Jean-Luc Godard és a szocializmus

Pár hete ünnepeltük csendesen az Infrakultúra hasábjain, hogy ötven éve készült el az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb darabja, a Kifulladásig. De tévedés lenne azt gondolni, hogy az idén nyolcvanesztendős Godard már csupán a velünk élő történelem, a mester alkotókedve töretlen és az évfordulóknak köszönhetően elszaporodtak a vele és munkásságával foglalkozó dolgozatok is. Alain Fleischer francia rendező például Beszélgetés töredékek Jean-Luc Godard-ral címmel készített dokumentumfilmet abból az alkalomból, hogy a párizsi Pompidou Centerben kiállítással tisztelegtek a filmművészet fenegyereke előtt. A gyerek szócska első hallásra talán anakronizmusnak tűnhet, hiszen mégiscsak egy idős emberről beszélünk, ugyanakkor találó, mert Godard, sosem fog felnőni. Kompromisszumokra képtelen, utópista és idealista, egy film noir hős a mindennapokban, néha követhetetlen, de mindig eltalál a falig.
Mindezek ékes bizonyítéka legutóbbi, 2010-es filmje a Szocializmus. Műfaji besorolása a lehetetlennel egyenlő, az viszont valószínűsíthető, hogy nem játsszák majd agyon a multiplexek, talán a különböző fesztiválok műértő közönségénél számíthat kitüntető figyelemre. Bár a fogadtatás még ilyen védett környezetben sem volt eddig egyértelmű, az elragadtatottak mellett sokan a lábukkal szavaztak vetítés közben, utána pedig gyakran felmerült a kérdés, hogy ki volt az az idióta, aki pénzt adott nyersanyagra. Ugyanakkor kicsit érthetetlen a csodálkozás, a Szocializmus tipikus Godard-film (illetve legalább három), lenyűgöző és idegesítő momentumokkal. A „cselekmény” egy óceánjáró fedélzetén kezdődik, ami igazán kitűnő terep a legkülönbözőbb emberek és gondolatok összezárására és felszabadítására, miközben, amint azt Fellinitől is tudjuk, a hajó megy. És viszi magával a huszadik század összes mocskát és politikai illúzióját, filozófiákat, ideológiákat, történeteket, illúziókat, mítoszokat és hazugságokat. Viszi a kommunizmust és a nácizmust, a létező szocializmust és a létező kapitalizmust, a gyarmatosítást, a kizsákmányolást és a globalizmust, mindazt a szemetet, amit eddig valahogy túléltünk. Az utasok belemondják a szentenciákat a kamerába, ezek kibogozhatatlanul belevesznek a narrációba, az eredmény a bemutatni kívánt káosz. Akad közöttük háborús bűnös és híres filozófus, az egyenlőség és szabadság szent eszméinek hirdetője és a zseniális rock and roll énekesnő, Patti Smith miután ugrált egy kicsit az ágyon, összepakolja a gitárját és lelép. Ezek után némiképp váratlanul beköltözünk egy benzinkút mellett lakó család mindennapjaiba és velünk együtt még néhány értelmezhetetlen nőalak is, természetesen kamerával, hiszen változatlanul az a mi töltőtollunk. Godard immár duplán dokumentálja fáradhatatlanul a hétköznapokat, miközben továbbra is mindenki tolja az arcunkba az igazságot, beleértve a gyerekeket is, olyan sűrűn, hogy lassan súlytalanná válik minden, akár a híradók mindennapos borzalmai. Aztán egy hirtelen váltással kapunk néhány miniesszét a világ pár kitüntetett helyéről és az üzenetnek vége. A dekódolás nem egyszerű feladat, hiszen Godard a filmművészet Tamás Gáspár Miklósa, kissé kaotikus, de legalább nem unalmas.