Mívesre hímzett napok

Miközben a fél világ uniformizált svéd dizájnban lakik, a magyar vidéken ma is több száz népi iparművész dolgozik azon, hogy a hagyományból merítő tárgykultúra fennmaradjon. Míves szőttesek és faragott székek egy minimálkonyhában, kézimunkák a konfekciótapétán. A Néprajzi Múzeum március végéig látogatható Élő népművészet című kiállítása több, mint a népi iparművészet legjobb mestereinek seregszemléje.

Lajstrom. A Hagyományok Háza, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége és a kulturális szaktárca pályázatára idén közel tízezer tárgyat neveztek. A Néprajzi Múzeum által befogadott kiállítás anyagába négyszázötven alkotó ezerhétszáz munkája került be a népi ékszerektől a bútorokon át a mézeskalácsokig és a szőttesekig. A zsűri arany, ezüst és bronz okleveleket, illetve huszonöt esetben Gránátalma-díjat is adományozott a legjobb mestereknek.

Nyugodtan kerülhetett volna például akár a designhét programjai közé is, ha nem lenne evidens reflex, hogy ami népi, annak múzeumban a helye. A hetvenes években fiatalok nagy csoportja fordult a népművészet felé – idézte fel a nomád nemzedék emlékét a kiállítás megnyitója előtt a Hagyományok Háza munkatársa, Beszprémy Katalin –, csakhogy mára ott tartunk, hogy ami népi, az vagy ciki, vagy gagyi, de legalábbis a szuvenírboltok polcaira való.
A Hagyományok Háza és a Néprajzi Múzeum közös kiállítása szemléletformálásra vállalkozik, és aki beveti magát a kézművesmunkákkal felszerelt enteriőrök közé, biztosan kisebbfajta megvilágosodással távozik. Rájön ugyanis, hogy amit megszokásból avíttnak gondolt, életet visz akár egy lakótelepi lakásba is. A kiállítás egyik terében modern bútorokkal felszerelt konyhába elhelyezett használati tárgyak szemléltetik, a népi iparművészet mesterei nem múzeumi tárgyakat készítenek, csak legyen, aki meri is használni őket.
Itt nincsenek kulcstartóba lézerezett Parlament-makettek, kalocsai motívummal díszített hűtőmágnesek. A mesterségek utcáján csizmadiák, cipészek, kovácsok díjnyertes alkotásait állították ki, megelevenedik egy alföldi kocsma, a míves hucul kályha nincs befűtve, melegét mégis érezni, külön tér jár a lakodalom mai körülményekre szabott viseleteinek, a gyerekszobának, a szakrális helyeknek. És ami a legszebb: az ember nem- hogy nem feszeng a fonott kosarak, selyemnemez szoknyák, hímzett függönyök között – viszketést érez, hogy legalább egy darabot hazavigyen mindebből.
És itt bele is botlik a szokásos problémába. A népi iparművészek és a vásárlók egymásra találásának fő gátja a közvetítők hiánya. A hatvanas–hetvenes években háziipari szövetkezetekbe szervezték a népi iparművészeket – az állami támogatás elvonásával a szövetkezeti rendszer szétesett. A hozzájuk kapcsolódó bolthálózat megszűnésével a hiteles helyek is eltűntek, ahol minőségi kézművestermékeket lehetett vásárolni. Beszprémy Katalin szerint ezeket a boltokat kellene mielőbb pótolni.
– Érdekes ellentmondás – mutatott rá Csupor István muzeológus –, hogy míg Spanyolországban például összesen hatvan hagyományos technikával dolgozó kézműves van, Magyarországon egyetlen mesterség fel tud mutatni ennyit, munkájuk eredménye mégis kihasználatlan marad. A bolthálózat hiánya csak az egyik ok. A valódi gátak a fejekben vannak.