzívvá lett környezetben.
(A nagy film, Filmmúzeum, november 2.)