Neszebeszéd

E N C I K L O P É D I A  É N E Z E R

Sok beszédnek sok az alja? Kevés beszédnek sok a föle? Mondják, a bölcs hallgat, az okos beszél. Viszszatérő élménye a szentségnek, amikor valaki nyelveken és nem nyelveket beszél. Hogy miképp aránylik Lomb Kató, aki tizennyolc nyelvet beszél folyékonyan, a Szentlélekhez, aki engedte az értést, majd egyszer talán sikerül kiszámolni. Tömérdek nyelv van és sokféle beszéd. Akár egymás mellett is elbeszélhetünk, ha úgy hozza a sors. Minden beszéd szóból áll, a szóbeszéd pedig pletyka. Sokféle beszéd létezik, igen.
A szűzbeszéd onnét ismerszik meg, hogy első. Tartalmi kritériuma nincs, a politikus, az ügyvéd, a pap első beszéde alkalmasint szűzbeszéd. A vádbeszéd, a szűzbeszéddel ellentétben, már tartalmilag nagyon is meghatározott, akárcsak a védőbeszéd. Ügyész és ügyvéd egymásnak feszül. Érvek csapnak össze, retorikai bravúrok csillannak meg. Vér nem is, de könny azért folyik bőven. Hogy mire megy ki a játék, hogy mi a szándék, az az egész beszéd alatt egyértelmű. Az ügyész minden argumentumával vádolni, míg az ügyvéd minden argumentumával védeni akar. Döntést befolyásolni, arra kihatni.
Az Elbocsátó, szép üzenet is egyfajta beszéd. A lényeg itt is a beszéd elejétől látható. Hívat a főnök. Még egy szót sem szólt, ám az ember máris tudja, hogy elbocsátották. Ugyanígy, ha a szerelmes elbocsát szívbéli állásunkból, az is az első félmondattól kezdve nyilvánvaló. Tudni illik. Tudni lehet. Félszavakból is értjük egymást? Szilágyi György imént hunyt el. Legtöbbször igen.
Az egyik televíziós tehetségkutatóműsor-licenc mentális kivégzőshow-ja e hagyományra próbál rácáfolni új beszédmód meghonosításával, amelyet hadd hívjak neszebeszédnek. A neszbeszéd egyfajta mesebeszéd, mesterfokú mellébeszélés. Aki látta, nézte, tudja, miről van szó, aki nem, annak elmondom. A műsorban zseb-Cipollák, mindenható mentorok döntenek életről és halálról, arról, hogy ki kerül be az élő műsorba és ki nem, vagyis marad az ismeretlenség nevében halott. A végső és megfellebbezhetetlen döntést ők maguk, a mentorok mondják el a delikvenseknek, ám nem azonnal, te jöhetsz, te nem, szerep, nem szerep, hanem a licenchez ragaszkodva mélyreható, már-már pszichoanalízisnek is beillő „elbeszélgetés” a neszebeszéd keretében. A trükk a neszebeszédben az, hogy mindvégig ne lehessen következtetni a végkifejletre. A neszebeszéd ritualizált mellébeszélés, kövér semmitmondás. Hisz azt a beszélő csak a végén mondhatja ki, amire mindenki kíváncsi. Mondjuk: bizonytalanul énekelsz, de én nem biztosítási ügynök vagyok, engem érdekelnek a kihívások: viszlek magammal az élő műsorba. Örömujjongás, könnyek. Vagy: zseniálisan énekelsz, már egész rajongótáborod van. De ezt a rajongótábort most már a saját erődből kell megtartanod. Nem viszlek az élő műsorba. Összeomlás, könnyek.
És most észrevételezzünk valami érdekeset, mégpedig azt, hogy a neszebeszéd semmitmondó jellege nem tartalmi, hanem helyzeti eredetű. Mert a mentorok nagyon is mondanak valamit a dezinformációs időben. Olykor épp a tiszta igazat mondják, de minek? Ott, abban a helyzetben csak a bináris kultúra számít: igen vagy nem. A mentor hiába dicsért egekig előbb, ha eltaszít utóbb, és végül is hiába sújtott porba előbb, ha élve az utolsó szó jogával utóbb az egekbe, az élő műsorba emel. Csak döntő szó van ilyenkor. Megér egy humánetológiai tanulmányt, ahogy a játékosok macskafülekkel, izzadva, könnyezve és pirulva próbálnak az elejtett szavakból a döntésre következtetni.
E lélektani kivégzőshow-t végignézve felmerül az emberben a gyötrő kérdés: vajon mennyi a való világban a neszebeszéd, s ami ennél is félelmetesebb kérdés, nem tekintünk-e vajon minden olyan beszédet puszta neszebeszédnek, amelyik nem perdöntő a saját sorsunkra nézvést. A nagy életjátékban zseniális cinizmussal teszünk zárójelbe szinte mindent, ami nem közvetlenül ránk vonatkozik. A politikus, a filozófus, a tudós, a költő mind csak félrebeszél, mellébeszél, neszebeszél egész addig, amíg rólunk nem dönt – egyik fülünkön be, a másikon ki. A puszta öncélú beszéd érdektelen, hamar feledésbe merül, zajként kiszűrjük.
Az önzés, az érvényesülési vágy és az egyéni érzékenység sokkal erősebben meghatározza a kommunikáció jellegét, semmint azt rémálmainkban sejteni mernénk. A szavak, ha nincsenek helyzetbe hozva, helyzetbe téve, semmit sem jelentenek. Nem fedezzük fel, hogy ez mekkora kiszolgáltatottság és mekkora beszűkültség. Ha csak az jelenhet meg, ami egyben döntő is, akkor a végső igazság szükségképp rejtve, fedve marad.
Emberek milliói hozzák önmagukat mentálisan kiszolgáltatott, versenyzői helyzetbe azáltal, hogy képtelenek ténylegesen odafigyelni a világra. Nem véletlenül kezdi a legtöbb fiatal a másikhoz fordulást azzal, hogy „figyu!”. A figyelem hiánycikké vált. Háttal állunk egymásnak, de a gerincvelő buta. Figyelmetlenség – balesetveszély. Ha számunkra csak döntéskényszerben van érthető jelentésük a szavaknak, lemondtunk szabadságunk lényegéről. A szabadság lényege nem a szabad választás, a szabad döntés. A szabadság és a boldogság lényege az, hogy nem perdöntő helyzetben is tudunk figyelni. Ha erre képesek vagyunk, ha oda tudunk figyelni akkor is, amikor nem rólunk szól a mese, többé nem zseb-Cipollák döntésén fog múlni, hogy számunkra mi fontos és mi nem. Ez az a pillanat, amikor a mentorok hallgatnak. És ez az a pillanat, amikor a madarak is beszállhatnak a hangversenybe.